Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Kádár-kor vizuális kultúráját, a korabeli divatot senki sem tudta úgy megfesteni Magyarországon, mint Czene Béla. A vásárlók rajongtak is a képeiért, ám a kritikusokat nem hatotta meg a pesti presszók dolce vitája, és a számtalan akt sem, amelyekhez gyakran híres modellek szolgáltattak alapanyagot. Czenét most kezdi magának felfedezni a 21. század, és ez legalább két embernek köszönhető.
Az 1911-ben született ifjabb Czene Béla élete során több ezer képet készített, ontotta a festményeket a szocializmusban a kortárs képzőművészeti piacot szinte egyedüli szereplőként uraló Képcsarnok vállalat galériái számára, mivel a közönség lelkes vásárlója volt a műveinek. Azonban a művészettörténészek, kritikusok szemében a festő nem ütötte meg azt a szintet, amivel belépést nyerhetett volna a kánonba; az ecsetet mesterien kezelő művész munkái ugyan jól mutattak a nappalik falán, de azok nem voltak eléggé magasztosak, elvontak, tartalmasak a magaskultúra számára.
„Kissé talán túl populárisnak gondolták a művészetét, mivel az élet napos oldalát ábrázolta. Kifogásolták, hogy hangsúlyosan figurálisak a képei, a 60-as, 70-es években ugyanis még úgy gondolták, hogy a modern festészet fejlődése egyértelműen az absztrakció irányába halad” – fogalmaz az 1999-ben meghalt Czene Béláról nem rég megjelent első monográfia szerzője, Molnos Péter művészettörténész.
Czene egyike volt azon keveseknek, akiktől gyakran vásároltak külföldi, olasz és japán műkereskedők; rendszeresen kiállított Budapesten, vidéken és olaszországi galériákban; a hazai műértő elit mégsem tudott együtt érezni a rajongó tömegekkel. Ezáltal Czene meg nem értett alkotója lett a 20. századi magyar festészetnek, és hogy ez legalább egy kicsit zavarta, az például abból derül ki, hogy az 1972-es Eszpresszóban című képére, mintegy fricskaként, ráfestette Németh Lajos nagyhatású művészettörténészt, aki kánonformáló írásaiból rendre kifelejtette a festőt, és a Czene által is képviselt realizmust rég meghaladott irányzatnak minősítette.
Csakhogy a 2020-as évek változást hoznak Czene Béla megítélésében. A 21. század már máshogy rezonál a képeire, és bő húsz évvel a halála után látványosan elkezdett növekedni Czene ázsiója is.
Hogy egy festőt mikor fedeznek fel (újra), az sok tényezőtől függ, olykor véletleneken múlik – fogalmaz Molnos. Az egyik ilyen tényező Czene esetében biztosan az, hogy az elmúlt években nagyon trendi lett minden, ami retro. Most az egész világban igen népszerű a 70-es, 80-as évek tárgykultúrája, vizualitása, festészete, és nem nagyon van még egy olyan festőnk, aki annyira tökéletesen ragadta volna meg a Kádár-kor hangulatát, a couleur locale-ját (a korra, társadalmi-földrajzi környezetre sajátosan jellemző motívumokat), mint ő. Képeiről visszakacsint a nosztalgia; visszaköszönnek a régi budapesti neonok, a sokak számára még ismerős, azóta sokat változott utcarészletek, a Jégbüfé és mellette a cipőbolt, az egykoron minden háztartásban kötelezően előforduló lakberendezési tárgyak, a presszók műbőrülései, a puffok, a falvédők, az Autopress kávéfőző.
Ars poeticáját egy korabeli interjúban fogalmazta meg, amikor azt mondta, hogy mivel mindent megfestettek már mindenféle módon az elődök, a mai művésznek egyetlen dolga maradt csupán: a saját korát, környezetét ábrázolni.
Sosem tagadta, hogy népszerűségre törekszik.
A 60-as évektől kezdve megfelelő érzékkel tapintott rá, hogy milyen képeket tud jól eladni. Szép lányokat, tengerparti vagy kávéházi jeleneteket, utcán sétáló nőket és férfiakat
– mondja róla a művészettörténész. Így kerültek rá képeire a korabeli hajviseletek, az akkoriban divatos órák, nyakláncok, cipők, miniszoknyák. Népszerű volt a neki modellt álló, ülő vagy fekvő nők körében is, sokan önként jelentkeztek, hogy Czene megfesse őket. Egyik múzsája volt az Ez a Divat vagy a magyar Playboy címlaplánya, Háfra Mari, vagy egy légiutas-kísérő, akiről Molnos Péter utóbb kiderítette, hogy az 1971-es Malév-szerencsétlenségben vesztette életét.
Czene Béla megfestette a divatot (hasonlóan tett száz évvel korábban Toulouse-Lautrec is), és ma pont ez teszi különösen vonzóvá az ő művészetét.
A divat és a festészet kapcsolatára még csak most kezd felfigyelni a világ, és amikor Molnos Péter néhány éve megszervezte A csábítás fegyvere című kiállítást, bemutatva azokat a 19-20. századi magyar festőket, akik inspirációt nyertek a divatból, azt vette észre, hogy a legnagyobb érdeklődést a Czenének dedikált terem váltotta ki. „Különösen a fiatalok reagáltak rá élénken”.
