Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Dűne új, mozis verziója nem kaphat annál nagyobb dicséretet, mint hogy olyan lett, amilyen az alapjául szolgáló könyvsorozat első része. Hangulatában, felépítésében, mindenben. Kritikánk.
Pár ezer, talán pár millió évvel azután, hogy az emberiség meghódította a galaxist és belakta a bolygóit, a galaxist uraló császár veszélyben látja hatalmát a felemelkedő Atreides háztól. Nem ok nélkül: az Atreidesek uralma folyamatosan nő, a császár pedig úgy dönt, hogy a Harkonnen családot fogja felhasználni a meggyengítésükre és abban reménykedik, hogy utóbbi is meggyengül a háborúban annyira, hogy ne törhessen a vesztére.
A galaxis legfontosabb anyaga a távoli jövőben a fűszer. Egy rendkívül értékes drog, amely jelentősen meghosszabbítja az élettartamot és az űrutazás egyik elengedhetetlen kelléke. A fűszerközpontú univerzum legnagyobb rákfenéje azonban, hogy az anyag csak egy kietlen bolygón áll rendelkezésre. Az Arrakison pedig nem csak a körülményekkel, hanem mindent felzabáló homokférgekkel és a bolygó őslakosaival is meg kell birkóznia annak, aki arra vállalkozik, hogy fűszert fog termelni. Nem véletlen, hogy a császár is azzal tartja féken a két legerősebb házat, hogy megosztja köztük a bolygót. A Dűne története itt kezdődik: a Harkonnenek császári parancsra kénytelenek átengedni a bolygó feletti uralmat az Atreides famíliának.
A Dűne-regényfolyam hányattatott sorsát annak köszönheti, hogy Hollywood túl korán fedezte fel magának. A Paul Atreides történetét feldolgozó első könyv mozis verzióját először David Lynch készítette el, az alkotás azonban finoman szólva sem ütötte meg azt a mércét, ami akár a rajongók, akár ő maga elvárt volna a filmtől. Lynch 1984-es filmje hiába vonultatott fel olyan sztárokat, mint Patrick Stewart, vagy Sting, a rendező képtelen volt fogást találni a történeten. Nem tudta egyszerre felépíteni a regényben látott világot, a benne rejlő karaktereket, és a cselekményt. A film egyszerre volt túl hosszú és túl rövid: hosszú volt a maga két óra tizenhat percével, de rövid volt, mert mindent a levegőben hagyott, semmit nem magyarázott meg, ebből kifolyólag a cselekményt csak az értette, aki olvasta a könyvet. Mindenki másnak óriási katyvasznak tűnhetett.
Pontosan ezért félt a rajongók egy része, amikor bejelentették, hogy újabb rendező kísérli meg a megfilmesítést. Denis Villeneuve ugyan bír sci-fi múlttal (lásd: Érkezés, Szárnyas fejvadász 2049), a Dűne nem a klasszikus értelemben vett sci-fi. A világában egyszerre kavarodik össze a hipermodern űrutazás a középkori tradíciókkal és a természetfeletti világgal, amibe csak a kiválasztottak, egy rend tagjai nyerhetnek bepillantást. Vagyis: nem lehet úgy elkészíteni, ahogy a legtöbb tudományosnak szánt akciófilmet, hiszen bőven felfedezhető a világ felépítésében a fantasy vonal is. És van még egy kardinális pont: a Dűne nem (csak) a harcról szól, az, ha nem is marginális benne, lényegesen kisebb szerephez jut, mint a sci-fi, vagy fantasy filmekben általában szokott.
Annak ellenére, hogy milyen komoly feladat ilyen alapokból koherens filmet készíteni, Denis Villeneuve megbirkózott vele. Olyan világot hozott létre, amely kellően távoli, kellően szürreális, de még éppen a befogadható kategóriába tartozik. Értendő ez egyszerre mindenre: a látványra, a zenékre, környezeti zajokra és a karakterekre is. Aki nem olvasta a Dűne-könyveket és nincs benne a világ hangulatában, az sem fogja egyszer sem feltenni a „miért” kérdést, mert minden annyira magától értetődő a filmben, hogy nincs rá szükség. Csak egy példa: a Dűnében nincs jelen a mesterséges intelligencia, amely kötelező eleme minden más sci-finek – ezért van itt szükség a fűszerre az űrutazáshoz. A gondolkodó gépek hiánya fel sem tűnik a nézőnek, annyira működik nélkülük is a világ. (Persze egy kis utánaolvasással kideríthető, hogy a Dűne világában miért nem használ az emberiség az MI-t, de ezt nem lőnénk le ebben a cikkben.)
