színház

Lehet, hogy Shakespeare egyik leghíresebb vígjátéka, a Szentivánéji álom annyira nem is a felhőtlen, vidám szerelemről szól? Hegedűs D. Géza mindenesetre nem felejtette el, mi minden történik ebben a darabban, ami nem fér bele a boldog párkapcsolatokba.

Lehet akármilyen jó egy előadás, a Szentivánéji álom című Shakespeare-darabot nem igazán érdemes elővenni úgy, hogy a rendező nem lép egyet hátra, és néz rá 2022 felől. Nem is azért, mert szó szerint értve már az alapkonfliktus megbicsaklik: a problémát ebben a drámában mégiscsak az jelenti, hogy a lány, azaz az apa tulajdona nem hajlandó magát alávetni apja és egyúttal a törvény akaratának abban, hogy kihez megy feleségül, amiért pedig súlyos büntetés járna. Az ilyesmihez a színháznézőben ott kell, hogy legyen a jó előre bekészített elnézés, különben a magyar színházi előadások jelentős részét nem tudná élvezni: jó, hát tudjuk, hogy ez a kortárs díszletek, jelmezek és szóhasználat ellenére már nem működik, nem egy létező konfliktus, de vegyük úgy, hogy ez csak metafora az öntörvényű szerelemről, ami semmilyen béklyót nem tűr meg, meg akár kicsit hunyorítva még arról is, hogy érdemes fellázadni a hatalommal szemben, ha beletiporna a magánéletünkbe is.

Van ennél viszont égetőbb kérdés is a Szentivánéji álom világnézetével kapcsolatban: talán már nem érdemes ezt az egészet csak komédiaként játszani. Mert akármilyen vidám is a darab hangvétele, akármennyire híres is a kutyaütő mesteremberek színházparódiája (lásd még „Ide nekem az oroszlánt is!”), akármennyire happy endnek is tűnik az év legrövidebb éjszakájának végén az összes probléma megoldása, azért közelebbről nézve

a Szentivánéji álom nem a szerelmesek bohóságáról, hanem a szerelem és gyűlölet közti vékony határvonalról szól, és arról, hányan és hányan lépik át ezt a határvonalat szöges bakanccsal a szerelemre hivatkozva.

Büki László / Kőszegi Várszínház

Nem lehet tudni, de talán nem is fontos, hogy Shakespeare is ezzel a szándékkal írta-e meg a drámáját, de hogy ez is ugyanannyira benne van, mint a móka és a kacagás, az biztos. Mert a cselekmény csak felszínes olvasatra hangzik úgy, hogy „két fiatal férfi és két fiatal nő közül senki nem abba szeret bele, akibe kéne, így az amúgy is arra járó, de sajnos kicsit kétbalkezes tündérek próbálják megoldani a problémát, de ettől csak még kaotikusabb lesz a ki-szeret-kit helyzet, míg végül némi további tündéri hozzájárulással mégis mindenki megtalálja azt, akivel boldogan együtt tud élni, amíg meg nem.” Ha lerántjuk a mosolyt az egészről, mint egy rosszul feltett, görbülő ragtapaszt, már ezt látjuk:

van egy nő (Heléna), aki kutyaként követi azt a férfit (Demetriust), aki épp csak szó szerint nem rúg bele, de szavakkal úgy gyalázza, ahogy csak tudja;
van egy férfi (Demetrius), aki beleszeretett egy másik nőbe (Hermiába), és nem hajlandó letenni róla annak ellenére, hogy az mást szeret (Lysandert), eközben épp csak szó szerint nem rúg bele az exébe, és szavakkal úgy gyalázza, ahogy csak tudja;
majd a tündérek félresikerült varázslatai miatt mindenki gusztustalanul alázni kezdi azt, akiből már kiszeretett;
és mellesleg eközben a házastársi viszályuk legcsúnyább szakaszában lévő tündérfejedelem-pár férfi tagja megbűvöli feleségét, hogy az beleszeressen egy szamárfejű félnótásba, és bosszúból meg is hágatja a szörnyszülöttel.

