Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Leginkább a rendszerváltás miniszterelnökének állít szobrot a Magyarországot a jövő évi Oscar-versenyen képviselő Blokád, amely közel sem annyira aktuálpolitikai kurzusfilm, mint az Elkxrtuk, de azért egyértelműen rámutat, hogy az alkotók szerint ki volt a fő hunyó 1990 őszén.
Idén október 23-ra is jut egy, a közelmúlt magyarországi történelmét feldolgozó játékfilm. Tavaly az őszödi beszédet és az annak kiszivárogtatása után kialakult utcai zavargásokat a kormánypárti narratívának megfelelően tálaló filmet láthattak a mozinézők, most 16 évvel korábbra, a rendszerváltás évében, 1990-ben lezajlott taxisblokád napjaiba repít vissza az „ünnepi film”.
Míg azonban az Elkxrtuk egy politikai kriminek álcázott kurzusfilm volt a parlementi választások előttre időzítve, amiben egészen pontosan el is igazítják a nézőket, hogy ki az, akire majd az X-et érdemes behúzni és kire nem, a Blokádnál ez nem ennyire egyértelmű.
Eleve a most csütörtökön mozikba kerülő film sokkal régebben játszódik, mint az Elkxrtuk, a főszereplői pedig már nem élnek, így e témával kevéssé lehet közvetlenül aktuálpolitikai kiáltványt fogalmazni. Közvetve persze nagyon is lehet, mint majd látjuk.
Biztató jel volt a filmmel kapcsolatban, hogy annak a forgatókönyvét az a Köbli Norbert jegyzi, aki már számos alkotásban (többek között az Örök tél, a Félvilág, A berni követ, A vizsga és A játszma) bizonyította, hogy rendkívül érzékenyen, pontosan és izgalmasan tud hozzányúlni a történelmi témájú sztorikhoz. A film rendezője, Tősér Árpád viszont eddig játékfilmesként nem volt ismert, néhány dokumentumfilmet jegyez, vagy olyan játékfilmes-dokumentumfilmet, mint a Kittenberger – Az utolsó vadászat.
A Blokád producere az a Lajos Tamás, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) kormány által kierőszakolt modellváltásában játszott szerepe után hirtelen – kis túlzással – bármihez nyúl, díjat kap, vagy minimum az ő filmje indulhat az Oscar-versenyben. A tavalyi Post Mortem után most a Blokád képviseli az országot a nemzetközi filmek kategóriájában. (Hogy ez már semmit nem árul el a film minőségéről, legfeljebb a producer lojalitását mutatja a hatalomhoz, az pont onnan derült ki, hogy tavaly a teljes magyar filmszakma véleménye ellenére is a Post Mortemet küldtük, idén viszont nem is ismert a filmszakma véleménye az Oscarra küldött alkotásról, hiszen csak most mutatják be a filmet.)
A Blokádban mindenesetre kifejezetten nehéz dolga volt a forgatókönyvírónak, hiszen nem gondolnánk alapból izgalmasnak és filmre valónak egy olyan pár nap történetét, amikor egy hirtelen benzinár-emelkedés hív az utcára taxisokat és fuvarozókat, akik aztán – kis kanyarok után – egy Érdekegyezető Tanács nevű hosszú értekezleten valamilyen eredményre jutnak és hazamennek csendben.
Köbli Norbert azonban meglátta ebben a sztorit, és nem is az utcai harcos taxisok felől közelítve (ahonnan nyilván ki lehetett volna találni mindenféle mozgalmas történetet), hanem azt a drámát a fókuszba állítva, hogy a magát „kamikaze-kormány”-miniszterelnöknek nevezett Antall, aki maga is 1956-ban a barikád másik oldalán állt, most kénytelen megküzdeni, néhány hónappal a szabad választások, néhány héttel a helyhatósági választások, és néhány nappal az első szabad október 23-a után az országot megbénító blokáddal.
