zene

A meztelen felsőtestű, szuggesztív Iggy Pop nélkül nem született volna meg a punk: miközben mesterművek és tökéletlen lemezek váltották egymást, a műfaj „keresztapja” egyik függőségből esett a másikba, hogy aztán 75 éves korára még mindig friss, de valahogy nyugodtabban őrült alkotóként ünnepelhessük.

A 60-as évek közepéről-végéről a legtöbbeknek a hippikorszak jut eszébe, pedig – miközben még bőven dübörgött a világon a Beatlemánia, és a nagy fesztiválokon egymásnak adták a színpadot a szeretet hatalmáról éneklő előadók – az autógyártásáról ismert nagyvárosban, Detroitban feltűnt egy, ezektől igencsak eltérő felfogásban játszó, a sex, drugs & rock and roll szentháromságot időnként az őrületig tolt vadsággal keverő csapat, a Stooges.

Bár akkor még nem így hívták, de tulajdonképpen megszületett a punk.

Nemhiába hívják a Stooges frontemberét, James Jewel Osterberget, vagy ahogy akkor már a gimnáziumi Iguanas nevű zenekara után Iggynek becézett figurát a punk keresztapjának. Az Asheton fivérekkel, Scott-tal és Ronnal, valamint Dave Alexanderrel megalakított Stooges nevű zenekarával kapcsolatban sem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, az egyik első punkzenekar volt.

Iggy Pop a Michigan Egyetemen tartott szörnyű, Jim Morrison botrányos részegsége miatt nagyjából 20 perc után berekesztett Doors-koncerten találta meg frontemberi attitűdjének előképét. „Akkor gondoltam bele, figyelj, mennyire borzasztóak, és mégis az övék az ország leghíresebb dala! Ha ez a srác meg tudja csinálni, én is meg tudom. És most kell megcsinálnom. Nem várhatok tovább” – emlékezett vissza később erre a meghatározó pillanatra.

Morrisonból nem az érzékeny, költői oldalát tette magáévá, hanem az exhibicionista, trágár, megbotránkoztató énjét, mindezt megfejelte egy még dühösebb, ön- és közveszélyes előadásmóddal, amibe az is belefért, hogy a nyílt színen szúrta magába a heroint, vagy hogy összeszabdalta magát üvegcseréppel, esetleg konyhakéssel ugrott a rajongók közé.

Pierre-Jean Grouille / Photo12 via AFP

Jellegzetes mozgáskoordinációja, a nyakára tekert, ezzel önakasztást mímelő mikrofonzsinórja, majd a stage diving is gyorsan az Iggy-show része lett. A koncerteken transzba esve, félmeztelenül énekelt, hipnotikus hatással volt a közönségre, különösen a lányokra. Később elmondta: az ingben elveszve érezte magát, és amikor egy könyvben az egyiptomi fáraókról látott képeket, úgy döntött, a fellépéseken soha többé nem visel semmit felsőtestén, ezt az azóta eltelt fél évszázadban be is tartotta. Rutinszerűen lépte át az illendőség határait, a nézők egészen közelről szemlélhették izmos felsőtestét és nem egyszer egyéb testrészeit is.

„Soha senkit nem láttam, aki úgy táncolt vagy mozgott volna, mint Iggy. Soha nem láttam emberből olyan erővel áradni az energiát. Úgy hajtotta a zene, ahogyan a zene csakis az igazi táncosokat szokta hajtani. Ez volt az a zene, amire egész életemben vártam” – mondta Danny Fields, az Elektra Records ügynöke az első Stooges-élményéről. Ő egyébként lemezszerződést is ajánlott a zenekarnak.

A lemez felvételei New Yorkban folytak, a producer nem más lett, mint a Velvet Undergroundból ismert John Cale. A baj csak az volt, hogy a repertoár mindössze öt saját dalra terjedt ki, a többi felturbózott-elvadított-lecsupaszított korabeli blues és rock and roll-feldolgozás volt. Úgyhogy pár nap alatt írtak még két számot, és felvettek egy hosszabb, jobbára rögtönzött szerzeményt is (We Will Fall), hogy meglegyen a lemezidő. A kritika nem nagyon rajongott a cím nélküli, 1969-es debütáló albumért, és a közönség is elég értetlenül állt előtte. (Pedig azon olyan, később alap punkhimnusz státuszba repülő dalok vannak, mint a No Fun, vagy az I Wanna Be Your Dog.) Ennek ellenére egy év múlva jött a sokkal kiérleltebb folytatás, a Fun House, amelyet szintén csak mintegy másfél évtized múlva fedezett fel magának a szélesebb közönség.

