Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Különös bepillantást enged a háromszoros olimpiai bajnok kardvívó Szilágyi Áron életébe, gondolataiba és érzelmeibe Muhi András Pires róla forgatott dokumentumfilmje. A film nem csak dokumentálja Szilágyi Áron olimpiai felkészülési ciklusát, többet is nyújt annál, és közben közel hozta egymáshoz a háromszoros olimpiai bajnokot és a rendezőt. Tokió után beszélgettünk velük.
A Vasas pasaréti sportcentrumának éttermében találkozunk a Tokióból néhány napja hazatért Szilágyi Áronnal, aki az olimpián valóságos sportcsodát művelt: sorozatban harmadszor lett aranyérmes férfi kard egyéniben. Erre eddig még soha senki nem volt képes. A bajnok cipeli is büszkén magával mindenhova az aranyérmét és a magyar kardválogatottal együtt megszerzett bronzot is. A portánál kérik, mutassa meg a kivívott kincseket; az étteremben a pult mögött, a folyosón, a teraszon mosolyogva gratulálnak a bajnoknak; az interjút pedig késve kezdjük, mert egy csapat rajongó gyerek beelőz minket: autogramért, közös fotókért állnak sorba.
Szilágyi Áron most a hős, aki visszafogottan ugyan, de azért láthatóan úszik a megérdemelt boldogságban.
Az edzésre pedig egyelőre nem gondol, próbálja inkább kiélvezni ezeket a napokat. „Az első este a családdal ünnepeltünk, összeültünk, és hétvégén is lesz egy kisebb ünneplés. Most teljes lazaság van. Bettivel, a feleségemmel elmegyünk nyaralni egy hétre, de majd csak később, augusztus végén, ő egyelőre most dolgozik” – mondja.
Szilágyival érkezik az interjúra Muhi András Pires filmrendező, producer is, aki korábban dokumentumfilmet forgatott a vívóról; az Egy mindenkiért című alkotását az olimpia előtt néhány nappal mutatták be. Különös munkabarátsággá nemesedett a rendező és a sportoló kapcsolata abban a négy évben, amíg együtt dolgoztak a filmen. A rendezői szemszög több, mint egy újságíróé, és más, mint egy edzőé: Muhi András Pires értő szemmel, focista múltjából adódóan a sportolók lelkivilágát értve, mégis csodálóként és barátként elemzi filmjének főszereplőjét. És, mint ahogy lentebb elárulják, a film messze nemcsak dokumentálja Szilágyi Áron olimpiai felkészülési ciklusát. Többet nyújt annál.
hvg.hu: András 2017-ben kezdte el követni Szilágyi Áron felkészülését. Az Egy mindenkiért megmutatja, hogy bizony lelkileg nehéz, rögös út vezetett el a tokiói olimpiáig, de az ötkarikás eseményt már nem várták meg a forgatással. Nem bánta meg, hogy pont azt nem vette filmre, amikor Áron learatja a babérokat Tokióban?
Muhi András Pires: Egyáltalán nem. A budapesti világbajnokság kudarca után egy drámai, mégis reményekkel teli ponton ér véget a filmünk története. Egy izgalmas, fordulatos, érzelmes sztorit akartunk elmesélni, és közben egy élsportoló portréját megrajzolni. A legfontosabb célt pedig már akkor megfogalmaztuk, amikor 2016 őszén először leültünk beszélgetni Áronnal itt a Vasasban.
Ennek a filmnek ugyanis az egyik funkciója az volt, hogy feldoppingolja Áront az olimpia előtt, egy olyan tudatállapotba hozza, amivel zsinórban harmadszor is meg tudja nyerni az olimpiát.
Volt némi coach-jellegű ambícióm: kreatív energiákat, új élményeket igyekeztem adni neki. Ő pedig hamar ráérzett, hogy ha folyamatosan viszontlátja magát a film különböző vágataiban, az mélyebbre viheti őt az önanalízisben, sokat tanulhat magáról.
Azt hiszem, így volt a legjobb, hogy csak a célegyenesig nyomasztottam, Tokióban már nem. Mert hiába mondja az Áron, hogy őt ez az egész forgatás nem zavarta, nem hátráltatta, tény és való, hogy amióta nem forgatunk a versenyein, azóta Áron élete formájában van. Öt versenyen szerepelt, és ebből háromszor ő nyert, kétszer ezüstérmes lett. Ilyen szériát a mezőnyben senki, még ő maga sem tudott korábban felmutatni. Hiába mondja, hogy semennyire sem blokkoltam a kamerával, nem kell neki bedőlni – mindig minden felelősséget magára vállal.
hvg.hu: Áron, ön is így élte meg? Nyomasztotta vagy inkább feltöltötte, hogy a teljes olimpiai felkészülését filmre veszik?