A fiatal demokrácia első komoly válságát Antall József (Seress Zoltán játssza megrendítő erővel az idős Antallt) ráadásul egy kórházi szobában tudja csak végig követni, ahol ő egyben a személyes válságát – küzdelmét a betegségével – is kénytelen átélni.
A film nagyjából fel is mondja, mi is történt 1990. október 25-28-ig az utcákon, a tárgyalótermekben és a kórházi szobában (minderről itt írtunk részletesebben), miközben időnként visszarepít az időben, és láthatjuk a fiatal Antall Józsefet ifjú, lelkes tanárként.
Ez a történetszál egyfajta magyar Holt költők társaságának is beillene. Ifj. Vidnyánszky Attila meggyőző alakításában a későbbi miniszterelnök a diákjai rajongott magyar-történelem tanára, aki nemcsak a tananyag rejtelmeibe avatja be a gimnazistákat, hanem élet komolyabb dolgaiba is. 1956-ban például még az utcai megmozdulásokra is elviszi őket, és egészen a rádió előtti lövöldözésig velük van (onnan azért már hazazavarja a gyerekeket). Ebben a szálban láthatjuk, ahogy megismerkedik egy tánciskolában Antall a feleségével, továbbá, hogy megismerkedek – egy ellenzéki röpirat írása során – a film és a rendszerváltás másik főszereplőjével, Göncz Árpáddal is.
A rendszerváltás máig vitatott aktusa volt, amikor az első szabad választáson nyertes párt (MDF) elnökeként Antall, hogy a kormányozni tudjon, paktumot köt a másik legnagyobb párttal, (az SZDSZ részéről Tölgyessy Péter, Kiss János és Pető Iván írta alá a paktumot). Ennek az alkunak része volt, hogy az ellenzéki erő adhatta a köztársasági elnököt, akit meg is neveztek Göncz Árpád személyében.
Mindez nincs benne a filmben, ugyanakkor Göncz nagyon is. És nagyon is egyoldalú megközelítésben.
A Gáspár Tibor alakította elnök politikai szerepe a Blokád szerint egyrészt egy félős, konfliktuskerülő politikus, aki állandóan mérsékletre inti a nagyformátumú, radikális ötleteit bátran, akár a szovjet pártfőtitkár szemébe is mondó Antallt. (Itt a Varsói szerződés felrúgásának ötlete egyértelműen Antall Józsefhez kötődik például.) Göncz továbbá a film szerint a népszerűségre hajtó, azt a legfontosabb politikai teljesítmény mutatójának tartó államelnök, aki a megfontolt, az ország érdekében akár nehéz döntéseket is meghozó Antall képe mellett nemhogy államférfi nem lehet, de még csak tisztességes politikus sem. „Ő csak egy íróember” – sajnálja le a diplomatikus mondatait egy tárgyaláson Antall.
A tisztesség Gönczcel kapcsolatban a film szerint persze már csak azért sem merülhet fel, mert az hangsúlyozza, hogy a blokád elhúzódásában, bizony ő a főhunyó. A taxisokkal – a kormányfő telefonos irányítása mellett – ugyanis már-már megegyeznének a helyettesei a tárgyalásokon, ám ekkor Göncz Árpád beszédet intéz a televízióban a néphez, ami miatt elmarad a megegyezés, nem írják alá az előkészített megállapodást a taxisok. Mondhatni: beledumált a nagyok dolgába, és elszúrta.
Egy Göncz Árpáddal szembeni karaktergyilkosság szándéka sejlik fel, ezt a szándékot erősíti, hogy a filmben csak azt látjuk, hogy Antallt zárják börtönbe az 56-os szerepe miatt, Gönczről ezt elfelejtik megemlíteni. Noha Gönczöt életfogytigra ítélik, csak az 1963-as amnesztiával szabadul.