Iggy Pop viszont bekerült New Yorkban az Andy Warhol körül forgolódó művészkörökbe, különösen az énekesnő Nicóval és a heroinnal került közelebbi kapcsolatba. Egyre kiszámíthatatlanabb, destruktívabb lett, a koncerteken időnként lábra sem tudott állni, így 1971-ben fel is oszlott a zenekar. Rá két évre azonban David Bowie segítségével még egyszer újraalakult, fel is vette a Raw Power című albumot. Iggy Pop drogfüggése azonban egyre aggasztóbbá vált, a zenekar utolsó koncertjei már egy teljesen szétesett, a punk-szcéna elég megengedő szabályai szerint is szinte élvezhetetlen produkciók voltak – erről a Metallic K.O. című lemez tanúskodik, amely inkább rocktörténeti érdekesség, mint igazán jó szívvel hallgatható zenei album.

Iggy Berlinben

Iggy Pop a hetvenes évek közepére nyakig merült el a drogfüggőségben. Becsekkolt egy Los Angeles-i drogelvonóra, ahol visszaemlékezése szerint marhára nem látogatta senki, a barátai felé sem néztek – egyetlen ember volt, aki érdeklődött iránta, David Bowie. Már ekkor is próbáltak közös felvételeket készíteni, de nem jártak sikerrel. Bowie később felajánlotta neki, hogy utazzon vele a Station to Station című lemezének amerikai turnéján, aztán felajánlotta azt is, hogy utazzanak együtt Európába. Bowie maga is súlyos kábítószer-problémákkal küzdött, és úgy gondolta, ha lelép Los Angelesből és maga mögött hagyja a nyugati parti metropolisz drogvilágát, akkor véget vethet ennek az időszaknak – és az addikciónak is.

1976 nyarán aztán Franciaországban kötöttek ki, a Château d’Hérouville-ban kezdtek el dolgozni Iggy Pop új nagylemezén, majd Münchenben a sztárproducer, diszkómágus Giorgio Moroder stúdiójában folytatták a munkát, amit aztán végül Bowie és Iggy választott új lakóhelyén, Berlinben, a mára már legendás Hansa stúdióban fejeztek be. A The Idiot című album, melynek címét Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényétől kölcsönözték, Iggy Pop szerint „a hiányzó láncszem James Brown és a Kraftwerk között”, és szinte semennyire nem lő mellé ezzel a meghatározással. Az album valóban egyszerre lüktető, fülledt, funkos, a maga módján táncba hívó, ugyanakkor sötét, hűvös és robotikus.

David Bowie és Iggy Pop munkái olyan szinten folytak össze ebben az időszakban, hogy amikor 1976 késő nyarán befejeződtek a The Idiot stúdiófelvételei, Bowie már bele is csapott az 1977 januárjában kiadott Low felvételeibe, majd a lemez megjelenése után közvetlenül elkezdtek próbálni Iggy turnéjára, melyen Bowie billentyűsként részt vett.

A következő Iggy Pop-albumot, a Lust For Life-ot közvetlenül a turné befejezése után vették fel, nem is meglepő, hogy a lemez rockosabb lett, mint a The Idiot, hisz részben még dolgozott benne az élő előadások lendülete. Ez a lemez már teljes egészében Berlinben készült, és nem csak harapósabb lett, hanem slágeresebb is, elég, ha csak a címadó dalt említjük, ami egyébként később a Trainspotting kezdő jelenetét támasztotta alá, igencsak megágyazva a film hangulatának. Az album amúgy pikk-pakk összeállt, Iggy Pop visszaemlékezése szerint felvétellel, keveréssel, mindennel együtt összesen nyolc nap alatt.

Bowie és Iggy nagyon szoros együttműködése itt véget is ért, bár teljesen nem távolodtak el egymástól. Iggy az 1984-es Tonight című Bowie-lemezen társszerzőként is közreműködött, Bowie ráadásul több Iggy-dalt is feldolgozott arra az albumra, míg az 1986-os Blah Blah Blah című Iggy-lemeznek David Bowie lett a producere.