Czene Bélát a ruhák épp úgy érdekelték, mint azok hiánya. Mácsai István festőművész mellett a kevesek egyike volt a szocializmusban, aki rendkívüli érdeklődéssel fordult a meztelen testek ábrázolása felé.
A művésznél az érzékiség központi helyet foglalt el, mivel az antik festészeti hagyomány folytatójaként tekintett magára, a reneszánsz ábrázolásmódból nagyon sokat merített, és valójában már a 30-as években elkezdte megfesteni a reneszánszra emlékeztető aktpozícióit. Az anyag iránt is hasonló szenvedéllyel viseltetett: „ha közel hajol valaki a képeihez, akkor nagyon jól látja, hogy nemcsak az ecsettel tette fel a felületre a festéket, hanem belekarcolt, ronggyal beletörölt. Változatos az anyaghasználata. Ez általában azoknál szokott lenni, akik nagyon érzéki módon viszonyulnak az anyaghoz”.
Czene képzett festő volt; a családját giccsfestésből eltartani kénytelen apjától örökölte kézügyességét, amit egy ideig a Képzőművészeti Főiskolán kamatoztatni is tudott. Aztán, későbbi feleségével, Hikádi Erzsébettel három év után otthagyták az intézményt, és hamarosan a Collegium Hungaricum friss ösztöndíjasaiként kijutottak Rómába. A 30-as években népszerű itáliai novecento és a régi németalföldi festők mély benyomást tettek rá, életének több fő művét is ebben az időszakban alkotta.
Különösen izgalmas aspektusa Czene életművének, hogy abban a teljes huszadik század keresztmetszete jelenik meg, művészete a nagy ideológiai váltások mentén is leírható.
Mert messze nemcsak a budapesti retro vagy a római behatás jelenik meg a képein. A harmincas években az akkor még jobboldali beállítottságú festőt a korban annyira divatos téma, az ősmagyar eredetmítoszok, a nemzeti identitás kérdései izgatták. Ekkor születtek meg a Csodaszarvas vagy a Hunor és Magor nagyszabású munkái.
Rómából hazatérve aztán Czene a népi kultúra felé fordult. A vidékre felfigyelő városi értelmiségiek mozgalma, a mindenféle politikai meggyőződésű embereket egyaránt fellelkesítő falukutató mozgalom éppen az előző évtizedekben kezdett kibontakozni, Czene pedig fogta az ecsetét, vásznát, és maga is a paraszti kultúra tanulmányozásába kezdett. A művészettörténész szerint, a korai negyvenes éveben születtek meg Czene csúcsalkotásai, a hibátlanul megkomponált, a festői tudás és a stílus tökéletes összhangjában létrejött munkák, mint amilyen például az Aratás, a Cséplés, a kalotaszegi képek, valamint az 1947-es Paris ítélete.
Czene Béla igazi pálfordulása azonban csak ezután, a negyvenes évek végén következett be, amikor az erősen nemzeti érzelmű alkotóból hirtelen hithű kommunista lett, az ötvenes évek elején pedig kényszerűen fejet hajtott az alkotói egyéniséget teljesen megsemmisítő szocreál előtt. Egyértelműen ekkor érkezett el Czene a pályafutásának mélypontjára. Sok kollégájához hasonlóan, a mikrorealizmus jegyében, maga is fotók alapján volt kénytelen megfesteni a sztahanovistákat vagy a boldog építőmunkásokat, amennyiben továbbra is a művészetéből akart megélni. Sorra állt elő a Korik Ottó és Karacs Lajos sztahanovista instruktorok a kazincbarcikai erőmű építésénél című képhez és a Traktoroslányhoz hasonló, kétes minőségű művekkel, hiszen az állami kézben lévő kiállító helyek kizárólag ezekre tartottak igényt.
A festőket kényszerpályára állító 50-es évek furcsa fonákságait pont a Czene-Hikádi házaspár példája szemléltette a legjobban. Molnos Péter szerint „a megélhetésük része volt, hogy míg zömében Czene festette a nagy szocreál kompozíciókat, és kereset-kiegészítésképpen a Szépművészetiben 16-18. századi képeket másolt, amiket aztán nagykövetségeknek adtak oda dekoráció gyanánt, addig a felesége a vallási kegytárgyakat forgalmazó Ecclesia Szövetkezet számára festett szakmányba brutálisan gyenge szentképeket, olyanokat, amiket ő is biztosan letagadna utólag.”
A szabadabb levegőt csak az ötvenes évek vége, a hatvanas évek hozta el a házaspár számára, és Czene művészete ekkor új erőre kapott, újra visszanyúlhatott kedvenc témáihoz.
Szerintem elég megdöbbentő lehetett a 60-as évek második felében, hogy egy évtizednyi totális prüdéria után az emberek bementek egy kiállításra, ahol a képek egyharmada akt volt
– érzékelteti a korszakváltást Molnos.
