hvg.hu: Ön köthető ahhoz a slam poetry-színtérhez, ami pár évvel ezelőtt nagy vitákat váltott ki. Volt, aki azt mondta, hogy milyen jót tett a magyar irodalommal és volt, aki a műfaj gyengeségeit, állítólagos modorosságát hangsúlyozta. Hogy a Brian életét parafrazeáljuk: mit adott nekünk a slam poetry? Mi lehetett az, amit kifogásoltak a slamben? Mi volt a slam szerepe?

Simon Márton: Ez nehéz. Gyanítható volt, hogy az állapot, amiben tizenkét példány fogy verseskötetekből és a fiatal költészet gyakorlatilag Varró Dánielre van redukálva az irodalmi közegen túli emberiség számára, nem tartható. Nem volt közönsége a fiatal magyar költészetnek, vagy ami még rosszabb, a könyvekre fogékony közönséget nem tudták sem a szerzők sem a kiadók elérni. A slam poetrynek erre megvoltak a maga csatornái: behozta az olvasásra is, kultúrára is fogékony közönséget, akik időnként megveszik egy kortárs költő könyvét. Úgy működött nagyjából egyébként, mint egy könnyűzenei produkció, egy-egy esemény olyan volt, mint egy koncert, úgy éreztük magunkat, mintha egy zenekarban lennénk. Kiderült, hogy nem húsz embert érdekel a költészet. A slam poetry a szokásos keretekhez képest ugyanakkor értelmezhetetlen volt, ez a hang és forma, mondjuk a korai Parti Nagy-poétikától, vagy KAF-tól eltekintve, nem volt jelen a magyar irodalomban. Azokat a paradigmákat, amiket a hivatásos irodalom jelentett, a slam nem is érintette. Egyszer meghívtam Térey Jánost egy slam poetry-estre, mondtam neki, „János, öt perced van felolvasni”, mire ő dafke tartott egy huszonkét perces felolvasást, mert hát az irodalom az nem egy előadói műfaj. Ebben utólag teljesen egyetértek vele.

hvg.hu: A slam szinte átfolyt a popkultúrába.

S. M.: Ezt a fajta buli- vagy koncertjelleget szerették benne, ez volt az egyik erőssége. A taps, a füttyögés, a bekiabálások. Maga a mozgalom mostanra egy kicsit lehalt, de hát pandémia volt még négy hónapja is. Lássuk meg, mi jön ezután.

hvg.hu: Az Instagram-oldalán múltkor volt egy tréfás megjegyzése azzal kapcsolatban, hogy már megint megkérdezték, mikor ír majd prózát. Nincsenek ilyen típusú „pályamódosítási” elképzelései?

S. M.: Azt írtam, hogy akkor talán a prózaíróktól is meg kellene kérdezni, hogy mikor írnak verset. Félretéve a viccet: nem érzem, hogy tudnék jó prózát írni. Mindig van végtelen mennyiségű szöveg, amit még nem olvastam el, és amit el kellene olvassak, ám az a helyzet, hogy ha leírok egy sort, amit versnek szánok, kiemelkedően jó hatásfokkal el tudom mondani, hogy azzal a sorral mit akarok kezdeni, hogy az engem hova helyez el, hogy ez tud jól működni vagy nem, és így tovább. Prózával ugyanezt nem tudom. Tehát nem is az a kérdés, hogy akarok-e prózát írni, hanem az, hogy ezt az éjszakai repülést merem-e vállalni. Szóval nem.

hvg.hu: Művészeti- és magánközléseiben gyakran előkerül a közélet. Az, ami Magyarországon történik inspirálja művészként, hat önre, bemászik a soraiba, vagy csak magánemberként van viszonya hozzá? Esetleg ezek valamiféle keveréke?

S. M.: Ambivalens a viszonyom ezzel. Izgalmas idők ezek, és az tulajdonképpen milyen jó, gondolom, hogy most élünk, és nem valami löttyedt aranykorban. De ami van, az egyrészt lebénít, másrészt feldühít, és ezen nem segít, hogy két százalékában nagyon szórakoztat. Amikor a már említett Parti-Nagy abbahagyta a Fülkeforr és vidéke írását, azt mondta, ezt azért teszi, mert már nem tud akkora baromságokat kitalálni, mint amik a valóságban történnek. Én ennek a kormánynak az elejétől, hogy finoman fogalmazzak, az ellenzékéhez tartozom. Látszik, hogy sportot űznek abból, hogy az erre érzékeny figurák kiboruljanak, a kiborulásból patália legyen, majd minél nagyobb a patália, annál jobb erről nekik nem tudomást venni. Ez ugye a kedvenc tréfa az elmúlt tíz évben: vállalhatatlan dolgokat csinálni, aztán lehülyézni, leárulózni, lelibsizni aki ezt szóvá teszi. És ennyi. Egy világvégi benzinkút éjszakai pénzváltójában becsületesebb versenyzőket láthatunk, mint itthon a köztévén. És én még mindig nem tudom nem komolyan venni ezt az egészet. Ez az életünk. Nekem személy szerint az életem egyharmada telt el ebben. És ráadásul, hogy mindezt miért csinálták…

Juhász István András

hvg.hu: …mi a megfejtése, miért?

