Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A poszt-poszt-minden a korszellem jó ideje a könnyűzenében. Ennek jegyében tekintettük meg két remek zenekar, a Yard Act és a Big Thief koncertjeit a fesztivál zárónapján.
Többször emlegettük már a hvg.hu könnyűzenei cikkeiben, hogy – közhellyel élve – nincs már új a nap alatt, minden hangot kijátszottak már a popban, minden stílus ott van az asztalon, nem nagyon lehet már újat kitalálni. Az új jó a régi jók izgalmas összekapcsolása, a régi formák szétszerelése és újak összerakása, ismert zenei stílusok újrakeretezése, satöbbi.
Két olyan zenekart láttunk, amelyek akár mintapéldái is lehetnének a föntieknek. A Yard Act Leedsből (ami nem mellesleg brit zenei kulcsváros, a nyolcvanas évekbeli angol újhullám és posztpunk egyik jelentős bázisa, van ott tehát hagyomány), a másik pedig a New York-i, brooklyni Big Thief. Az, hogy New Yorknak mi köze a popkultúrához, természetesen nem kell kibontani.
Szétszedni, szétrúgni, összeragasztani
A Yard Act tulajdonképpen tánczenekar, de a maga módján. Képtelenség is volt egyhelyben maradni a fellépésük alatt, a közönségben mindenkinek járt a keze-lába. Minden pillanat tele volt dinamikával, húzással, ráadásul a zenekarnak jól áll a feszes zakatolás és a szolid őrület is. Egyszerre nagyon egységes és nagyon sokoldalú az, amit csinálnak.
A négytagú, turnéfelállásában héttagú zenekar (hangszeres zenészek plusz két egészen elképesztő vokálos csaj) 2019-ben alakult, 2022-ben jelent meg a posztpunkos, punk-funkos The Overload című lemez, melyet a BBC az év egyik legjobb lemezének gondolt. Olyan neves rajongójuk is lett, mint Elton John, vele ráadásul készítettek közös felvételeket is: fölvették a 100% Endurance című számot Eltonnal, cserébe pedig elkészítették a Majdnem híres című filmből is ismert Elton-sláger, a Tiny Dancer Yard Act-féle változatát, ugyancsak a veterán sztár társaságában.
A zenekar új lemeze, az idén márciusban megjelent Where Is My Utopia? különös bulilemez, még táncosabb, mint elődje. Partialbum, diszkólemez, ahogy azt a frontember, James Smith nyilatkozta a New Musical Expressnek. Smith színpadi szettje amúgy pont olyan eklektikus és kissé zizzent, mint a zenekar: bokacsizma, mackónadrág, ing. Olyan izgága frontember ez a faszi, mint a nagy elődök közül David Byrne a Talking Headsből, Fred Schneider a B-52s-ból, vagy Damon Albarn a Blurből. Másfelől el tudnám képzelni egy félvilági brit filmben, mondjuk egy Guy Ritchie-moziban is.
És ha már a B-52s és a Talking Heads, a két vokálos lány pont ezekre a zenekarokra emlékeztet, plusz külön show, amit művelnek: nem úgy, mint a gigazenekarok decens háttérénekesei, itt egyszerre van koreográfia és spontán tombolás, néha pedig előre is jönnek és körbeugrálják a színpadon. Külön megjegyzendő figura a gitáros, Sam Shipstone, aki egyfelől elképesztően izgalmas, ahogyan zenél, a feszes funkos sikálástól a zajrockos széttekerésig mindenféle van a tarsolyában, másfelől meg a fazon, amit valahol a Schuster Lóránt-Tariska Szabolcs-Bohemian Betyars-Gogol Bordello-sokszögben tudnánk elhelyezni. Mehetne ő is abba a Guy Ritchie-filmbe az énekes mellé.
