Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy évbe telt, hogy érdemben reagáljon az azóta szinte önálló életre kelt Oscar-pofonra, de mindezt egy 40 millió dolláros Netflix-különkiadásban tette. A reakciója azonban csak a bónusz volt: Chris Rocknak, miután néhány évtizeddel ezelőtt megforgatta a kést a világban a humorával, még 58 évesen is van mondanivalója róla.
Megpróbálkozom ma este egy olyan műsorral, amelyben nem sértek meg senkit
– ezzel az erős vállalással indította a nagy visszatérését Chris Rock, és a közönség azonnal tudhatta, hogy ebből sértődés lesz. A humorista nem olyan rég a Netflix nagy kísérletében vett részt, a stand upokban kiemelkedő portfolióval rendelkező streamingszolgáltató az élő adás kockázatát vállalva dobta be Chris Rockot az előfizetőknek alig néhány nappal az Oscar-gála előtt, és mivel mindenki tudja, mi történt a tavalyi díjátadón, mindenki azt gondolhatta, az egész műsor egy nagy előjáték volt ahhoz, hogy Rock reagáljon a POFONRA. Szerencsére a Szelektív felháborodás (Selective Outrage) – bár kétségkívül Will Smith pofonjára építette a slusszpoént – ennél sokkal átfogóbb képet adott arról, hogy Chris Rock hogy is érzi magát a mai világban. Spoiler: már-már boomeresen nem túl jól.
A műsort március 4-én vették fel élő közönség előtt Baltimore-ban, és élőben közvetítették több millió Netflix-előfizetőnek szerte a világban. Az előfizetőkért versengő Netflix első élő adása pedig azóta is elérhető a streamingszolgáltató kínálatában.
Még ha a pofon elsülni készülő fegyverként végig ott lógott is a színpadon, a Selective Outrage az incidensből kiindulva tulajdonképpen korunk érzékenységeinek a panoptikuma lett, ahová Chris Rock azért lép be, hogy törjön-zúzzon, és ebben még mindig erős. Chris Rock eleve azzal szerzett hírnevet a szakmában, hogy ő az a humorista, aki túl messzire megy a poénjaival, legyen szó faji kérdésekről, tapintatot kívánó témákról, mint amilyen egy lövöldözés vagy a halál, és persze a szórakoztatóipari kollégáiról (ezt kellett volna elviselnie Will Smith-nek). Chris Rock soha nem akart mindenkinek tetszeni, és neki sem tetszett mindenki, sőt.
Rock ma is képes kiemelni egy elemet, egy jelenséget, egy terméket vagy egy figurát, és azon keresztül ráhúzni a vizes lepedőt az egész világunkra. A mostani produkcióban többek között például a sportszergyártó Lululemont feszíti keresztre, amiért piacosítja a rasszizmus, szexizmus, diszkrimináció elleni kiállását, de közben 100 dollárért árulja a jóganadrágokat, pedig a legtöbb ember ugye sokkal inkább örülne egy rasszista jóganadrágnak, ha az csak húsz dollárba kerülne, mint a morális árcímkézésnek. A kinyilatkoztatások korában Chris Rock még mindig képes beazonosítani a jól sminkelt lényeget:
úgyis minden a pénzről szól.
De nem riad vissza az abszurdtól sem, ennek köszönhetjük az eszmefuttatását, miszerint az abortuszkérdésben ő olyannyira választáspárti, hogy szerinte a nők a gyerekeiket még négyéves korukban is elvetethetik. És ennek köszönhetjük az olyan költői képeket is, mint amelyik Elon Musk negatívba forduló spermáját jeleníti meg, ezzel magyarázva azt, ahogyan a milliárdos kinéz – hogy hogyan jutunk ide, azt most inkább nem részleteznénk.
Még ha kicsit boomertempóban is, de a Selective Outrage-ben is visszaköszön a humorista csípős társadalomkritikája, amelyben a feketék szemszögéből látja meg a lényeget, és söpri félre a mellébeszélést. Ezúttal többek között Meghan Markle lesz a poénjainak a célszemélye, és persze lehet azt mondani, hogy hála a South Parknak a sussexi áldozatiságot ma már szinte divat lett kinevetni, de nem olyan rég még a kirúgást kockáztatta valaki, ha rámutatott a hercegné valóságot nem teljesen fedő állításaira. Rock a feketeség valóságával szembesíti a fekete gyökereit egészen a királyi családba való beházasodásáig inkább rejtegető Markle-t, aki, mint megállapítja, nagyot nyert a világos bőrszín lottón, és akinek egy humoristától kellett megtudnia, hogy amit a királyi család tagjaként átélt, az nem rasszizmus, hanem csak „rokoni szarság”.