A Blokád mintegy másfél milliárd forintból készülhetett, olyan látványos helyszíneken forgatták, mint az Alkotmány utca, a Magyar Tudományos Akadémia, a Mol százhalombattai telephelye, az Erzsébet híd, a Budaörsi laktanya, a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér 1-es terminálja, a Rózsák tere vagy a Toldy Gimnázium és a Szent István Gimnázium, a volt BM Kórház, de a legérdekesebb jelenetek talán az eredeti híradófelvételek bevágásai, továbbá az Árpád-hídi majdnem-csata képei (amit díszletek között vettek fel, és azokat komputer-technikával tették teljessé). Láthatóan nagyon sok energiát fektettek a díszletekbe, jelmezekbe is, ezzel nincs baj.
Azzal sincs, hogy nem épp egy akciófilmet készített Tősér, valójában nem is a taxisblokád történetét meséli el, hanem Antall József drámai küzdelmét mutatja be emberként és kormányfőként. A baj az, hogy mindez egy teljes filmhez azért kevésnek bizonyult.
Mintha nem döntötték volna el a készítők, hogy egy pót-történelemórát mutatnak be a mai tinédzsereknek a 32 évvel ezelőtti eseményekről, egy portréfilmet az első demokratikusan választott miniszterelnökről, aki mindig tévedhetetlenül tudta mit kell tenni, csak a gonosz liberális ellenzék (mínusz Fidesz: az akkor még liberális párt nem jelenik meg a filmben) gáncsol állandóan, vagy egy alkotás, ami a háromnapos politikai esemény egyetemesen értelmezhető, a politikai mibenlétéről szóló dramatizált formáját meséli el.
Pedig sok tanulsággal szolgálhatnának a taxisblokád eseményei akár a mai közállapotokra vonatkozva is. Hiszen miről is van szó? Nyersanyaghiányról, ami elsősorban a kelet (a szovjetek) felől elzárt források miatt alakult ki. A nyersanyaghiány miatti az infláció elszabadulásáról, ennek nyomán társadalmi elégedetlenségről. Egy kormányról, amelyik az utolsó pillanatig elhazudta, mire készül, majd kétségbeesve magyarázza a bizonyítványt és támaszkodik a híveikből toborzott szimpátiatüntetőkre (annyira, hogy az Antallt helyettesítő Horváth Balázs belügyminiszter majdnem kiesik a parlamenti ablakon integetés közben). Polgári engedetlenségi mozgalomról, és annak megítéléséről.
És mint írtuk, egy olyan kényes politikai momentumról, amit bárhogy is, de az akkori szereplők – kormány, ellenzék, munkavállalók, munkáltatók – viszonylag optimális módon és viszonylag kulturáltan megoldottak – együtt.
"Győzött a józan ész. A politikai kultúra, az érdekegyeztetés és kompromisszumkeresés kultúrája tekintetében az ország (akkor) előre lépett, bár a visszalépésre nem kellett sokáig várni. Mindenki elfogadta, hogy a benzin ára nem maradhat azon a szinten, amelyen volt, a kormány tudomásul vette, hogy létezik társadalmi tűréshatár, amelyet tiszteletben kell tartani" – írtuk korábban a taxisblokádot értékelő cikkünkben.
Ahogy Antall József a kórházban felvett „pizsamás interjúban" mondta – és a film kulcsjelenetében ezt Seress szóról szóra megismétli: „senki nem győzött, és senki nem vesztett. Aki most azt mondaná, hogy nagy diadalt aratott, hogy a másikat legyőzte, az iszonyatosat tévedne. Itt nem erről van szó.” Továbbá az élő televíziós beszélgetésben azt is elismeri, hogy a kormány „bizonyosan követhetett el hibákat, ezt senki nem vonja kétségbe”. Polgári engedetlenségi mozgalomról beszélt, amellyel kapcsolatban fel sem merülhet a büntetőjogi felelősségre vonás.
A rendező azt nyilatkozta, hogy a „filmünk nem egy történelemóra, hanem egy valódi, izgalmas moziélmény”.
Nincs igaza. Egy – egyébként kiváló színészeket felvonultató, jó kiállítású – zavaros, érdektelen film lett a Blokád. Egy kihagyott lehetőség, hogy a rendszerváltásról szülessen végre egy fontos (vagy legalább érdekes) film.