Szilágyi Áron: Nagy lendületet adott nekem. Különösen a mozis díszbemutató, amit nem véletlenül időzítettünk két nappal a tokiói indulás előttre. Arra számítottunk, hogy ez egy hatalmas energialöket lesz a számomra, és valóban az is volt. Elképesztő volt megélni, hogy 5–600 ember ott volt a vetítésen. Ez az élmény feltöltött, olyan volt, mint egy áramütés, erős pozitív impulzussal indított el Tokióba.
hvg.hu: Sosem zavarta a koncentrációban, a mentális felkészülésben, hogy ott van András kamerája a legkiélezettebb pillanatokban is?
Sz. Á.: Azért nem zavart, mert sportolóként hozzá vagyunk szokva, hogy ott van a kamera a mérkőzéseken. Mikor a 2017-es lipcsei vb-n, a vereség után lejöttem a pástról, ő követett engem, oda is, ahová már a tévékamerák sem jöhetnek be, és még az sem zavart igazából, mert a saját dühömmel voltam elfoglalva. Emlékszem, Andris, ott feltettél egy kérdést.
M. A. P.: Bátorkodtam, igen...
Sz. Á.: Az asszóval kapcsolatban…
M. A. P.: Olyasmit, hogy „mi történt félidőben, amikor elvesztetted a ritmust?”
Sz. Á.: Akkor visszautasítottalak, mondtam, hogy most erről nem akarok beszélni, de igazából ott sem feléd irányult az én dühöm, hanem saját magam voltam olyan lelki állapotban, amiből nem akartam megmutatni semmit.
hvg.hu: Milyen érzés volt visszanézni a 3–4 évvel ezelőtti Áron reakcióit?
Sz. Á.: Mély és izgalmas tapasztalás volt. Én vagyok a főszereplője a filmnek, és magamat adtam végig, de a vásznon mégiscsak az jelenik meg, ahogy az Andris engem lát, és amit érdemesnek talált belőlem megmutatni. Nekem ez a film egyfajta tükörként szolgált.
hvg.hu: És a tükörkép egybevág azzal, amit magáról gondol?
Sz. Á.: Bizonyos esetekben igen, máskor meg nem, vagy nem olyan arányban, ahogy azt Andris megmutatta. Van például egy jelenet, amikor egy régi, kedves ellenfelem, az olimpiai bajnok Aldo Montano beszél rólam, és elmondja, hogy lehetnék egy kicsit barátságosabb vagy közvetlenebb, majd utána rögtön az én monológommal folytatódik a film, miszerint én nem vagyok egy udvari bohóc és nem tudok jópofizni. Azért én nem látom magam ennyire drasztikusan introvertáltnak és távolságtartónak.
hvg.hu: Az élsportolók életét fizikálisan és mentálisan sem könnyítette meg, hogy az olimpiát a járvány miatt el kellett halasztani egy évvel. Erről a nehezebb időszakról miért nem forgattak?
M. A. P.: A Covid alatt is forgattunk csaknem húsz napot, de ami ebben az időszakban történt, azt valójában nem lehet igazán jól elmesélni filmen. Inkább könyvben vagy memoárban lehetne jól megfogalmazni.
Sz. Á.: Csak időszakosan edzettünk. Nagyon leegyszerűsödött az élet, nem volt mire készülni. Otthon ültem, főzőcskéztem, olvasgattam, elmentem futni egyet – pont az a feszültség hiányzott, ami amúgy végig húzza a filmet: elmaradtak a megmérettetések.
hvg.hu: A forgatás több évet ölelt fel, de ténylegesen mennyire volt jelen Áron életében a stáb?
M. A. P.: Intenzívebb etapokban dolgoztunk, összesen száztizenvalahány napot, a kulcsjelenetek nagy részében pedig egyedül forgattam. Eleinte szándékosan rámenősebb voltam, hogy közvetlenebb kapcsolat alakuljon ki köztünk. Mindent elkövettem például, hogy ott legyek az esküvőjén, vagy hogy együtt utazzunk ki kocsival a németországi vb-re. Természetesen az Áronhoz volt a legnehezebb közel kerülni az egész csapatból, ezért fontos volt, hogy ne érezze azt, hogy itt csak én hatolok be az ő életébe. Így én is sokat meséltem neki saját magamról, a családomról, az életemről, a narrációkat otthon vettük fel a kanapémon.
hvg.hu: Milyen előzetes elképzelésekkel vágott neki a filmnek, milyen kép élt önben Áronról, és ez megváltozott-e a forgatás során?