Chris Rock nemcsak pontosan viszi be a találatait, de néhány kollégájával szemben a célpontjait is jól választja meg. Bele lehetne kötni például abba, hogy mint sokan mások, a transzneműeket ő sem tudja kihagyni a poénlistából, de olyan melegséggel és empátiával közelíti a témát, hogy a néző nevetés közben nem érzi azt, hogy feszengenie kellene.
A megvetését inkább a képmutatóknak tartogatja, és nem spórol a vitriollal a legfőbb célpontjai, a pszeudoáldozatok előtt, akik, mint mondja, megtöltik a sürgősségit még akkor is, ha csak egy papírlappal vágták el a kezüket. A túlérzékenység persze könnyű célpont, talán kissé már elfáradt téma is, de Rock ért ahhoz, hogy hogyan építsen fel egy viccet, a néző pedig akkor is röhög rajta, ha épp megsértették. „Aki azt állítja, hogy a szavak fájnak, azt még soha nem vágták pofon” – melegíti be még rögtön az elején a nézőket a műsor végéig apró utalásokban adagolt pofontémáig.
Chris Rock néhány más, a változó világban a helyét kereső kollégájával szemben még mindig képes úgy provokálni, hogy annak éle legyen, és ne csak a szőnyeg alá söprést álcázza vele. Amióta csak mikrofont vett a kezébe, a védjegyévé vált, hogy kimondja mindazt, amit álságosságból, félreértelmezett tapintatból, önérdekből sokan nem mernek kimondani, amire persze mondhatjuk, hogy végül is a humorista megteheti ezt, sőt ez a dolga, de nem mindenki veszi komolyan a dolgát. Így aztán fel sem vetődött, hogy elszemérmeskedje azt a kínos pillanatot, amelyről mindenki tudni akarta a véleményét.
Hogy mennyire a fülében cseng még Will Smith pofonja, az nemcsak olyan poénokkal lesz nyilvánvaló, mint hogy még mindig hallja a Summertime-ot a fejében, hanem azzal is, ahogyan a közönségét mindig kontroll alatt tartani próbáló Rock a produkciónak a végén hagyta, hogy elmosódjon a kontroll látszata, és előbukkanjon a dühe, előkészítve a terepet a bosszúnak.
Bár ez a bosszú nem is annyira az elkövető, mint inkább a felbujtó ellen irányul. Will Smith talán még jól is kijön az egy éven át érlelődő ellentámadásból, Chris Rock ugyanis átmegy pszichológusba, és vázolja az elméletét, amely szerint a színész Oscar-pofonja valójában terelés volt: Will Smith a felesége megcsalása miatt érzett dühét vetítette ki rá, és nem az ő poénja miatt osztott ki neki egy pofont (Rock a Jada Pinkett Smith betegségével járó kopaszságán poénkodott, a Smith házaspár azonban korábban azzal foglalta le a nyilvánosságot, hogy kamerák előtt tárgyalta ki a feleség viszonyát egy másik férfival, diktálva ezzel is a pénzzé tett lelkizés trendjét) „Ő sokkal nagyobb fájdalmat okozott neki, mint amekkora fájdalmat ő okozott nekem” – vállalta fel az együttérzését a támadójával Rock.
Az biztos, hogy nemcsak Will Smith-nek, hanem egész Amerikának kellemetlen érzés lehet belenézni a tükörbe, amelyet Chris Rock mutat fel. „Amerikai rosszabb állapotban van, mint Ukrajna, olyan megosztottak vagyunk, hogy ha az oroszok bejönnének, a fél ország azt mondaná, előbb hallgassuk meg őket” – dob be egy, a közelünkben is ismerősen csengő ítéletet.
Chris Rock humorában most is visszaköszön a jól adagolt szemétség és a mélyről jövő empátia, és még mindig nagyon komoly hajtóereje a vicceinek a düh, amelyet most talán kevesebb kontrollal, nagyobb nyersességgel fröcskölt szét a színpadon. Azt pedig nem fogja, és valószínűleg nem is akarja lemosni magáról, hogy mások számlájára poénkodik, egyrészt mert a saját bőrét is vásárra viszi, másrészt mert még mindig hisz az őszinteségben.
Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
"Will Smith volt az?" – kérdezte Chris Rock, miután előadás közben megtámadták Dave Chappelle-t