Újjáépítés, tégláról téglára

Iggy Pop – sok más klasszikus rockerhez hasonlóan – végigbotorkálta a 80-as éveket, és 1990-ig kellett várni az igazi, nagyszerű visszatérésére, ez lett a Brick By Brick. A producer egy sokat látott profi, a Stooges-rajongó Don Was lett, aki hozott magával egy adag sokat látott stúdiózenészt is, azonban ott voltak a Guns N’ Roses lendületben lévő fiatal zenészei, Duff McKagan és Slash is. A dalok emlékezetesek, a lemezborítót a képregényrajzoló Charles Burns készítette el – úgyhogy tényleg minden abba az irányba mutatott, hogy ez egy csúcslemez. A Home, a Main Street Eyes, a Candy, a Living on the Edge of the Night egyaránt slágerek lettek, ráadásul Iggy az MTV-ben is sikereket aratott a klipjeivel, eljutott a fiatal korosztályokhoz.

Ha nem is pont ugyanilyen jó, de hasonlóan élvezetes a három évvel később megjelent American Caesar: Iggy Popnak elég sok baja van az Egyesült Államokkal, és ezt itt nem is fél sorokba önteni. Ehhez ráadásul emberére is akad a lemez címadó dalában, ahol egy másik dühös amerikai, Henry Rollins vendégeskedik.

A következő bő tizenöt évben aztán úgy istenigazából egyszer sem jött össze egy jó lemez, egészen 2016-ig kellett várni, hogy készüljön egy, ha nem is tökéletes, de markáns és összefogott Iggy Pop-album.

FRANCOIS GUILLOT / AFP

Sivatag, halál és szex

„Soha nem voltam még részese ilyen klassz dolognak” – ezt nyilatkozta Josh Homme, a Queens of the Stone Age frontembere az Iggy Poppal való közös munkáról, azután, hogy elkészült a Post Pop Depression című album. A lemezen Iggy Pop Homme fülledt, sivatagi zenéjére és vadító ritmusaira találta fel újra magát, ám kicsit baljósabban, mint ahogy azt tőle megszoktuk. A Post Pop Depression nem lett makulátlan lemez, de a magával ragadó tempóban csorgó Break Into Your Heart, a Homme vokáljára Pop által ráénekelt lálálá-k a Paraguayban, vagy a szinte techno-ritmusban induló, majd szimfonikus zenébe átcsapó Sunday dallamai máig emlékezetesek (és nem utolsó sorban kiválóan táncolhatóak).

Nemcsak, hogy album készült, a zenészek egy turnéba is belevágtak, amelyről Iggy Pop később azt mondta: akkor érezte, hogy végre megszabadult a krónikus önbizalomhiányától és az egész addig őt kísérő bizonytalanságtól. Ez azonban nem örömmel töltötte el, hanem kiüresítette és kimerítette őt. Így íródott a 2019-es Free.

Csak el akartam bújni a napszemüvegem mögé, hátat fordítani mindennek, és továbbállni – szabad akartam lenni. Tudom, hogy a szabadság csak egy illúzió, egy érzés, de mindig mindent ennek az érzésnek rendeltem alá. Így született ez az album is: egyszerűen csak hagytam, hogy megtörténjen.”

A Free kifejezetten zavarba ejtő, ijesztő és felkavaró, hiszen, hogy jön az őrjöngő punkhoz egy ilyen artisztikus, free jazzes, időnként szavalós, máskor ordibálós, néhol filozofikus, másutt kifejezetten ironikus dalcsomag, amely által Iggy Pop visszavonhatatlanul elindult a sötétség felé?

Az ijedelem azonban nem tartott sokáig: abban az évben, nyáron a Budapest Parkban adott felejthetetlen koncertet, de lehengerlő bulijait a magyar közönség korábban is többször megcsodálhatta: először 1994-ben járt Magyarországon, amikor a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán koncertezett, majd a Szigeten lépett fel 1996-ban, 2002-ben és 2006-ban. 2012-ben a VOLT Fesztivál vendége volt. Pop köszöni szépen, 2022-ben is remekül van, két évvel ezelőtt még a koronavírus is megihlette (Dirty Little Virus), mi pedig talán joggal bízhatunk abban, hogy 100 éves korában is színpadra áll még, hogy a rajongók együtt üvölthessék vele: