Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Háy János új színdarabot írt a Pécsi Nemzeti Színház számára, amely nemcsak arról beszél, hogy milyen is a szegénység és milyen jó lenne egyszer jóllakni, de arról is, mennyire nehéz erről hitelesen beszélni. Kritika.
Rengeteg EU-s pénz áll rendelkezésre arra, hogy a jómódú városiak tanulmányozzák az éhező szegényeket.
Valami ilyesmiről szól Háy János új, a Pécsi Nemzeti Színház felkérésére írt és ott most bemutatott drámája, a Délvidék. Valami olyasmiről, hogy a szegénységről, az éhezésről, a nyomorról nagyjából lehetetlen igazán hitelesen beszélni a kiskosztümös, öltönyös vendégeket sokezer forintos belépőjeggyel váró színházaknak, pedig muszáj lenne, mert mi másról beszéljen az ember, ha nem arról, ami el van rontva a világban. A jó színház mindig ellenzéki, tartja a mondás, de ez korántsem csak az aktuálpolitikára vonatkozik: a jó színház mindig az ellen szólal fel, aminek nem kéne úgy lennie, legyen az társadalmi igazságtalanság, emberi gazság vagy erkölcsi probléma. Csak mi van, ha nem találja a módot a beszédhez?
Ezért választja a Móricz Zsigmondot idéző bukolika mellé a Pintér Bélát idéző groteszket Háy János: hogy ne csak arról beszéljen, ami a témája – hogy a szegénység lélekroncsoló dolog –, de arról is, hogy milyen nehéz erről beszélni. A Móricz Zsigmond Egyszer jóllakni című novellája parafrázisaként is felfogható (annak címét konkrétan is megidéző) „alapsztori” alig tesz ki többet a dráma felénél: az éppen aktuális kormánynál jól fekvő oligarcha birtokán éhbérért robotoló falusiak próbálják túlélni a hétköznapokat, miközben várják az önös érdekből nekik szervezett ingyen lakomát. A másik felében nagyvárosi, jómódú humánantropológia szakos egyetemisták, szociofotósok és szociológusok próbálnak hasznot húzni a falusiakból, miközben debil tévéreklámokat és társadalmi célú hirdetéseket közvetít a tévé például arról, hogy milyen jók is a paraszti ételek, mert legalább kevés bennük a kalória, vagy mennyire hasznos a Nemzeti Gerincvédelmi Minisztérium szerint az olyasfajta testmozgás, mint amilyen az éjszakába nyúló kapálás. De Háy nem éri be ennyi réteggel: a kerettörténet szerint mindezt egy televíziós ismeretterjesztő műsorként nézzük, amelyben bemondók hatásvadász hangon kommentálják vagy ismétlik meg mindazt, amit a színpadon látunk.
Szóval ez az egész tényleg lehetne a Háy Jánosra jellemző szocio pintérbélásított verziója, a szöveg legalábbis adott hozzá. De a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában Tóth András Ernő rendező mintha nem hallaná ki a groteszket belőle: az ő előadásában Háy szövege annak ellenére a realizmusban gyökerezik és realistán is szökken szárba, hogy úgy inkább tűnik furcsának, mint kirobbanóan szórakoztatónak, noha az író szándéka alighanem inkább az utóbbi volt. A szándék ugyanis az lehetett, hogy kiröhögjük magunkat is, miközben mégiscsak elgondolkodunk a témán; hogy a röhögés miatt ne tartsuk el magunktól a nyomorábrázolást, hanem az legyen a vivőanyag az agyunk vagy a szívünk felé.
