Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hajdu Szabolcs új filmje, az állami támogatás nélkül, fillérekből készült Egy százalék indián csak hat embert mutat egy szobában, mégis olyan, mintha az egész ország aktuális hangulatát mutatná be nyolcvan gyomorszorító percben. Kritika.
Ül hat ember egy szűk szobában, semmi sincs rendben, minden tele van feszültséggel és indulattal, és te azt érzed, hogy ez az az ország, amiben élünk.
Hajdu Szabolcs legújabb filmje, az Egy százalék indián egy túlpumpált abroncs, aminek elég egyetlen bukkanó, hogy szétrobbanjon. Ez a film már nem is a puskaporos hordó, hanem a szikra, amit már csak egy milliméter választ el a puskaportól, a robbanóanyagot pedig nem hordó veszi körül, hanem egy hosszú országhatár, aminek mind ismerjük az alakját. Nincs valós figyelem a másikra, nincs megértés, nincs is szándék egyikre sem, nincs vágy arra, hogy a másik jól érezze magát, hiszen mi se érezzük jól magunkat, és különben is, a másik idegesítő, vagy csak dühösek vagyunk, mert nekünk sem sikerült jobban az élet, mint neki. Ha nem mi öljük a másikat, akkor csak nézzük, ahogy mások ölik egymást, és ha meg is próbálnánk közbelépni, az első visszavágásra inkább ráhagyjuk az egészet a francba, hadd csinálja, tök mindegy, mi közöm hozzá, mi értelme, úgyse lesz jobb semmi.
Egy apátiába csúszott, már csak az indulatai levezetésére vágyó országról szól az Egy százalék indián, hat magunkfajta emberen keresztül.
Sztori szinte nincs is, ilyen értelemben ez a legminimalistább darab a „trilógiából”, az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap után: egy közös barát temetésén ül össze egy rögtönzött halotti torra három, egymástól már távolabb sodródott férfi barát, és mindhárommal ott van a barátnője vagy felesége is. Csak egy estét kellene eltölteni együtt úgy, hogy ne legyenek áldozatok, de erre se képes senki, mintha smirgliket és rozsdás vasat zártak volna össze, hányja a szikrát minden súrlódás. Az egyik úgy beszél a barátnőjével, mint a kapcaronggyal, a másikról kiderül, mindent elrontott, de szerinte igenis minden rendben van, a harmadiknak meg egy nappal a külföldre költözése előtt kell eldöntenie, együtt marad-e a feleségével. És közben folyik a kávé, a ruhára ömlik a bor, előkerül pár kék-zöld folt a ruha alól, na meg a házi genetikai teszt eredménye arról, milyen felmenői voltak az előszeretettel zsidózó, nagymagyarkodó elhunytnak, van-e alapja a gyűlölködésének.
Kell-e egyáltalán alap a gyűlölködéshez, és miért nem.
Fullasztó és tragikus a világ, amit a filmben Hajdu Szabolcs teremtett, a valóságban meg sok millió magyar, nem könnyű nézni, fekete ország, ahogy Babits Mihály írta. Bántó Csaba operatőr már színeket se használ, fekete-fehér a film, csak a fehéret nehéz benne észrevenni, inkább szürke az is, mindent megfertőzött a fekete. Fekete kávé, fekete, negyven éve le nem vett bőrdzseki, ami alá negyven éve le nem vett, mérgező maszkulinitás ette be magát, „meg kell nevelni a nőt, hogy tiszteljen, ha nem tisztel, meg kell törni” jelszavakkal, fekete a vásznon a bor is, krisztusos bögrében, ez az én vérem, de megfeketedett az is, fekete sértések, feketére színezett nyál a szájban, amit az odaszúrt, sunyi beszólásokkal együtt kell lenyelni.
Arról is szól a film, hogy lehet-e másként dönteni, meg lehet-e állítani a fekete árvizet. El lehet menekülni előle, vagy belőlünk szivárog a fekete víz, és visszük magunkkal? Ha másként döntünk, elég erősek vagyunk kimondani a nemet? Ha nagy nehezen kimondtuk a nemet, meg tudjuk ismételni akkor is, ha úgy érezzük, a másik a víz alá nyom miatta? Ha nem merjük megismételni, ki a felelős érte, ő vagy én? Ha békésen hazamegy másnap reggel, aki üti a feleségét, nem lett az én felelősségem is a követező zöld folt, amiért nem álltam ki jobban a dolog ellen? Miért nem álltam ki? Nem mertem? Vagy igazából nem érdekel, mi van a másikkal?
Olyan az Egy százalék indián, mintha Hajdu Szabolcs meghallotta és lejegyzetelte volna a legocsmányabb mondatainkat, amelyeket egymásnak mondunk, amelyeket veszekedés közben engedünk meg magunknak, és amelyeket másnap szóban visszavonunk, de tudjuk, hogy attól a pillanattól fogva, hogy elhangzottak, már nincs visszaút. A legocsmányabb mondatainkat, amelyekben pedig nincs is semmi ocsmányság, csak annyi, hogy nem is próbálják javítani a helyzetet, inkább előre állnak bosszút azért, mert úgysem javul majd semmi. Olyan a film, mintha Hajdu akkurátusan felírta, majd egyszerűen vászonra vitte volna, milyen fordulatokkal lehet úgy vitázni, hogy biztosan mindig belerúgjunk a másikba, akár szavakkal, akár csak arckifejezésekkel.
Mert persze, hogy nemcsak egy kínosan, fájdalmasan életszerű forgatókönyv ez a film, és nem is csak a feketeország-képek: a mondatok attól tudnak annyira szúrósan ismerősek lenni, hogy a színészek pont úgy mondják és úgy fogadják őket, ahogyan mi is annyiszor hallottuk és láttuk. A leginkább némaságba burkolózó Tóth Orsi egy-egy gúnyos vagy meghökkent vagy lesajnáló félmosolya kifejezőbb, mint bármi, amit mondhatna. Gelányi Imre bunkó szavainak magabiztos üressége úgy kong, mintha harangba vernénk a fejünket, Szabó Domokos meg hiába felnőtt, egy kisgyereket játszik, aki csaholva követi az erősebbet, hátha akkor nem derül ki, ő mennyire gyenge. Tankó Erika minden szavával, hangsúlyával mintha menekülne; az a tragédiája, hogy csak a hangjával menekül, a testével marad. Pető Kata legemlékezetesebb jelenete, amikor egy férfiról beszél: semmit nem mond ki, amire gondol, de ha lenémítanánk a jelenetet, az arcának felragyogásából akkor is pontosan értenénk mindent. Hajdu Szabolcs az egyetlen, aki még hisz bármiben, ha az a bármi nem is több annál a kétes igazságú meggyőződésnél, hogy ha elmegy innen, akkor minden jobb lesz.
Az ő karakterének gyenge, talán kicsit gyáva, másokra nézve destruktív hite a legtöbb, ami kicsavarható az Egy százalék indiánból.
Hitehagyott, elkeseredett, keserű, fájdalmas, gyomorsavba mártott film ez.
De akkor miért olyan ismerős?