Czene Béla legnagyobb gyűjtője
Minderről azonban jóval kevesebbet tudnánk ma, ha Molnos Péter nem kezdte volna el pár éve kutatni, majd idén egy könyvben és egy kiállítás során feldolgozni a festő életművét. És Molnos sem kezdett volna bele a nagy munkába, ha nincs Janikovszky János, aki megbízta őt a monográfia megírásával. Janikovszky a Móra Kiadó tulajdonos-igazgatója, az Ermenegildo Zegna férfi luxusdivatmárka Andrássy úti üzletének tulajdonosa, aki műgyűjtőként húsz évvel ezelőtt felfigyelt Czene Béla képeire.
Egészen biztosan Janikovszky ma a legnagyobb Czene Béla-gyűjtő az országban, több mint 170 kép van a birtokában, és saját bevallása szerint az utóbbi hat-hét évben végérvényesen szenvedélyes Czene-rajongóvá vált.
Egy ponton úgy érezte, hogy ha „a Czene Béla halála óta eltelt bő két évtized alatt sem a galériák, sem a múzeumok nem fordítottak különösebb energiát és figyelmet a festőművész munkásságának megismertetésére; hogy méltassák rendkívüli tehetségét, rajztudását; hogy presztízse az őt megillető helyre kerüljön, akkor jöhet bárki, akár egy gyerekkönyvkiadó, aki kézbe veszi az ügyet és vállalkozik a teljes életmű méltó bemutatására.”
Így kezdte el kiadóigazgatóként megszervezni a monográfia összeállítását, felvette a kapcsolatot a festő fiával, Czene Gáborral, unokájával, Czene Mártával, majd hozzájárulásukkal az alkotó egykori, zuglói otthonában, Molnos Péterrel együtt neki láttak Czene padláson hagyott festményeinek az előhalászásához. „Hatalmas élmény volt az akár már ötven éve ott heverő képeket kiszedni, az évtizedes portól megszabadítani azokat. Több mint 80 festményt pakoltunk ki a padlásról. Először azt hittük mi is és a család is, hogy olyan képek hevernek ott, amelyeket nem tartott a festő elég jelentősnek, de kiderült, hogy pont fordítva volt: azokat a képeket rakta oda, amelyeket nem szeretett volna eladni, és próbálta őket ily módon is megőrizni az örökkévalóságnak” – fogalmaz a hvg.hu-nak Janikovszky.
Az általa restauráltatott alkotásokból, a hagyatékból, gyűjtőktől, kereskedőktől és külföldről vásárolt Czene-képekből állt össze A valóság szerelmese című könyv alapanyaga, majd beindult a „hólabda effektus”, ahogy Molnor Péter fogalmaz.
„Ha van egy ilyen elszánt gyűjtő, aki a saját identifikációját is kivetíti az adott művészbe és rendkívül lelkes, akkor az a műkereskedők figyelmét is felkelti a művész iránt - mondja Molnos. Egyre több kép kezd bekerülni a galériákba, aukciókra, és egyre nagyobb sikereket érnek el. Elérnek egy árkategóriát, amire azt mondják azok az emberek, akik a festményeket az otthonaikban őrzik, hogy ennyiért már leveszik a képeket a falról és beadják árverésre. Beindul egy öngerjesztő folyamat”.
Janikovszky János szerint egy évvel a monográfia megjelenése előtt már elterjedt a hír, hogy készül a Czene-könyv, a jól értesültek pedig bevásároltak, a galériák elkezdték raktárra venni a Czene-képeket, hogy aztán a könyv megjelenése és a kiállítás után előszedjék, majd többszörös áron aukcióra bocsássák azokat.
Már kijött a nyomdából a monográfia, amikor Janikovszkyt felhívta egy ismerőse. „Azt mondta, egy budai lakásban lóg egy nagyméretű Czene Béla-kép, amely talán még az 50-es évek előtt készült, nem tudja, pontosan mikor, de menjek fel, izgalmas lenne megnézni. Fölmentem és majd’ elájultam, mert a mester egyik főműve, az 1939-ben Rómában készült Hunor és Magor volt ott a szekrények által eltakarva, porral belepve, elkoszolódva. Mint kiderült, ez a kép 25 éve lóg annak a szobának a falán. A festményt sikerült megvásárolnom és két hét alatt letisztíttatnom. A könyvben még „lappangóként” jelölt festmény már ott lógott a későbbi kiállításon, mint fő attrakció. Mikor a Czene család megtudta, hogy ez a festmény előkerült, azt mondta nekem Czene Gábor, hogy János, édesapám most az urnában feltartott kézzel ugrál örömében, mert ő halálakor úgy tudta, hogy az a festmény megsemmisült. Ha mást nem kapok ettől a projekttől, csak ezt az élményt, már akkor is megérte.”
A gyűjtő szerint ma már egyre-másra jelennek meg az aukciókon a Czene Béla-képek.
Ugranak le a különböző lakások falairól, és terjed a hír, hogy egy-egy festmény nem 100 vagy 150 ezret ér, hanem esetleg akár már egy hétszámjegyű összeget is.
Időtlen, de a mindenkori hétköznapokról is mesél Czene Béla festő művészete