A világ újszerűsége azonban Avatar-, vagy Mátrix-szintű sokkot okozhat annak, aki először találkozik vele, nem csak a fent említett, az átlag mozifilmekétől radikálisan különböző audiovizuális oldalnak, hanem annak köszönhetően, hogy a rendező az első pillanatban, az első jelenettel tisztázza, hogy alkotott, adaptált egy világot. Egy olyan élő, lélegző univerzumot, amelynek csak egy apró, ám igen lényeges szeletét mutatja meg a filmjében. Bár fölösleges összevetni a Dűnét a Star Warsszal, azonban a helyzet ugyanaz: mindkét világ ugyanúgy épül fel, mindkettő ugyanolyan tökéletesen adja vissza saját hatalmas mivoltát és üzenetét, hogy ugyan csak egy apró szeletet kaptunk belőle, de valójában végtelen. Illetve a lehetőségek ellenére az ennek bemutatásához szükséges kreativitás hiányzik a Csillagok háborúja filmekből, mivel képtelenek elszakadni a Skywalker-vonaltól és újakat felfedezni benne. Pontosabb viszonyítási alap az Asimov-féle Alapítvány, amiben a legismertebb alaptrilógia csupán három, nagyjából két-háromszáz oldalas könyvet tesz ki, azonban az univerzumot Asimov felépítette köré, több tízezer oldalnyi különböző, ám ugyanabban az univerzumban játszódó történetből.
A Dűne audiovizuális oldala önmagában lehengerlőre sikerült. A történet kilencven százaléka a fűszertermelő Arrakis bolygón játszódik, annak sivatagos jellegét pedig úgy sikerült megfognia a Villeneuve-nek, ahogy James Cameronnak az Avatar Pandoráját: egy pillanatig sincs meg az az érzése a nézőnek (ami pl. a Netflix-féle Witchernél rendszeres volt), hogy „jé, ez ismerős a Földről!”.
Hiába döntött úgy a forgalmazó Warner Brothers, hogy a mozis premierrel közel egyidejűleg az HBO Max-on is elérhetővé teszi a filmet, mi mégis arra ösztönöznénk olvasóinkat, hogy moziban nézzék meg a filmet, ugyanis a hangulata csak ott lesz igazán teljes.
Villeneuve azonban nem csak a sztorihoz kontextust adó világot építette fel közel tökéletesen, hanem a főszereplő Paul Atreides történetét és karakterét is. A Dűne első részében Paul kamaszból válik száműzötté, majd Messiássá, a rendező pedig hűen követi azt végig, ahogyan ő ezt megéli. A néző látja őt, miközben lázadozó kamaszból lassan felnőtté érik az események súlya alatt, de közben folyamatosan vívódik és megkérdőjelezi önmagát.
Nem csak a Paul Atreidest alakító Timothée Chalamet végez tökéletes munkát a vásznon: szinte minden karakterre sikerült megtalálni azt az embert, aki nem csak tökéletesen el tudja játszani őt, hanem egyenesen el tudja hitetni magáról, hogy ő egyenlő azzal az adott szereplővel. Hiába láttuk például már Josh Brolint kíméletlen CIA-parancsnokként a Sicarióban, vagy veszett vadállatként a Sin Cityben, a Dűnében úgy hozza a sokat látott hadvezért, mintha valóban az volna. És ez a színészi játék jellemző mindenkire, két olyan emberre is, akik világéletükben egyetlen karaktert adtak a mozivásznakon, vagy a sorozatokban: Jason Momoa és Dave Bautista ugyanazt játssza el újra, mint pankrátorként, Villeneuve-nek most mégis úgy sikerült őket beépítenie a film világába, hogy nem lógnak ki belőle. Ő pedig talán az első olyan rendező, akinek ezt sikerül egy volt pankrátorral elérni.
Persze Paul Atreides önbeteljesítése még várat magára: Villeneuve nem követte el ugyanazt a hibát, amit Lynch ’84-ben, egy pillanatig nem hitte azt, hogy egy ilyen történet és világ átadható egy filmben. A rendező és a stáb alapvetően két filmre készült, azonban itt közbeszólt a forgalmazó Warner Brothers: a második film finanszírozását az első film sikerétől tették függővé. A régi és új rajongók pedig – mint a premiert követő napokban kiderült – fellélegezhetnek: a kasszáknál jól teljesített a film, vagyis 2023-ban érkezik a Dűne 2, az első Dűne könyv második fele.
A Dűne olyan film lett, amely mind a sci-fi, mind pedig a fantasy rajongóinak többet ad annál az élménynél, amit előzetesen vártak volna tőle. Annál nagyobb dicséretet pedig talán nem is kaphat, minthogy közel egy az egyben viszi vászonra Frank Herbert 1965-ös könyvét, hűen követve annak építkezését és cselekményét. Nem próbál újraértelmezni, mint Lynch, nem szabja túl szűkre az időkeretet magának, nem ad hozzá az alapműhöz olyat, ami nem is szerepelt benne, alig vesz el belőle, egyszerűen közel ugyanolyan, ugyanazt az élményt adja (még a repülőgépek, űrhajók ugyanúgy néznek ki benne, mint ahogy azt Herbert leírta). Amit meg elvesz, azt sem teljesen szakítja ki belőle, maximum érzékelteti: nem bűn Villeneuve-től, hogy nem mutat premier plánban sem bestialitást, sem pedofíliát a mozivásznon.
A Dűne első könyvének 2021-es feldolgozása pontosan azt hozta, amit hoznia kellett: épített egy alapot, amit elkezdett megtölteni élettel. Reméljük, ugyanilyen színvonalon sikerül folytatni is.
