Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Még a fele sem telt el az évnek, nehéz lenne rögtön kikiabálni, hogy „ez volt az év koncertje”, de az biztos, hogy a magyar mostohaapjától művésznevet kapó Sharon Kovacs fellépése a VéNégy Fesztiválon ott kell hogy legyen majd minden ilyen listán.
A dark-soul holland helytartója hét éve volt már Magyarországon. A Szigeten akkor még egy kezdő énekest láthattunk, most azt mutatta be, hogy profin is ugyanolyan vérfagyasztó és egyben szívhez szóló előadó.
Mindezt tette a Dunakanyarban, a visegrádi várral nagyjából szemben, a Bős-Nagymarosi vízlépcső tervezett helyszínén. Itt rendezik immár tíz éve a VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozót, amelynek a zenei programjába – a hazai trendi élvonal és a környező országok érdekes előadói mellett – általában kerül egy-két olyan világsztár is, akiért önmagában is érdemes odautazni.
Tavaly például a Morcheeba, most pedig Kovacs.
Ez egy pici, (ha leszámítjuk a szúnyogokat) barátságos fesztivál, egy nagy- és 3-4 kisebb színpaddal, néhány ezer látogatóval, kifizethető árakkal, de kifejezetten színvonalas programokkal. A krumplit az itteni büfékben pityókának hívják, a sör a Borsodi mellett Csíki (sőt: Tiltott Csíki). A közönségben – színházi találkozó lévén – sok ismert színész tűnik fel, van néhány gyerekes család, de láttunk itt volt oktatási minisztert (ja, volt idő, amikor még nem a rendőrminiszter irányította a szakadék felé az oktatást), de itt tombolt sajátos mozgáskultúrával Nagymaros ismert költője, Peer Krisztián is (interjúnk vele itt).
„Lecsúsztatok Rétváriról” – mondja egy ismerősünk, amikor összefutunk a bejáratnál. Államtitkári megnyitója is volt tehát a bulinak, de cseppet sem bánjuk a késést, inkább magunkhoz veszünk egy gyrost és egy krumplilángost (illetve pityókás lángost), mielőtt elkezdődnének a koncertek.
A nyitónapon a Carson Coma (velük nemrég beszélgettünk) melegítette be a közönséget. Valószínűleg a 688 évvel ezelőtti királytalálkozónak helyt adó vár is beleremegett a Duna túlsó partján, ahogy a Feldobom a követ megfelelő pillanatában egyként üvöltötte a tömeg az utcai harcos nevét, akinek „orcán fintor”. Igazi pörgős bulit nyomtak, szokás szerint végigénekelte velük a közönség a másfél órát. Ezen egyébként, ránézésre többen voltak, és persze jóval fiatalabbak, mint a fő fellépőn, a fél tízkor pontban kezdő Kovacson. Aki viszont a színpad széléről belenézett az ő fekete világától világnyi távolságra elhelyezhető kreolkék pillanatokba.
A színpadra az egyórás átállás közben felhúztak egy szalagokból álló függönyt. Ez elé lépett ki a főhős fél tízkor a gitáros és a vokalista, valamint a trombitás társaságában. A többi zenész a függöny mögött sokáig láthatatlan maradt. A fekete-piros, kicsit szado-mazo szerű, testhez simuló ruhájában (amin ekkor még hosszú köpeny is volt) a tar Kovacs leginkább egy cigarettázó női Mephistóra emlékeztetett, aki mellesleg Amy Winehouse stílusában énekli a sötét, soulos dalait.
Bang Bang – adta meg a kezdő hangulatot.
A színpadot kettévágó függöny és Kovacs szuggesztív, néha kígyómozgásos, máskor pantomimra hajazó előadásmódja a brechti színházakat, a háborúk közti berlini kabarékat juttatta eszünkbe. (Elvégre ez mégiscsak egy színházi találkozó is.) Hol eltűnt ez az énekes-Mephisto a függöny mögött, hol magára tekerte a szalagokat, hol kicsit elhúzta azokat, hogy megpillantsuk a háttérzenészeket is. A függönyre hol vakító reflektorok vetítették a fellépők árnyait, hol vörösbe, lilába váltott a fény, hogy kellő hangulatot teremtsen a Fargile-hoz, Goldmine-hoz, Freedom-hoz vagy a többi dalhoz.
Az ördög párszor elsütötte, hogy „koszonom”, és néhány szóban elmondta, mennyire örül, hogy itt lehet, de igazából nem nagyon szólt prózában a közönséghez. Időnként leszaladt cigarettáért a színparól, mert „a következő számhoz muszáj elszívnom egyet”, de leginkább a dalaival bűvölte el a Dunakanyart.
A dalokkal, amit az ő világában mindig beborít a fekete ötven árnyalata. Még akkor is, ha az egyébként első hallásra épp egy James Brown-szerű zúzós funk, egy latin fieszta, egy James Bond-filmzenére hajazó himnikus szám, vagy mondjuk, egy blues-klasszikus.
Ha Kovacs énekeli jellegzetes, rekedtes, könyörtelen, de mégis nagyon is sebezhetően emberi hangján, minden kovacsos lesz. Ez már önmagában valami ördögi trükk, nemde?
Közel két órában foglalta össze eddigi három albuma legjobb dalait (könnyeztette és táncoltatta meg közönséget), a koncert végére megláthattuk a háttérben - kiválóan zenélő – dobost, basszerost és szintist is. Sőt, a buli legszebb pillanatai a zenészek bemutatásához kötődnek. A Mephisto-főnök, aki mindenkit megbűvölt, így nem is lehetett levenni a szemünket egy pillanatra sem róla egész koncert alatt, ekkor teret adott a társainak, hogy mutassák be a hangszeres varázslataikat.
Hazafelé arról beszéltük Túry kollégával, hogy milyen rohadt jó koncertekbe futottunk bele a kisebb színpadokon is, például a Tarantino-fimzene hangulatot elővezető cseh Kill The Dandies!, vagy az őrült, zúzós osztrák indie-duó, a Cari Cari. De mindezeket az élményeket elnyomta Kovacs ördögi mágiája.
Amúgy megállapítottuk, hogy simán el tudnánk képzelni egy nagyszabású Kovacs-show-t hatalmas arénákban, és kis, sötét klubokban is. A fesztiválkörnyezet az, ami erről a hangulatról a legkevésbé jutna eszünkbe.
Hogy mitől működött ennyire mégis Nagymaroson? Csak az ördög tudja.
(November 8-án újra Magyarországon, az A38 Hajón lép fel Kovacs.)
Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
