Krúbi: III. Krúbi

Krúbiról általában azt szokták mondani, hogy ő ennek a hiphop-közeli, vagy hiphop felől induló, a műfaj formai elemeire, alapjaira építő fiatal eresztésnek a legsikeresebb és legeredetibb figurája. Ami a sikert illeti, abban továbbra is Krúbi az élenjáró (Azahriah-é, aki háromszor veri ezt kenden… bocs, nem ide… szóval, aki háromszor tölti majd meg a Puskás Arénát, egy másik, párhuzamos pálya), ami pedig a formanyelvet, nos, abban Krúbi még mindig olyat tud, amit a többiek nem, vagy nem ennyire izgalmasan.

Persze a kortársak, Beton.Hofi és a többiek is kreatívak, kialakították a saját zenei világukat, ami már rég nem egyszerűen „hiphop”, de Krúbi ebben is bőven zászlóvivő. Ha csak magát a zene szövetét nézzük, már ott is sok minden keveredik sajátos módon: hiphop, rock, metál, alter, elektronika. Ám Krúbi egyediségének a lényege ezen túl van. Egy igazán jó popdalszerző egy kicsit filmrendező, egy kicsit író-novellista. Néhány mozdulattal felvázol egy párhuzamos univerzumot, megteremt egy világot, szereplőket, karaktereket, helyzeteket visz a színre, behúzza és elviszi a hallgatót valahonnan valahová.

Egy jó popdal valami egyszerű és valami önmagán markánsan túlmutató. Ezt elég kevesen tudják, de Krúbi igen. Amikor trágár vagy alpári – és hát ilyennel tele van az új lemeze is –, akkor is tudjuk, hogy az ott „rendezői eszköz”. Érezzük az eltartást. Krúbiban pedig van egy ilyen rendezői, írói, szerzői attitűd. Nem lepődnénk meg azon sem, ha pár év múlva filmeket is készítene, nem csak dalokat. A politikai kiszólásaiban is van távolságtartás, úgy ábrázolja a közéleti porondot, hogy nem része az eseményeknek, nem drukker vagy ellendrukker, hanem közlő vagy ábrázoló. Egyszerűen csak ironikus vagy éppen szenvtelen megfigyelő, kommentátor.

(NR)

Kispál és a Borz: Beszorult mondat

Az elmúlt két évtizedben már nem működött a „90-es évek legjobb zenekara”, ugyan volt időnként valamilyen formában egy-egy koncertjük, de 2022 előtt semmi nem utalt arra, hogy újra alakulnának. Akkor viszont bejelentették, hogy dalokat készítenek, lesznek újra „igazi” Kispál-bulik, és végül 19 év (!) szünet után idén májusban jelent meg a vadonatúj Kispál és a Borz sorlemez. És az a helyzet, hogy simán felveszi a versenyt a zenekar aktív éveinek némely kiadványával.

Lovasi András, a Beszorult mondat megjelenésekor azt mondta, hogy kifejezetten az volt a céljuk, hogy az „ne klasszikus zenekari lemez legyen, ahol egyfajta hangzással, ugyanazok a zenészek eljátszanak egy csomó dalt… Azt gondoltam, hogy csináljunk egy olyan albumot, ami olyan, mintha nem egy zenekar lenne. Az is cél volt, hogy az összes dobos, akivel az elmúlt években dolgoztunk legyen rajta, így Bajkai Feri dobolja a számok nagy részét, de Bräutigam mellett szerepel a lemezen G. Szabó Hunor is. Kicsit rájuk is szabtuk a dalokat.”

És valóban sokszínű és izgalmas lett az album, amelyen a Krúbi-rappel felturbózott album-címadó nyitódaltól a Kiss Tibi gitárszólammal elővezetett, Tom Waits-es Így leheten át, a Lovasi apa-lánya duóig (Gombokig) egészen a Nem járkálnak című zárószámig nagyon sokféle hangulatú szerzemények sorakoznak. Lehet a hallgatásuk közben bulizni, merengeni, lehet bölcsészkedni – pont úgy, ahogy régen. A zárószámban elhangzik, hogy „Hála Isten, útjai kifürkészhetetlenek”. Nem tudni, milyen lesz a folytatás (csak azt tudni, hogy idén többször megtelt a Budapest Park a lelkes, és már több generációs Kispál-rajongókkal, jövőre pedig az MVM Dome-ban lépnek fel), de ez a visszatérés is jobbá tette ezt az évet. Szintén a záródalban énekli Lovasi, hogy „Nincs tanulság, megvagyunk”. És ez a legjobb a lemezben. Egy új Kispál és Borz 2023-ban? Igen, világot már nem vált meg, de tök jó, hogy van!