S. M.: Ugyanazért, gondolom, mint az előzőek, meg a következőek, csak most épp ezzel a díszlettel, és némi cezaromán, sőt betegesen nárcisztikus éllel. Egyébként meg van a Tűz van, babámban az az ikonikus jelenet, amikor a tűzoltóbálon kimegy a biztosíték, és mire visszakapcsolják a fényt, eltűnik minden a tombolanyeremények asztaláról, vagyis csak a java. És akkor ugye, azt mondja erre a parancsnok, hogy most újra lekapcsolják a lámpát, és arra kérik a becsületes jelenlévőket, hogy a sötétben tegyék vissza, amit elvettek. Nyilván, a maradék is eltűnik. Ezt egy nálam felkészültebb, valódi szakértő jóval tágabb és érvényesebb perspektívába tudná helyezni, én ennyit tudok mondani. Tíz éve, húsz éve, harminc éve kapcsolgatják nálunk a lámpát, és lassan már asztal sincs, de a tombolára azért beszedik a pénzt. És ez csak az egyik legnagyobb baj. A másik legnagyobb baj, hogy a bennünk rejlő valódi potenciál kárára történik mindez. A valódi lehetőségeink kárára.

hvg.hu: A kultúra területén is grandiózus összecsapásokra került sor az elmúlt években. Zajlott és zajlik a kultúrharc. Irodalom, színházak, SZFE.

S. M.: Az SZFE ügyét szinte véletlenül, egészen közelről láttam, a közvetlen környezetemből ijesztően sokakat érintett húsbavágóan. Ez, ami ott történt, tragédia volt, és még most is az, mert úgy látom, hogy az ilyen helyzeteknek nálunk nincs, nem lesz soha feloldása. Az irodalom például évtizedek óta ketté van vágva, jobbos és balos író nem beszél egymással, és pont ezek a feszültségek még a kilencvenes évekből származnak, vagy ha nem, akkor a nyolcvanas vagy a hetvenes évekből, már a friss konfliktusokat nem számítva, szóval bármeddig vissza lehet menni az időben, és ezt bármeddig lehet húzni. Ki kinek mit mondott és ki miért volt már 89-ben is szar ember. Ezeket a problémákat soha senki nem akarta megoldani. Itt maradnak a nyakunkon, mint a Térey-ösztöndíj miatti örökre tartó összeveszések is.

Juhász István András

hvg.hu: A Térey-ösztöndíj, ahol késhegyre menő viták alakultak ki: volt, aki kollaborációval, határátlépéssel vádolta azokat, akik elfogadták ezt az irodalmi ösztöndíjat, volt, aki szerint nem történt más, mint, hogy tehetséges emberek az őket megillető támogatásban részesültek. Ön hogyan látja ezt a helyzetet?

S. M.: Azért nem tudok erre rendesen válaszolni, mert volt, akinél egyáltalán nem zavart, hogy elfogadta ezt az ösztöndíjat, volt, akinél pedig felháborított. Talán az borított ki legjobban, aki elfogadta, aztán kiírta, hogy micsoda hülyeség, hogy vita lett ebből egyáltalán. Nekem ezzel tényleg semmi bajom azóta se, de hát hadd vitatkozzunk már egy kicsit azon a néhány százmillió forinton, ha nem baj. Mindegy, attól félek, hogy annyira jól sikerült a kulturális szféra megosztása, hogy ebből évtizedekig nem lesz felállás. Szekértáborok rögzülnek, párhuzamos kánonok, párhuzamos univerzumok alakulnak ki, amik nem találkoznak, nem is érintkeznek egymással. Ez csak egyre súlyosabb lesz, és nem látom a megoldását. Méla undorban ülünk majd, és soha semmit nem fogunk megbeszélni. Bár persze azt se mondta senki, hogy az íróknak barátoknak kell lenni.

hvg.hu: Azon hazai irodalmi szerzők közé tartozik, akiknél esemény, ha megjelenik egy új kötete. Hol látja a jelenlegi hazai kultúrában a vers helyét, milyennek látja a helyzetét?

