Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A kortárs pop két rettentően izgalmas szereplőjét pakolta egymás mellé az élet hétfőn este a Nagyszínpadon.
Mire hazaértem, a Rolling Stone már megírta, hogy Lorde és Caroline Polachek duettezett a Sziget Nagyszínpadán. Kétségtelenül ez volt a tegnap este egyik legnagyobb durranása (meg persze a főfellépő, Macklemore, de róla majd egy másik cikkünkben olvashatnak). Az persze már eleve izgalmasnak ígérkezett, hogy a sors, a turnémenetrendek és a szervezői szándék a kortárs popzene legizgalmasabb női szereplői közül kettőt egymás mellé pakolt a hétfő esti nagyszínpados programban.
A New York-i Caroline Polachek már a Chairlift énekesnőjeként is sikeres volt, de úgy tűnik, hogy jó döntés volt szólópályára lépnie, mert azóta még népszerűbb. Akár őt magát, mint jelenséget, akár a zenéjét vesszük, rendkívül eklektikus, amit látunk és hallunk: mint ősforrás, ott van benne a Kate Bush vagy a Björk féle artpop, de néha a nyolcvanas vagy a kilencvenes évekbeli Madonna is eszünkbe juthat, miközben nagyon is kortárs pop, amit csinál, táncos, fülbemászó, de mindig van benne egy kis csavar, valami olyan apróság, amitől nem egyszerűen kommersz pop, amit hallunk.
A fazonja is zavarba ejtő. A nettó mai popsztár-figura mellett van benne valami fantasy-s, valami képregényes, én még a Gyűrűk ura tündéi közé is el tudnám képzelni. A színpadon néha zavartan nevetgél, miközben nagyon is tudatosnak tűnik mindenben, amit csinál. Tudatosság és ösztönösség – nyilván egyáltalán nem újdonság, hogy ezek nagyon is jól megférnek egy popzenei perszónában.
Viszont, ahogy ezt az egy nappal korábbi Arlo Parks-koncertről is elmondtam, sajnos nem működik úgy, ahogy kellene délután a Nagyszínpadon. Eleve nagyon minimalista a színpadkép: egy dobos, egy basszusgitáros, és egy gitáros gyakorlatilag egy kupacba pakolva a színpad hátulján, így aztán hatalmas tér marad Polachek számára, hogy bejárja, bemozogja, betáncolja, hátul meg a hatalmas ledfalon megy a vetítés, egyébként tök jó, izgalmas, ízléses.
Csakhogy ez az egész jobban nézne ki egy eggyel kisebb térben, este, sötétben, ahol a hangulat, a számok és a vizualitás egysége jobban kiadná Caroline Polachek egyébként rendkívül megkapó világát. Az sem segített természetesen a koncerten, hogy kevesen gyűltek össze a Nagyszínpad előtt a késő délutáni verőfényben. Persze ez nem von le semmit Polachek kétségtelen érdemeiből; jó lenne megnézni valami olyan helyen és helyzetben, ahol minden neki dolgozik. Egyébként természetesen eddigi két saját nevén megjelent szólólemeze anyagából válogatott, de nem meglepő módon a hangsúly a legutóbbin, az idén megjelent Desire, I Want to Turn Into You címűn volt.
Lorde sem zsúfolta tele a színpadot. Ha jól látom, ez valamifajta trend – a fülmonitorok korában (a zenészek jellemzően már nem a színpadra elhelyezett úgynevezett monitorládákban hallják vissza magukat, a hangszerüket, az énekhangjukat, hanem egy speciális keverőrendszeren keresztül fülhallgatóban, úgynevezett fülmonitoron) már persze sokan nem rakják tele erősítőkkel a színpadot, vagy nem is raknak erősítőket a színpadra, de itt nem csak erről van szó, hanem Lorde esetében arról is, hogy minimális mennyiségű zenész kíséri.
Egy dobos és egy szintis, ők is berejtve a hatalmas színpadi díszlet, egy nagy aranyló korong és egy függöny mögé. Így aztán egy csomó zenei elem, vokálsáv, hangszeres motívum gépről bejátszva szólalt meg, ami bizonyos arányban persze ugyancsak nem az ördög műve, Lorde zenéje azonban teljes zenekarért, további zenészekért kiált.
Mert egyébként iszonyú jó, amit hallunk – de hát ezt már sokszor megírtuk a hvg.hu-n, ahol jó párszor beszéltünk Lorde zenéjréről, lemezeiről. Az ő világának is az artpop nagyasszonya, Kate Bush az alapköve (Kate Bush, aki a Stranger Thingsben hallható Running Up That Hill miatt sokadik reneszánszát élte az elmúlt években, rengeteg zenészre hatott az elmúlt évtizedekben, az ő hatását halljuk a pár nappal ezelőtt a Szigeten fellépő Florence Welch zenéjében, de a Bat For Lashes, Fiona Apple, Marina Diamandis, és hogy még visszább menjünk, Björk sem az lenne aki, nélküle. És még folytathatnánk a sort.), de van itt minden más is, hiphop, funk, elektró, soul, klasszikus dalszerzés, egyebek. Amikor az őt ért zenei hatásokról beszél, előkerül Leonard Cohentől Tom Pettyn át Prince-ig sok mindenki és mindenféle.
Nem sokat cizellált a kezdéssel, egyből az egyik legnagyobb slágerrel, a Royals-zal nyitott, ez kellően be is rúgta a koncertet, ami mindhárom Lorde-lemezt megidézte, talán a legutóbbi, a Solar Power kapott kicsit kevesebb fényt. Ez a lemeze, ha meg nem is bukott, egyébként szerintem tök jó album, de összességében kevésbé szerette a kritika. Ami még az elhangzott dalokat illeti, bónuszként egy újat is kaptunk Silver Moon címmel.
Csúcspontból több is akadt: az egyik – számomra a legerősebb pillanat – az egy szál zongorás Liability előadása volt, ami a maga puritánságában mutatta be, mennyire nagyszerű dalszerző és előadó a most éppen kiszőkített hosszú hajú, ezen az estén egyébként valami különleges dizájnszandált viselő Ella Marija Lani Yelich-O'Connor (be is mutatkozott egyébként, Ella vagyok, mondta). És akkor ott volt az egyik legperfektebb Lorde-dal, a csodás Perfect Places, viszont ha van olyan, hogy objektíven legcsúcsabb csúcspont, akkor az nyilvánvalóan a cikk elején is megidézett duett volt, a koncertzáró Green Light Caroline Polachekkel, amit, most, miközben a cikket írom, látom, hogy már a New Musical Express is megénekelt. Mobiltelefonok erdeje emelkedett a magasba, úgyhogy, gondolom, e pillanatban már tele van a felvételekkel a közösségi média.