Szóval rákérdeznék: hol is van ebben a bohó, romantikus, bájos kis limonádé?

Büki László / Kőszegi Várszínház

Ha tehát ez alapján akarjuk eldönteni, akkor a nyári, turisztikai attrakcióként is üzemelő színházak egyik legszínvonalasabbja, a minden nyáron új produkciót létrehozó (és épp idén negyvenéves) Kőszegi Várszínház Szentivánéji álom-előadását érdemes volt elkészíteni, mert Hegedűs D. Géza rendező tisztában van ezzel a jelentésréteggel is, és találóan meg is mutatja mindazoknak, akik úgy emlékeztek, a Szentivánéji a felhőtlen vidámság darabja (meg persze a többieknek is). Pedig szó sincs komor és depressziós előadásról, épp ugyanannyit lehet rajta nevetni, ha nem többet, mint más Szentivánéjiken, de ott van a végén az a kis sötét árnyalat, ami beolvad a többi színbe, és így izgalmasabbá teszi a végeredményt.

Pedig hányattatott sorsú előadásról van szó: nem elég, hogy lábtörés miatt egy szerepcserére is sor került, emellett Dicső Dániel kezdte rendezni a kőszegi bemutatót, de félidőben Hegedűs D. Gézának kellett átvennie a feladatot, miközben ő maga is fontos szerepet játszik az előadásban (Tompor Miklóst, az amatőr színtársulat leglelkesebb, de legdilettánsabb tagját). De ez a végeredményen egyáltalán nem látszik: épp az az előadás egyik nagy erénye, hogy mennyire egységes világú előadásról van szó, erős és aprólékosan kitalált látványvilággal. Cselényi Nóra cyberpunk jelmezei élesen elkülönítik a tündéreket és az embereket, előbbieket pedig nem annyira meselényként, mint inkább sci-fi-alakokként láttatja, Zöldy Z. Gergely pedig egy hotelbe teszi a játék terét, ami az emberek számára elhagyatottnak tűnik, mert nem látják, hogy a tündérek használják pihenésre; ráadásul a gigantikus kanapé által kettéosztott tér kétszintű, az alsó az embereké, a felső az őket kényükre-kedvükre irányító természetfeletti lényeké.

Büki László / Kőszegi Várszínház

Az előadás emellett következetes atmoszférája és végigelemzett lélekrajza miatt is emlékezetes. Utóbbi persze a minimum kell, hogy legyen minden előadásban, de akkor is említésre méltó, hogy a rendezőnek és a színészeknek több karakterről is van egy, a milliószor játszott darab közhelyes ábrázolásmódjától eltérő, vagy legalábbis nem a legegyszerűbb utat választó értelmezése.

Amihez hozzájárul az is, hogy Dicső Dániel és Deés Enikő átdolgozták a szöveget (Nádasdy Ádám remek fordítását), így például rögtön az elején árnyalják Athén uralkodója és jegyese, az amazonkirálynő viszonyát is; Théseus itt elmondja, hogy „sértésekkel és harccal” szerezte meg a nő szívét, de persze most már nagyon szereti – ami megint csak hozzászól ahhoz a kérdéshez, vajon mennyire a tiszta szerelemről is szól ez az előadás. Ráadásul Bányai Kelemen Barna unalmas, karót nyelt, sőt idegesítő alaknak játssza Théseust, lassú beszéddel és mindent átható hozzá nem értéssel, miközben Parti Nóra kényszeredetten mosolyog mögötte, és regények homályos lapjai peregnek a szemében: ez nemcsak újabb példát mutat az egyenlőtlen párkapcsolatok kudarcos működésére, de megágyaz annak az ötletnek is, hogy ugyanezek a színészek játsszák a tündérfejedelem-párt is, mintha kétféle diszfunkcionális kapcsolat nőne ki egy gyökérből.

Büki László / Kőszegi Várszínház

Ahogy az is visszatérő elem, hogy a „politikus” (vagy legalábbis hatalommal bíró személy) ostobább, mint a népe: Bányai Kelemen Barna tündérkirályként hosszasan, saját hangjába szerelmesen magyaráz szárnysegédjének, Pukknak, noha Takács Katalin egyértelművé teszi, figurája már réges-rég, uránál előbb is kitalált mindent, és már el is intézte volna, ha nem kellene végighallgatnia a szónoklatot. Az embervilágban meg a vérbeli kisembert játszó Epres Attilának kell a szavakat az uralkodó szájába adnia, mert az elfelejti a lényeget.

Magyarországon lassan már nehéz elképzelni, hogy valakinek ne ez jutna eszébe a politikusokról, márpedig épp Shakespeare mondta, hogy az a jó, ha a színpadon tükröt tartanak nekünk. Hát, itt tartanak.

Minden színész ügyel arra, hogy akármennyire is komikus néha a szerepük, lehessen találni valami igazán emberit a játékukban. A dilettáns, mégis öntelt színészt játszó Hegedűs D. Gézáéban szamaras megaláztatás utáni elesettséget, megbicsaklást a jellemében; Tóth Zsófia Helénájában a szomorúsággá szelídülő, vad önutálatot, amellyel szinte vágyja a viszonzatlan szerelem pofonjait; Waskovics Andrea Hermiájában a zabolátlan dühöt, ami miatt elhisszük neki, itt nemcsak valami kis szerelmi csalódásról van szó, hanem az élet kártyavárának helyrehozhatatlan összedőléséről; Major Erik Demetriusában a gőg kegyetlenségét; Karácsony Gergő Lysanderében az önismeret fejlődésének fájdalmát, amikor a férfinak csalódnia kell önmagában, mert nem bír megfelelni a magáról alkotott képnek.

Büki László / Kőszegi Várszínház

De mégis, ezek megkapó, szép pillanatok ebben a komédiában, mert akármennyire is lehet és érdemes elemezni az előadás sötétebb oldalát, számszerűen azért messze-messze túlsúlyban vannak a vidám részek. Ebben eleve sokat számít a színházparódiai közjáték, amelyben sokat, sőt a vége felé úgy érezni: talán a kelleténél és az előadásra máskor annyira jellemző jó arányérzékhez képest valamivel többet is lubickol az előadás. Ezért viszont nehéz haragudni, mert sok a nagyszerű poén, például Kálid Artúr visszatérő gegje, amiben szervilis seggnyalási ösztönnel, de kijavítja a tökhülye Tompor Miklóst, akit ebben a szövegváltozatban ráadásul egykori tanára. Lengyel Benjámin (aki törött lábbal is végigjátssza szerepét) rendezőkaraktere ugyanakkor ebbe is behoz némi szürke árnyalatot: ő kevésbé a humorra megy rá, inkább a magyar színházból némiképp kiábrándult, független rendezőt látni bele, és hát ha valós ez az értelmezés, és nem csak a magyar színházból némiképp kiábrándult kritikus sajátja, akkor nem is igen lehet vele vitatkozni.

A rendező Hegedűs D. Géza legjobb ötlete mindenesetre a már sokszor említett fekete árnyalat behozatala az élénk színű festménybe. Itt ugyanis nem múlik el nyom nélkül a varázs, mindenki emlékszik, mi mindent csinált vagy csináltak vele azon az őrült éjszakán, amikor a tündérek vették át az uralmat felettük. Vagyis épp ez az: ebben az előadásban nem mentség a tudatmódosított állapot – ahogy az életben sem az –, mindenkinek szembe kell néznie azzal, hogy ő mit tett a másikkal, vagy hogy az, akivel a színdarab szövege szerint épp boldogan egymásra kéne találnia, hogyan is viselkedett vele, amikor ki volt fordulva magából.