A Yard Act közben nem csak táncoltat, hanem agitpop is, amit csinálnak: van itt ironikus és groteszk kapitalizmus- és társadalomkritika bőven a neves Leeds-i elődök, többek közt a legendás Gang Of Four szellemében, amely ugyanilyen táncos rendszerkritikában utazott. Aztán vannak pillanatok, amikor nincs se ének, se énekbeszéd, hanem csak intergalaktikus óverdrájv, kicsit, mint a Captain Beefheart, kicsit, mint a Sonic Youth. Erősen felzárkózott ez a koncert az előző esti Fontaines DC élvezeti szintje mellé.
Hangos intimitás
Bár ismerem a Big Thief lemezeit, meglepődtem azon, hogyan szólal meg a zenekar jelenleg a színpadon. Jóval csendesebb, visszafogottabb, éteribb prezentációra voltam fölkészülve. És nagyon nem ez lett. És nagyon nem baj, hogy nem az lett.
A fellépés úgy indult, hogy a gitáros-énekes-frontember, a szólólemezekkel is aktív Adrianne Lenker bejelentette, most pedig egy olyan dallal indítanak, amit az előző napon írt. Ehhez képest a zenekar tökéletes hangszereléssel és hibátlanul adta elő a számot. Mikor próbálták össze, hogy ilyen patent legyen? No, de ez csak az egyik dolog. A másik, hogy milyen vagányság kell ahhoz, hogy így indítson el valaki egy koncertet. Nem a tutival, az ismert dallal, netán a slágerrel. Ráadásul nem ez volt az egyetlen új dal a koncerten. Ha jól számolom, összesen öt dal is szerepelt a programban, ami (még) egyik Big Thief-nagylemezen sem szerepel. Lenker a komfortzóna elhagyását emlegette, és nem is beszélt a levegőbe. Egyébként is átalakulóban van a zenekar, ha jól látom: új, ám egyelőre csak turnézenészként föltüntetett basszusgitárossal érkeztek, és színpadon volt egy második, kiegészítő dobos is.
A Big Thief zenéje folk-country-alapú, a zenekar a katalógusokban az indie-folk címszó alatt szerepel (Lenker említett szólólemezei, abból is van már jó pár, kifejezetten akusztikusak, folkosak). Azonban, amit a Szigeten hallhattunk egy ugyan éteri, de nagyon is tágasan és markánsan, helyenként zajosan és hangosan megszólaló együttes. Néhol azt érezhettük, mintha az odalépősebb Wilcót, sőt, helyenként mintha egyenesen a Radioheadet hallottuk volna. És ez kifejezetten jól áll a Big Thiefnek, ami ezzel a hangzással sem vesztette el dalai intimitását. Ügyesen keretezik újra a hagyományt.
A zenekar talán legismertebb dalával, a 2019-ben kiadott Two Hands című lemezről ismert Not című számmal zárta a koncertet. A Notot annak idején két kategóriában is jelölték Grammyre, és ami legalább ekkora ismertséget hozott a számára, hogy a tárgyévben fölkerült Barack Obama kedvenc dalainak listájára is. Különös, kissé misztikus dal: olyan módon próbál leírni egy dolgot vagy egy érzést, hogy úgy közelít, mi nem az a valami, amit körberajzolni próbál. A hinduizmusban a Brahman, a világegyetem ősoka, a legfölsőbb létező lényege megismerhetetlen, csupán úgy leírható, hogy mi nem az. Ennél messzebb most nem mennék egy koncertkritikában, mindenesetre Lenker megközelítésének vannak előzményei az emberiség gondolkodásában, kultúrájában és lelkében. Ez nem a zizegő energia / Sem a vonalak az arcodon / És nem is a felhők a plafonon / De nem is a felhők az űrben / Nem a telefon az asztalon / Nem az ágy földön / Sem az ágy az istállóban / Nem az állhatatos szavaid / Nem az alaktalan lény / Nem a sikoly a levegőben / Sem a fiú, akit látok – és így tovább.
Magaslati ponton ért véget ez az egyébként is emelkedett, és a rendezetlenségében is rendkívül megkapó koncert.
