Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Szuperszónikus, örökkéélős rock and roll, cigaretta és alkohol, meg a hosszúra nyúlt múlt árnyai a Szigeten. Tisztes helytállás. Megtekintettük az egykori Oasis énekesét.
Nem szeretem a nosztalgiát, de szeretem. Bátran ütöm fel ezt a cikket ezzel a kvantumtermészetű kijelentéssel, vesd össze: Schrödinger nosztalgiafölfogása, meg hát az ember így középkorúként már úgy van vele, hogy bátran tesz határozott engedményeket a kulturális kúlnesszre vonatkozó korábbi határozott elképzeléseiből. Egyébként is, mostanság hallottam, hogy az ember mindent olyan egy másodperc késéssel érzékel, és ha még idevesszük azt, hogy minden jelen azonnal el is múlik, akkor bátran és egyenes gerinccel állíthatjuk, hogy folyamatos múltban élünk. A nagyon jó is, a nagyon rossz is elmúlik, Vető János szép szavával. Hát akkor meg?
Miért ne élvezhetne az ember tehát egy komplett Oasis-műsort a Szigeten a kisebbik bunkó tesó, Liam Gallagher előadásában? Éppen akkor, by the way, amikor Nagy-Britanniában éppen fokozott helyzet van. Ha a mellé odarakjuk a kilencvenes évek britpopját, meg a Cool Britannia koncepcióját, valamint azt, hogy most ismét munkáspárti kormány van a szigetországban, egy Tony Blairre némileg, oké, nyomokban emlékeztető módon a centrum felé informálódó baloldali vezetővel, akkor máris érdekes kulturális, közéleti, politikai erőtérben vagyunk.
De természetesen nem így, hanem sokkal érzékibb módon közelítünk egy rockkoncerthez. Az ifjúság édes, betorzított, szétordított, pergődobra durván odasuhintott kék madara.
Az ezerkilencszáz kilencvenes évek első harmadánál kisebbfajta reveláció volt az, ahogy brit zenekarok tömkelege nyúlt vissza – különféle hangsúlyokkal – a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek jellemzően brit könnyűzenei örökségéhez. Nagyjából a Beatles, Rolling Stones, David Bowie, T-Rex, Sex Pistols, Clash, Smiths-vonalon. Mint, amikor egy áporodott levegőjű szobában kinyitják az ablakot: jó dalok, markáns hangzás, izgalmas figurák, tökösség és humor, semmi baszakodás. Ez volt a britpop – ami ugye nem egy zenei stílus, hanem egy zenei és popkulturális közeg, kupac, színtér elnevezése –, többek között még a Blur, a Suede, a Pulp, a Supergrass, és még egy egész siserehad, aminek a teljes ismertetésétől most eltekintenék. Ennek az eresztésnek volt a prolibb, közép per észak-angliai, együtt éneklős, gyorsan stadionossá lett, sörszagú, széldzsekis, bilifrizurás kiszerelése a Gallagher-fivérek vezette Oasis.
Odarakhatjuk még mellé a Trainspotting című filmet, mellérendelhetjük a szárba szökkenő brit elektronikus zenei világot, és akkor meg is vagyunk tájképileg.
Na, szóval ezért megy az ember Liam Gallaghert nézni a Szigetre. Meg azért, mert bejelentette, az idén harminc éves első Oasis-album, a Definitely Maybe anyagát fogja egy az egyben előadni. Ember, most jövök a britpopból, hát nem fogok otthon maradni.
A rock and roll az nem egy tánc
Nem bizony. Viszont Liam esetében a tánc az úgy néz ki, hogy – és ezt a mozdulatot már jó ideje akár a tm-jelzéssel is elláthatnánk – odaáll a mikrofonállványhoz, laza kisterpesz, hátravetett fej és kidagadó erek, és többé-kevésbé ott is marad egész este. Kicsit esetleg szórakozik a rumbatökkel. Egy kis shakermaker, de az majd később.
Nem is kell csalódnunk, ez történik a koncert első pillanatától, onnantól, hogy az énekes és zenekara az Oasis Rock ’N’ Roll Star cím számával belecsap. Egy elsőlemezes, kezdő zenekartól ez egy teljesen adekvát programadó dal: A városban élem az életem / Nem könnyű kitörni / Túl gyorsan múlnak a napjaim / Szükségem van napfényre / Le kell lassítanom / Túl gyorsan múlnak a napjaim, énekli, aztán azt, hogy tudja, az álmai valóra válnak majd, végül a refrénben pedig, hogy Ma éjjel én vagyok a rock and roll sztár.
Ő sem akart állni, ha futnak a percek. Nem is állt. És a sztárság is összejött. A kilencvenes évek közepére-második felére Liam Gallagher már a legfényesebb csillagok egyike volt, először Nagy-Britanniában, aztán az egész világon. Korábban már kétszer járt a Szigeten: először 2000-ben, akkor a Noel Gallagher nélkül turnézó Oasis egy rettenetesen szar koncertet adott, másodszor, 2018-ban már szólóban lépett fel a fesztiválon.
De vissza a jelenbe. A koncert a viszonylag erős kezdés után – a Rock ’N’ Roll Star után Columbia, Shakermaker, Up In The Sky – homokos, vizes síkra ért. Ami nem meglepő. Egyfelől a zenekar. Az egy pillanatig sem volt ígérve, hogy itt fifikás játék, trükkös megoldások, akciódús jelenetek lesznek. Nem hát. Becsülettel megráncosodott angol könnyűzenészek tolták, pengették, dobolták, pöckölték és tuszkolták itt az indie-t, köztük Paul Bonehead Arthurs, az Oasis első felállásának ritmusgitárosa, aki jó ideje Liam társa a szólóprojektben is – őt az énekes név szerint meg is említette, szemben zenekara többi tagjával. Elmozgások, meglepő helyzetváltoztatások nem voltak, a zenészek egy helyben álltak, csak úgy, ahogyan az Oasis annak idején.
