Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Azt persze nem áruljuk el, mi történik ebben a jelenetben, de javasolhatunk dolgokat. Például azt, hogy ha valaki nem látta az eredeti sorozatot, annak eszébe se jusson megnézni a folytatást. A rajongók azonban értékelni fogják ezt a filmet, még úgy is, hogy majdnem teljes közönybe fullad a történet. Kritika a Downton Abbey: Egy új korszakról.
A népszerű brit televíziós sorozat első filmes folyatásakor értetlenül álltunk a nagyvászon előtt. A film, a hosszát leszámítva, semmiben nem mutatott túl a sorozat egyes epizódjain, igazából Julian Fellowes, a széria atyja (forgatókönyvírója és kreatív producere) nyugodtan készíthetett volna inkább még egy évadot, minthogy nagy csinnadrattával beharangozzanak valamit a moziterembe, amiben nincs több dráma, nem csavarosabb a történet, sőt igazából semmi nincs benne, ami kicsit is elemelné a filmet a szappanoperák felületes síkjától. Na, pontosan ugyanez mondható el a második produkcióról is, a Downton Abbey: Egy új korszakról.
Pedig nem mondhatnánk, hogy a készítőkben nem volt meg az erőfeszítés, hogy a 2019-es filmhez képest némileg emeljék a tétet. A történet szerint az özvegy grófné, Violet Crawley (Maggie Smith) hirtelen a semmiből megörököl egy tengerparti villát Franciaországban, ami egy régi titkos affért sejtet a háttérben, mindezzel párhuzamosan pedig a yorkshire-i birtok élete is felfordul odahaza, amikor egy némafilmes stáb kibérli forgatási helyszínként a patinás kastélylakot.
A nizzai szál kifejezetten sokat ígér, mert mint kiderül, Violetnek sok-sok évvel ezelőtt igen szorosra fűződött a viszonya egy francia márkival, aki halála előtt valamilyen oknál fogva nem feleségére, hanem a Crawley család matrónájára hagyta értékes ingatlanját. A Crawley família fele így hát a Földközi-tengerhez utazik, hogy kutakodjanak egy kicsit az özvegy grófné múltjában, és egyúttal a film egy része kikerül az angol teadélutánok miliőjéből is.
Itt azonban rögtön el is követik azt a hibát a készítők, hogy magát a grófnét nem írják bele a franciaországi jelenetekbe.
Azaz kapunk egy olyan történetszálat, amelyben pont az nincs benne, akiről az szól.
Ami azért is bajos, mert ha valaki, akkor pont Maggie Smith a lelke az egész Downton Abbeynek: kimért humorérzékével, szarkazmusával valójában a legszórakoztatóbb szereplője, meg persze a legnagyobb sztárja a sorozatnak, és igazán isteni lett volna nézni, ahogy a tengerparti jelenetekben a decens úrinő kalandos fiatal évein hüledezik a kékvérű társaság. Ebben a Downton Abbeyben azonban már nem jut sok filmidő Violet Crawleynak, noha – és akkor most próbálunk nem spoilerezni – egyik epizód sem szólt még soha annyira Violetről, mint ez a mostani.
Hanyagság és halvér
De nem ez az egyetlen probléma az új filmmel, amelyben a készítők már meg sem próbálták beavatni azokat, akik először találkoznak a moziban Crawleyékkal. A film sutasága, hogy a legnagyobbnak szánt fordulatot is már előre sejthette a szemfüles néző a trailer alapján, a kisebb csavarok pedig olykor annyira hihetetlenek és meseszerűek, hogy az egész Downton Abbey önmaga paródiájává válik egy ponton. Mint amikor a kastélyban, a filmforgatás felénél a ház úrnője, Lady Mary (Michelle Dockery) – akinek egyébként halvány lila fogalma sincs a filmipar működéséről – egy csapásra megmenti az idejétmúlt némafilmes formátummal kísérletező, ennélfogva eleve kudarcra ítélt produkciót azzal, hogy kitalálja: talán inkább hangosfilmet kéne csinálni! Micsoda ötlet, és milyen kár, hogy a rendező (őt Hugh Dancy alakítja), a letelefonáló producerek és az egész filmes stáb együttvéve is akkora mamlaszok, hogy ez nekik nem jutott maguktól az eszükbe. Bezzeg Lady Marynek!
Megpendítenek az alkotók egy súlyos betegséggel kapcsolatos szálat is a történetben, azonban teljességgel érthetetlen, hogy erről szinte egyik szereplő sem vesz tudomást. Ha a kastélyban általában abból is ÜGY van, ha egy vendég rosszul használja étkezésnél az evőeszközöket, az egyik főszereplő súlyos betegségét vajon miért figyeli sztoikus nyugalommal a család és a szolgák egész csapata?
Az Egy új korszakban két, visszafogott szerelmi vonal ingereli még kellemesen az idegszálainkat, az alakuló légyottok miatt nem alszunk be teljesen a moziban, de a készítőknek a film végére ezeket is sikerült teljesen lényegtelenné tenniük. Arról már nem is beszélve, hogy a Bridgerton vagy a The Gilded Age mellett egy olyan halvérű romantikus történelmi drámával megjelenni, amiben még egy csók sem csattan el, olyan, mintha nem vennénk tudomást arról, hogy akcióval, bűnténnyel és szexszel szerelemmel lehet mindent is eladni.
A régi ellentétek elsimítását is túlzásba vitték az alkotók. A Tom Branson vs. Crawley család, illetve a Violet vs. Isobel Crawley szembenállás a sorozat legizgalmasabb pillanatait szülték, és bár ahogy a mesében lenni szokott, ezeknek az embereknek idővel meg kellett békélniük egymással, az szinte már nevetségessé válik, ahogy a filmben gyakorlatilag minden ősellenség körberajongja a másikat.
Az ilyen és ehhez hasonló dramaturgiai hanyagságok miatt a film végül meglehetősen komolyan vehetetlenné és unalmassá válik, és csupán néhány olyan mozzanata lesz, amiről azt gondoljuk, hogy azokat legalább az igazán hardcore rajongók értékelni fogják.
A nosztalgia édes bája
A Downton Abbey alapkonfliktusát mindig is az adta, hogy a félfeudális viszonyokhoz szokott főnemesség és annak értékei (tisztelet, lojalitás, nagyvonalúság, tradíciók megtartása stb.) vajon kiállják-e a modern idők próbáját. Ezért a sorozatban az olyan új jelenségek és technológiai vívmányok, mint a jazz, a nők munkába állása vagy a vezetékes telefon, rendre kihívások elé állították a Crawley családot, és a szériának ez a jó szokása megmaradt a második mozifilmnél is.
Ezúttal a kinematográfia, a kastélyba érkező filmes stáb és az arisztokrácia szemében kétes mesterséget űző színészek forgatják fel a Downton Abbey nyugodalmas napjait.
Ezek után majd boldog-boldogtalan beteheti ide a lábát?
– kérdezi felháborodva Mr. Carson, a hagyományokhoz szigorúan ragaszkodó egykori komornyik.
A sorozat rajongói pedig valószínűleg értékelni fogják ezt a kis kedves metahumort, kikacsintást, hiszen amiről itt szó van, az valójában maga a Downton Abbey produkció. A forgatási helyszín a valóságban a Highclere kastély, amelyet jelenleg is nemesi rangú emberek birtokolnak, Carnarvon gróf és Carnarvon grófné, fényűző otthonuk pedig nemcsak a sorozat és a film díszletéül szolgál, hanem a Downton Abbey óta igazi zarándokhellyé vált a turisták körében.
A filmben játszódó film sztárjai, Myrna Dalgliesh (Laura Haddock) és Guy Dexter (Dominic West) igazi némafilmes nagyágyúk, és agóniájuk azzal kapcsolatban, hogy a hangosfilmekben már labdába sem rúghatnak – hiszen ott színészkedniük is kell, nem csak tátogni – egészen egyszerűen elbűvölő, fiktív pillanatkép a történelmi tablón. Ahogy az is, ahogy Violet Crawley majdnem szívrohamot kap, amikor a rendező váratlanul elordítja magát a forgatás közben, hogy
És tessék!
A nosztalgiafaktor – ahogy az első filmben – itt is veszettül működik, visszatérni a kedvenceinkhez a kastélyba, látni, ahogy a sorozatbeli gyerekek nődögélnek, és az alagsorban, a cselédek között is mindenki boldogságra lelt, kifejezetten megmelengeti a nézők szívét. Az pedig különösképpen, ahogy megidézik a halottjaikat: méltatják Matthew Crawley észjárását és jóképűségét, Sybill kedvességét és odaadását, William Mason halála után pedig Daisy – és újdonsült párja – még mindig az idősebb Mr. Masonnél laknak. Külön jó látni a számos megrázkódtatáson átment Bates-házaspárt is, noha gyakorlatilag díszletként használták őket, és egyetlen értelmes mondat sem jutott nekik ebben a bő két órában.
„Daisy! Fagylaltot mondtam, nem cukormázas tortát!" - kipróbáltuk a Downton Abbey-szakácskönyvet
Imádjuk a sorozatokat, de nem mindig csak a karaktereik és a cselekmény miatt: tavaly a Jóbarátokból ismert Rachel-féle lábízű trüffelt készítettük el karácsonykor, most pedig a szemet gyönyörködtető, hivatalos Downton Abbey szakácskönyvbe ugrottunk fejest, hogy egy délután erejéig kipróbáljuk, min ügyködött a sorozatbeli Mrs. Patmore és konyhalánya, Daisy a Crawley család otthonában.
Az érzelmileg valóban megérintő, egyetlen filmbéli esemény, amitől egy pillanatra tényleg sikerül megfeledkeznünk arról, hogy nemcsak üres díszletben affektáló, két lábon járó kosztümöket látunk, hanem egy nagyon emberi történetet, csak a film legvégén jön el. Az a jelenet viszont van olyan erős, hogy éppen amiatt mégsem tudjuk azt mondani, hogy teljesen fölösleges volt még egy Downton-filmet csinálni.
Hogy egy új kezdet előtt áll a Crawley család, az is egészen biztos, de hogy velük tartanánk-e a következő időszakban, akár feltételesen, akár egy harmadik film során, az már nem annyira. Legalábbis a sorsfordító jelenet miatt alaposan át kellene gondolnunk.
A Downton Abbey: Egy új korszak már a mozikban.
