A rock ’n’ roll az nem egy ritmusképlet, nem az elektromos gitár, nem a hosszú haj, és még csak nem is a zene. A rock ’n’ roll az az, amikor Nick Cave fogja az amúgy andalító, elszállós Jubilee Street utolsó perceit, és olyan vad tűztáncot kerekít belőle, hogy beleremegnek a Puskás Arénában a legtávolabbi széksorok is.

A rock ’n’ roll ez a remegés,

amikor ezreknek mozdul meg önkéntelenül a lábuk, és ebben tényleg mindegy, hogy ez csak egy dal egy lányról, akinek Bee volt a neve, és akinek megvan a maga története, ha múltja nincs is, look at me now, énekli sokadszor Nick Cave az Aréna színpadán, a kivetítőn ott van az arca még háromszor, csak épp fekete-fehérben, mint egy régi film, amit sokadszor nézünk újra, look at me now, és épp ez a lényeg: hogy ha Nick Cave a színpadon van, akkor úgyse lehet máshová nézni. A rock ’n’ roll az az a karizma, ami ennek az ausztrál fickónak a legelső számú tulajdonsága, ehhez képest az énekhang, a hangszeres tudás, a dalszerzői tehetség is csak másod-harmadlagosak, pedig amikor otthon hallgatunk Nick Cave-et, mindig hajlamosak vagyunk azt hinni, ezek miatt egyike ő a legjobbaknak, de aztán ha eljön Budapestre koncertet adni – szerencsére egész gyakran megesik az ilyesmi –, mindig rájövünk úgy harminc másodperc alatt, hogy a karizma az, ami elbűvöl, és a vak követőjévé tesz bárkit. Look at me now.

Vatai Réka Tímea

Most se volt ez másképp: Nick Cave belépői mindig pokoli hatásosak, pedig nem csinál semmi különöset, csak bejön a színpadra, és ott, akkor valami megváltozik. Ha nagyon keressük az okokat, lehet azt mondani, most az volt a gyújtópont, hogy az elmúlt minimum öt év csendes, halk, nyugodt időszaka után, a kis túlzással a komolyzenéhez a rocknál közelebb álló, ritmusszekció nélküli lemezek után azzal kezdődött a budapesti koncert, hogy Larry Mullins ütött párat a hajóágyúvá erősített dobokon, és Cave ezután a mennydörgés után sétált fel öltönyében és nyakkendőjében a színpadra, olyan energikus léptekkel, mintha félne, hogy lekési a következő pillanatot.

Fogalmam sincs, ki vagy, de örülök neked,

mondta aztán pár perccel később a közönség egyik tagjának az első sorban, és egy koncert milyensége talán itt dől el: az előadók kilencven százaléka szájából modorosnak hangzana ez a mondat, és ha így van, akkor ott a hakni veszedelmes árnyéka, de Cave azok között van, akiknek kérdés nélkül elhisszük, persze lehet, hogy csak azért, mert ilyenkorra már mindig a vak követői vagyunk. De persze nem csak azért. Cave dalai nagyobbrészt érzelmekről szólnak – pláne az utóbbi években, kamasz fia elvesztése óta, bár most kevesebb olyan számot vett elő, ami konkrétabban erről szólt volna –, és ha csak úgy eljátszanák őket, nem tudnának igazán működni.

Vatai Réka Tímea

De Cave minden este elhiteti velünk, hogy átéli a színpadon ezeket az érzelmeket. Ez látszik a hatalmasra nagyított, fekete-fehér arcon a kivetítőn, ez hallatszik minden hangban, minden hangsúlyban, még a zongora leütött billentyűiben is. Ehhez képest az szinte semminek tűnik, hogy koncert közben megkérdezi az első sorban állókat, hogy mondják ezen a nyelven a köszönömöt, aztán amikor elfelejti, újra megkérdezi, hogy is volt, és onnantól mindig magyarul köszöni meg a tapsot. Mert igazából kár ilyen finomkodóan fogalmazni, mint én az előbb: nem, nem elhiteti velünk, valóban érzelmekről szólnak ezek a koncertek, és ezt nem is csak az mondja, aki hallgatta már meg a párját ölelve a világ valaha írt legszebb szerelmes dalát, az Into My Armst a zongora mögött ülő Nick Cave-től, mint most, a ráadás utáni ráadásban, amikor már mindenki más lement a színpadról, csak Cave nem, és azok az érzések, amelyekben nem kell hinni, mert ott vannak, ahol ő meg a közönsége.