Az úgynevezett vizuált sem tolták túl Gallagherék: a színpadon pár pálmafa, néhány (ha jól láttam) flamingó (rég voltam állatkertben), a zenészek feje fölött egy felfújható földgömb, hátul, meg kétoldalt vetítés, bizonyos pontokon enyhe pop-artos beütéssel, megint máshol a hatvanas évek pszichedéliájára hajazva, néhol a Definitely Maybe albumborítójának motívumait megidézve.
Ami a közönséget illeti, nagyon nem volt zsúfoltság a Nagyszínpad előtt – sőt –, ami nem meglepő, hiszen az Oasis zenéje nem a mai fiataloké. Mi több, azt is lehet mondani, hogy ez a formula – emberek gitárokkal, dob mögött a színpadon, semmi flikkflakk, semmi flanc, egyszerűen csak letolják a dalaikat – kezd finoman átcsúszni a hagyományőrzés értelmezési tartományába. Nem ragadtatnám magam szociológiai gyorselemzésre, de azt mondom, láttam a dalokat éneklő harminc alattiakat, ám abból a korosztályból inkább csak érdeklődőket, és persze a rajongó idősebbeket.
Cigarett és alkohol
A koncert az utolsó harmadára kapott új lendületet. A míves Whateverben színpadra lépett az az egyébként budapesti vonósnégyes, amely több korábbi dalban is húzta. Aztán a zenekar hedonista himnuszával, a kilencvenes évek intenzív brit kocsmakultúrájának emblematikus dalával, a Cigarettes & Alcohollal magasabb fordulatszámra kapcsolták a motort, jött a Supersonic (igen, van olyan ismerősöm, aki a koncert előtt jelezte, gint és tonikot iszik), a zenekar életművének egyik titkos favoritja, a Slide Away, majd a teljes Oasis-életmű egyik legnagyobb slágere, a Live Forever.
És akkor a legvégén, mintegy keretbe foglalva mindazt, amit hallottunk, beillesztve a zárókövet az Oasis-program építményébe, eljátszották az ugyancsak 1994-ben felvett Beatles-feldolgozást, az I Am The Walrust. Egy angol kertben ülsz / Várod a Napot / És ha nem jön a Nap / Lebarnulsz / az angol esőben állva. Pedig ekkora már rég besötétedett. Közben Gallagher a fejébe húzta a dzsekije kapucniját, kisétált a kifutóra, az égnek emelte a kezét. És természetesen millió telefon emelkedett a magasba. A rock and roll szemfényvesztés.
Ez a koncert meg becsületes munka volt, rendben lévő produkció, jó szórakozás, annál biztosan nem több, de nem is kevesebb. Liam Gallagher az elmúlt pár évben kifejezetten jó formában van, amit ezen az estén is bizonyított. A hangja tán jobb, mint valaha, sőt, a személyisége is (a színpadi bunkózás arculati elem, azt nem számítom ide). 2022-es C’mon You Know című lemeze pofás, és az éppen az Oasisnek utat mutató Stones Roses gitárosával, John Squire-rel közösen kiadott album is hallgatható.
A világot már nem fogja megváltani, de azt nem is várjuk el tőle.
Lábjegyzet | Bús belga balladák
Délután, még jóval Liam Gallagher koncertje előtt belenéztem a belga Warhaus koncertjébe. Kár volna nem szót ejteni róluk. A zenekart az indie-s, artrockos zenében utazó, ugyancsak belga Balthazar frontembere, Maarten Devoldere alakította 2016-ban elvileg afféle szólóprojektként, de azért ez valójában egy zenekar. Első nagylemezük címét (We Fucked a Flame Into Being) a Lady Chatterley szeretője című regénytől kölcsönözte.
Devoldere szerint popzenét játszanak, amit bizonyos fenntartásokkal el is tudok fogadni, de azért, ha az igazodási pontokat keressük, akkor bizony sötét tónusban alkotó dalszerzők nevei kerülnek elő, Leonard Cohen, Nick Cave, Serge Gainsbourg. És ha már az utóbbi, a néhai megátalkodott francia, a Warhaus történtét is átszövi egy párkapcsolat: a zenekar első két lemezén énekes Devoldere barátnője, Sylvie Kreusch, aki a Warhaus 2022-es albumán már nem hallható, időközben szakítottak. Kreutsch azóta sikeres zenész a saját jogán.
A Warhaus élőben is rendkívül megkapó. A szigetes koncerten különös, intim teret alakítottak ki azzal, hogy egy színházi függönyt helyeztek el maguk mögött. Az énekes a nagy dalnok-elődöket idéző decens eleganciát hozta, természetesen zakóban, a késő délutánban lassan hömpölyögtek a zenekar néhol Marvin Gaye vagy Isaac Hayes soul zenéjét is megidéző dalai.
Néhol odalépésre is sor került, volt, hogy elővették a pozant, a hegedűt vagy a trombitát. Ezek egyrészt nagyon is jól állnak a Warhausnak, és nem csak ezek, hanem a dinamikák, a tempóváltások, a meglepő fordulatok úgy álltalában, másrészt ilyenkor a belga nagytesó, a dEUS jutott az eszembe, amely már sokszorosan visszaeső fellépő Magyarországon. Meg a Quimby. Nem meglepő a szellemi rokonság, hiszen ugyanazokból az alapanyagokból főznek.