Talán épp a groteszk erejében bízva kerülhettek a dráma szövegébe közhelyesebb, már többször hallott gondolatok a témában: ha nem ugyanúgy mondanák, nem is éreznénk ugyanolyannak. Csak épp most ugyanúgy mondják. Úgy érezzük, mindent végtelenül komolyan kell vennünk, márpedig ha egy komoly téma komolyságát még hangsúlyozzák is, az ritkán sül el jól. Ráadásul a lényegében végig egy regiszterben megszólaló hangnem orientálni sem segít, nem derül ki például, a rendező szerint bólogatnunk kellene, amikor a játék-a-játékban tévéműsort néző kisemberek arról panaszkodnak, hogy bezzeg ma már nincsenek igazi nagy tévés személyiségek, vagy nevetnünk kellene azon, hogy ezt a sokszor hallott vekengést visszhangozzák ők is.
Amikor viszont egyértelműen kacagnunk kéne, nincs eléggé elvíve a falig a szituáció: ebben a realista játékmódban egyszerűen nem tud megszületni egy olyan jelenet, mint amiben az épp tetőfokára hágó hangulatot, az emiatt kitörő nótázást és a mindezt elkövető népet is egy-egy ember játssza el. Nem elég, hogy a szöveg vicces, a szituációnak is meghökkentőnek és túltoltnak kellene lennie, de a meghökkentés és a túltolás az a két szó, ami a legnagyobb hiánycikk a pécsi Délvidékben. Istvánfi Fruzsina jelmezei is olyanok, mint amit a témához leginkább elképzelnénk, noha jólesne némi meglepetés, Torbán Eszter Tünde díszlete pedig inkább jelzésszerű és funkcionális, a valós látványelem inkább a sok vetítés: Kordik Ferenc videói azok, amelyek a legmerészebben játszanak a formákkal.
Hogy azért mégsem teljesen igaz az „egy regiszterben megszólaló” kitétel, arról legelsősorban a két főszerepet játszó Köles Ferenc és Darabont Mikold tehetnek. Két végtelenül szomorú, komoly, mély hang ők a nagyzenekarban, ők a cselló és a brácsa, bennük van mindaz a melankólia, kiábrándultság és kilátástalanság, amiről a darab végső soron szól. (Jellemző, hogy bár Háy János a sztori szintjén felvillant valami kilépési lehetőséget a feleség számára, de ennek nemhogy lángja nem lesz, fel se izzik: ebből az életből nincs kilépés, csak lábbal előre, amikor már viszik az embert.) Köles minden mondata úgy hangzik, mint amikor a kapa éle kicsorbul a kövön, érezni és hallani a bajt, de már csak miután megtörtént. Darabont meg olyan halkszavú és erejehagyott, mint a kiszáradófélben lévő patak.
Estére olyan fáradt a kéz, hogy arra se marad erő, hogy az ember megsimogassa a másikat, és az egyik úgy éli le az életét, hogy fáradtságtól remeg a keze, a másik meg úgy, hogy sosincs megsimogatva.
Ez a Délvidék egyik legszebb gondolata, és keserűen szép látni-hallani azt is, ahogyan a két főszereplő elővezeti, megéli ezt.
Nehéz hitelesen beszélni a szegénységről, a nyomorról és az éhezésről, és nehéz megtalálni azt a formanyelvet, ahol ez mégis ütősen tud megszólalni, mondja a Délvidék. De hogy próbálkozni muszáj, az is biztos, ahogyan az is, hogy sok kulturális intézmény megmarad inkább a kockázatmentes szórakoztatásnál ehelyett. Igazi ünnep, ha van olyan színház, amelyik mégis emlékszik még, mi a színház egyik alapfeladata, és ha ezt ráadásul egy nagyszerű kortárs magyar író foglalkoztatásával oldja meg. Nem biztos, hogy ez a konkrét próbálkozás ne sikerülhetett volna ütősebbre, de a jelentőségét nem lehet elvitatni. „Kapcsold ki. Adhatnának valami olyat, amin lehet nevetni” – mondja a darab legvégén a tévénéző szereplő. Még jó, hogy a színházat nem lehet kikapcsolni.
Borítóképünkön Széll Horváth Lajos. Fotó: Pécsi Nemzeti Színház/Rajnai Richárd