S. M.: Nagyon megváltozott az utóbbi időben a kommunikációs tér, változott az irodalom helyzete, változott a közeg, eltűntek szereplők, új szereplők jelentek meg stb. Ez egy másik világ, mint húsz éve volt. Mindebből, úgy látom, a versek jól jönnek ki. Van egyfajta új népszerűsége a versnek. A szakmai közeg egyébként nagyon máshol tart a versek kérdésében, mint általában a közönség. Utóbbi egy részének a fejében a vers még mindig valami magasztos, tiszta, elemelt dolognak számít, ami a szakralitás és az élet nagy kérdéseinek kereszteződésében hever. Erre rásegít, hogy a közösségi médiában a rövid szövegek jól terjednek, egy rövid szöveg pedig bármikor hívható versnek. A helyzet annyira azért nem tudott megváltozni, hogy ezeket a beidegződéseket semmissé tegye. Szövegekre, versekre a szakmától teljesen függetlenül van szükség, illetve szükség van.

hvg.hu: Ehhez persze az is kellett, hogy bizonyos irodalmi szereplők, költők – köztük ön vagy Závada Péter – már-már popsztár-figuraként, de mindenképp fazonként jelenjenek meg a nyilvánosságban, másfelől pedig, hogy ezek a szereplők az irodalmat, mint médiumot is elkezdjék egészen máshogyan használni és értelmezni.

S. M.: Én a saját fejemben a legelvadultabb exhibicionista pillanataimban sem voltam egyéb, mint egy költő, aki színpadon beszél. Ezt úgy értem, hogy szívesen lettem volna popsztár, és kicsit sajnálom, hogy nem vagyok. Fazon az talán igen. Érdekes, hogy Peti és én teljesen ellentétes irányú pályát járunk be. Ő most éppen ott tart, hogy megcsinálta a filozófia doktoriját és kizárólag verseket ír, én ezzel szemben éppen arra készülök, hogy csinálok egy újabb spoken word-anyagot. Színpadi perszónám viszont nincs, pontosabban a perszónám én vagyok, ez nem nagy megfejtés, én tényleg egy ilyen feketében járó, hosszúhajú, egyszerre introvertált és extrovertált ember vagyok. A pózok jellemzően szarul állnak nekem. Amit tudatosan csinálok, az a közösségi média-jelenlét, meg persze igyekszem a lehető legprofibban kivitelezni most már a szerepléseket.

Juhász István András

hvg.hu: Beszéljünk a most megjelent új kötetéről, amelynek a címe Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni. Nagyon érződik rajta, hogy mikor készültek ezek a szövegek. Nem is csinál belőle különösebb titkot, hogy az elmúlt másfél év eseményei is inspirálták.

S. M.: Két dolog találkozott: a helyzet, ami kívülről jött, és a lelkiállapot, amiben voltam. Az a történetmesélő, szorongásfeloldó, múlton rágódó narratíva, ami erre a könyvre jellemző, az egyébként valószínűleg nem elválasztható a bezártságtól.

hvg.hu: Egy bezárt és a szokásos aktivitásainak nagy részétől megfosztott ember elkezd befelé menni. Ha már kifelé nem mehet.

S. M.: Igen, ezek a szövegek jó párszor az önmagam és az életem újrafogalmazására, újrakeretezésére tett kísérletek. Egy, a pandémiánál nyugodtabb időszakban sem tudok olyasmiről írni, ami nem fontos, nem húsbavágó, ráadásul ezek a helyzetek újra- és újratermelődnek. Olyanok ezek a képek, mint a Roy Andersson-filmek bizonyos jelenetei, amikor nem tudod pontosan, hogy mi történik, csak annyit tudsz, hogy valami nincs rendben, de olyan is van, amikor valami egyszerre nagyon szörnyű és nagyon vicces. A saját életem eseményeire is elkezdtem így, egy kicsit távolabbról tekinteni. Ehhez jött még a járványidőszak, amit úgy éltem meg, mint egy repülőutat: szeretek utazni, szeretnék valahonnan valahová eljutni, azonban repülni rettenetesen utálok, szóval azt a részét mindig fogat összeszorítva kell kibírni valahogy. Végül is nem ment rosszul az sem.

hvg.hu: Amikor az élet nem hozza különös helyzetbe, akkor keres magának is újszerű elfoglaltságokat, szívesen lemegy a már ismert térképről. Mostanság szerkesztett versválogatást, 99 magyar vers címmel, fordított, Jennifer Egan Manhattan Beach című regényét, dolgozott zenei műsoron Iamyankkal.

S. M.: Alapvetően műfordítóként végeztem az egyetemen, a fordítás tehát adta magát, fordítottam már regényt, novelláskötetet, verseket japánból is és angolból is. Ami az Iamyankkal közös együttműködést illeti, az talán 2018 óta tart, a verseim és a slam-szövegeim adják az alapot, ezekből állt össze egy fix, mégis állandóan változó műsor. Ezt a produkciót szeretném megtartani offline-nak, személyesnek, valós idejűnek, valaminek, ahol ott kell lenni. Nem tervezünk belőle felvételt sem. Ezen felül most éppen arra törekszem, hogy ne bukjak meg japán mesterszakon. Iszonyúan jó visszaülni az iskolapadba most, valójában nagyon hiányzott a japán is. Szóval most alapvetően egyetemista szeretnék lenni.

Juhász István András