Vatai Réka Tímea

Olyanok ezek az érzések – jó, nem írom le többet ebben a kritikában, mert giccses –, mint a homok, bárhová odaférnek, hiába volt amúgy zsúfolt a színpad. A turné legnagyobb újítása, hogy Cave magával hozott egy kisebb gospelkórust, még a fekete-amerikai templomokból ismert ruha is stimmelt a négy vokalistán; még a korábbi koncerteken szinte heavy metalként játszott Mercy Seatet is olyan verzióban adta most elő, amihez tökéletesen illeszkedett az éteri hangú háttérvokál, gyilkos indulat nélkül. A korábbiakhoz viszonyítva épp ilyen volt ez a mostani koncert, mint ez a Mercy Seat-verzió: nem a Skeleton Tree utáni korszak visszafogottsága, nem is a kamionsofőrnek öltözött bibliaügynökként megőrülő Nick Cave-vel és a színpadon a hátán pörgő Warren Ellisszel elviharzott buli vadsága anno a Pecsában, valahol a kettő között épp félúton. Cave már nem a megtört ember bánatából építkezik, de még elcsendesíti szám közben a közönséget és a zenekart is, ha épp úgy jön ki a lépés; hajlott háttal kiabál a mikrofonba, ha kell, de inkább emlékeztet az ugráló kamaszt lenyugtató felnőttre, mintsem magára a kamaszra.

De azért is ilyen „középutas” ez a koncert, mert csaknem az egész új lemezt, a Wild Godot eljátszották (ki tudja, miért hagyták ki épp az utolsó dalt, az As The Waters Cover The Sea-t), és a lemez is ilyen: ismét van ritmusszekció, ismét van teljes zenekar, ismét fel van emelve a fej, de azért a régi idők rockzenéje a múlté maradt. Na, nem mintha amikor Cave a Red Right Handet énekli, abban ne lenne meg ugyanaz a vadság, vagy, ahogy írtam, a Jubilee Street elnyújtott végében, vagy a From Her To Eternity vérző szívlüktetésében, és nem mintha ezek is ne lennének átkozottul emlékezetesek. Csak ebből a koncertből inkább az marad majd meg, ahogyan Cave a Wild God végén azt ismételgeti, Bring your spirit down.

Ebből a koncertből az marad majd meg, hogy nem véletlenül volt itt egy templomi kórus is.

Jó, hogy a Nick Cave & the Bad Seeds mindig megújul, jó, hogy minden koncert más. Jó, hogy most ennyire az új lemezre koncentráltak, mert ez kellett ahhoz, hogy megszülessenek ezek a dalok is (bár az Anita Lane, Cave korábbi szerelme halálára írt O Wow O Wow élőben is túl direktnek, és mint ilyen, Cave-től amúgy távol állóan sziruposnak tűnik), de az is jó, hogy a többi szám klasszikus best of volt a legnagyobb slágerekkel, pláne, hogy befért melléjük egy-két ritkaság is (mennyire csodálatosan lüktet élőben a Papa Won’t Leave You, Henry!, és milyen izgalmas volt hallani az O Childrent is). Jó, hogy dörgött az ég a Red Right Hand elején, és jó, hogy megállt a levegő az Into My Arms közben négy percre. Jó, hogy Warren Ellis úgy szólózott a hegedűjén, mint valami régi gitárhős, akinek összetöpörítették a hangszerét, és a maga módján még az is jó, hogy George Vjestica – az örökmozgó basszusgitáros Colin Greenwood ellentéteként – lényegében két és fél órán keresztül egy helyben állt a színpadon, mintha odagyökerezett volna a gitárja, legalább volt egy biztos pont a tornádóban.

Vatai Réka Tímea

Jó, hogy van rock ’n’ roll, és Nick Cave pár évente emlékeztet erre. És az is jó, hogy nem kell többet leírni a giccses „érzelmek” szót, mert aki ott volt a koncerten, úgyis tudja, enélkül is.