(BI)

Carson Coma: IV

Az van, hogy mostanra már világos, mint a Nap, hogy a Carson Coma legalább akkora generációs zenekarrá válik, mint amilyen annak idején a Kispál volt, miközben a „generációs” jelzővel óvatosan kell bánni, nehogy az érződjön ki belőle, hogy a CC zenéje „csak” a 00-ás évek fiataljainak, róluk szól. Az ő lendületükből, megélésükből, tudatosságukból, az erős szabadságfelfogásukból fakad mindaz, amit csinálnak, de nagyon nem csak nekik szól a zenéjük. Ez legkésőbb most, a negyedik nagylemezzel tudatosulhatott mindenkiben, aki az elmúlt években egy kicsit is nyitott volt a Carson Coma zenéjére, és nem utasította el élből őket, mert olyan „oldschoolos, kordbársonyos, tinibanda” ők.

Az egyszerűen csak IV-nek nevezett album az eddigi csúcslemezüknek is tekinthető, mert talán most hozakodtak elő a legtöbb olyan témával, amely már messze nem csak az ő korosztályukat érinti. A mindig is társadalmilag érzékeny szövegekkel előrukkoló zenekarnál most kevesebb jutott a lemezre az olyan dalokból, amelyek az első jogsi megszerzéséről vagy a kékszemű tinilányokról szólnak, és több született a rendszerkritikus, igazán nagyon dühös számokból.

Intelligens, (ön)ironikus szövegeikkel, dörmögő gitárral és súlyos riffekkel adnak hangot az elégedetlenségnek azzal szemben, amiben tesped a magyar társadalom nagyrésze az érzéketlen urizálástól kezdve („inkább mások fagyjanak össze, de nálad kétszer teljes a kád”), a legpolitikusabb Feldobom a követ című szerzeményben megfogalmazott, mérgező maszkulinitáson, nepotizmuson át a munkásbluesban (Nehéz dal) kifejezésre juttatott össznépi lebutulásig. Sokan ismerik a Rocksuliból a Jack Black által alakított tanár alapvetését, miszerint a rock lényege, hogy „beszól az Arcnak”. Nos, Jack Black elégedetten veregetné meg a Carson Coma vállát.

A hat zenész érezhetően most tudott eddig a leginkább kibontakozni, aminek részben oka lehet, hogy a zenekar megerősödött annyira, hogy teljesen függetlenül tudjon működni, ahogy a hvg.hu-nak adott interjúban is elmondták: nincs már felettük se kiadó, se menedzser, így aztán tényleg bármiről írhattak. A korábbiakhoz hasonlóan a IV-es lemez is roppant virtuóz lett témát és hangszerelést tekintve is. Ráfért az albumra a viccesebb, kongás és fúvósbetétes diszkószám, a Dr. Doktor; a zajpunk Hagyjál, Lomtalanítok!; a hagyományokhoz híven van egy egyszál gitáros, egzisztenciális filozofálgató szösszenet is a lemezen M3 címmel, de a nyomasztó alapélményről, a FOMO megénekléséről is kaptunk egy slágert Fantomrezgés címen.

(CsH)

Sisi: Sistahood

Belazulsz, jó kedved lesz, kimosódik belőled a stressz tőle. Sisi első nagylemezét terápiás célokra kéne felírni, a beatek leviszik a pulzust, a játékos szövegelés meg termeli a boldogsághormont. Komolyan, szerintem orvosi műszerekkel mérni lehetne Sisi pozitív fiziológiás hatásait. Na, de persze, nem csak ezért lett az év egyik legjobb magyar lemeze nálunk a 24 éves rapper debütálása, hanem azért is, mert Sisi ellenállhatatlanul izgalmas, érdekes és friss jelenség a hazai zenében. Egyelőre úgy és azt csinál, ahogy és ami jól esik neki, nem csak a korábbi számaiból, de hál’istennek az első nagy komoly munkájából is kiragyog a szabad kísérletezés, zenélgetés öröme mindenféle külső elvárás, megkötöttségek nélkül.

Ennek eredménye, hogy a szavakat, szótagokat, hangokat gyakorlatilag hangszerként használja Sisi, ám szövegei éppen a széttöredezettségük miatt nem mindig mennek át azonnal, és sokszor a szavakkal való játék (például a magyar és az angol szavak keverése) fontosabbnak is tűnik a mondanivalónál, a rím és a veretés előrébb van a nagy okoskodásnál. Ám Sisi – akit cseppet sem könnyű gyerekkora rendesen megedzett, viszont a lehető legjobbat hozta ki a nehézségekből, mert egy lelkileg érett, magát rendszeres önvizsgálat alá vető személyiség formálódott belőle – a könnyedebb trackek mellé azért pakolt olyanokat is a lemezre, amelyek idővel „mélyebbre mennek” az emberben.

A Teddki a posztolási kényszerről szól, a Bekksztédzsben beszél arról, hogy „párszor megroggyant” kicsit, és itt már fontos üzenetként hangzik el a józanság is, mint egy olyan dolog, aminek egyáltalán nem szabadna cikinek lennie. A Shen Gong Wu-ban ugyanezt az üzenetet fogalmazza meg még frappánsabban, amikor azt rappeli, hogy „józan vagyok hetek óta, elszaladt a horse, régen csak azt mondtam volna bármire, hogy yes, of course.”

Az albumon különösen izgalmas darab lett a Stayin’ Alive Bee Gees-örökzöld parafrázisa Stayin’ High címmel; a rasztás, afro beates stílust idéző Jungle Jaber és Skeeny Boy kollaborációjával; de a leginkább slágergyanús azért a Baszok rátok lett, ahol Krúbi featel.

Az egymásra felelgetős „duettben” Sisivel szépen megfogalmazzák egy új hiphop-generáció ars poeticáját is, miszerint lehet gettós múlt nélkül, eggyel okosabb rapet is tolni, a mainstreambe is beférnek az „átgondolt dalok”.

(CsH)

Blind Myself: Az idő dönti el

A Blind Myself metálzenekar története egészen egyedi az országban: minden szabályt és sablont elutasító, egészen egyedi extrém metálegyüttesként indultak majdnem harminc éve (ezt a korszakot összegzi a Heaven’t nagylemez), és ha a szinte atonális, a klasszikus dalszerkezetet elvető metáljuk az első másfél évtizedben közeledett is a bevettebb formákhoz, az extrém metál akkor is megmaradt keretnek. Aztán már 2012-től elkezdtek kísérletezni, de most a „másik irányban” szokatlannak számító, populáris hangzással (ez volt a Négyszögöl című lemez), majd 2016-ban feloszlottak. A frontember Tóth Gergely azóta menedzserként dolgozik, és olyan populáris előadókat futtatott fel, mint például Azahriah.

Szinte példátlanul ritka egy metálegyüttes pályáján ez a műfaji sokszínűség – de ez is az őszinteség és az elvárások elutasításának jele, aminél meg nincs metálosabb dolog a világon.

A Blind Myself 2016 óta nem aktív, idén mégis kiadtak egy új lemezt, ami tulajdonképpen összegzi is a fent leírtakat: megvan benne a kétlábdobos, thrash metálos aprítás is (az Omega-féle Léna metálfeldolgozása az év egyik legjobb dala lett, Jankai Valentin dobos őrületes játékával), megvan benne a Blind középkorszakát idéző, dallamos metál (pl. a Gyónás), de letagadhatatlan az a hatás is, amit Tóthra gyakorolt a popszcéna beható ismerete, de úgy, hogy Dzsúdló vagy épp Wolfie közreműködése tökéletesen organikusnak érződjön a metál kiegészítésének, ne pedig megerőszakolásának. Egészen nagyszerű ez a totális szabadság, ami persze korántsem vinné el azért a hátán a lemezt, ha ne lennének eltaláltak a riffek és a szövegek is. Az év legjobb magyar visszatérése.

(KB)

Co Lee: A program

A magyar underground hip-hop és rapszcéna a kétezres évek eleje óta keresi identitását. Az odamondós, nem három mondatból álló szöveg, amely bebizonyítja, hogy összetett mondanivalót a föld alól is lehet közölni, ritka, mint Újpalotáról az Aréna teltház. 2023 az újrázások éve, Co Lee (Halász Kolos) idén a második nagyobb volumenű magyar nyelvű albumával jelentkezik.

Amíg a Cirque de L'Homme sokzenészes koprodukció volt, addig a Program című albumban a huszonöt éves zenész DOÓR (Doór Mátyás, producer, dalszerző) alapjaira rappel. Nem a fősodor része, de van sodrása az albumnak. Süveg Márkék Kottazűrjére nem csak a sorok közül kikacsintó irodalmi utalásokban rímelnek a szövegek: a Sodrás című számot indító riporter közleménye is erősen nosztalgikus lehet azoknak, akik már tíz éve is bólogattak a Hangerdő beatjeire.

A jazzes hangzásvilág sem véletlen, hiszen Co Lee korábbi számai is ezt a műfajt erősítik. A Bőröndkísérő pedig egy sokkal instrumentálisabb, már-már balladai zárással állítja meg A Program lokomotív pöfögését. Akinek Akkezdet Phiai (Szófa) csavaros rapjei bejöttek tizenöt éve, az Co Lee és DOÓR 2023-as progamjában is meg fogja találni a számításait.

(WB)