M. A. P.: Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy milyen, amikor veszít, akár csak egy edzésen is. Kifejezetten jó viszonyt ápol a csapattársaival, mégis, mikor asszózott, úgy villogtatta rájuk a szemeit, hogy azt gyakran erődemonstrációként értelmeztem.
A lovagiasság határait nem lépte át, de látszott, hogy élet-halál kérdést csinál belőle, hogy soha ne lehessen megverni – és ez nem csak a fizikai küzdelemre igaz, hanem az akciók, találatok megítélését övező intellektuális küzdelemre is.
Kíváncsi voltam arra is, hogy a magánéletében milyen. Hogy vajon otthon is győzni akar-e? Ez egy olyan problémakör, amivel mindannyian küzdünk, nem csak az élsportolók. Találkoztunk párszor hármasban a feleségével nálam is, náluk is. Áront érdekes módon akkor láttam a legmagabiztosabbnak és a legkiegyensúlyozottabbnak, amikor Betti társaságában volt. Folyamatos vibrálás és egy sajátos tolvajnyelv cikázik köztük, hihetetlen mélyen benne vannak egymás életében.
És még egy harmadik dolgot mondanék: úgy is definiálhatnánk Áront, mint egy sportoló egyéni vállalkozót. Van edzője, pszichológusa, masszőre, családja, barátai, de a döntő pillanatokban mégiscsak teljesen egyedül van, neki kell döntéseket hoznia. Nincs az, mint a fociban, hogy „elszaladt a középcsatár, de nem baj, majd a kapus kivédi”. Izgatott, hogy egy ilyen lelkületű embernek milyen az egostruktúrája. Áron nagyon kedves, udvarias, mindenki kedvence akar lenni (ahogy ő is elmondja ezt a filmben), és érdekelt, hogy bizonyos helyzetekben felszínre kerül-e az egója, nem bukik-e le ez a szerénység. Sok olyan pont van, ahol „lebukhatott” volna, de számomra az derült ki, hogy miközben egy hatalmas sportolói ego, filozófiai értelemben nagyon szerény ember.
hvg.hu: Mondana példát ezekre a jellemet lebuktató momentumokra?
M. A. P.: Amikor például leadja a szakdolgozatát a filmben, szégyenkezve mondja, hogy kilenc év alatt sikerült csak elvégeznie az egyetemet. Nekem kellett rá emlékeztetnem: „de hát közben elvégeztél még egyet!”. És azt nem is tettem hozzá, hogy mellesleg nyert két olimpiát. De számomra az is árulkodó, amikor önfeledten örül a szobatársa, egyszersmind egyik legfőbb riválisa, Szatmári Andris sikerének is a 2017-es vb-döntőn.
hvg.hu: A filmben végignézzük, hogy két világbajnokságot is elveszít. Visszatekintve, minek tulajdonítja ezt a rossz szériát?
Sz. Á.: Érdekes ezt utólag elemezni. Egyrészt a legkényelmesebb lenne ezt úgy nyugtázni, hogy így hozta az élet. Lipcsében jobb napot fogott ki az ellenfelem, megvert. Ennél mélyebben nem akarok belemagyarázni semmit, mert nüanszokon múlik, millimétereken, ezredmásodperceken a vereség, egy minimális indiszpozíció is vereséget jelent. A 2019-es budapesti világbajnokság kicsit más, mert ott tetten érhető volt, hogy lenyomott a hazai vb terhe, és az, hogy az lesz a filmnek a teteje. Több tényező volt, amiért azt ott valahogy nem bírtam el, nem kezeltem jól.
hvg.hu: Azt hiszem, a film attól működik, hogy az elején még sugárzik önből a magabiztosság, a legyőzhetetlenségbe vetett hit, ami viszont az események hatására elkezd lebomlani, és a film végére eljutunk odáig, hogy megzuhanva ül a padon a budapesti vereség után. A happy endet pedig már az élet írta a filmhez idén júliusban.
Sz. Á.: A film úgy indul, hogy a második olimpiai aranyérmem után vagyunk, és a sportolói ars poeticámról beszélek, közben pedig agyondicsérnek a csapattársak és az edzők.
Nyilvánvaló, hogy innen csak bukni lehet. Innen el kell indulni lefelé, és az élet úgy hozta, hogy ez magától megtörtént, és a kudarcokkal természetszerűen elbizonytalanodtam.
A 2017-es világbajnokság az, ami az első igazán bemutatott versenyszituáció a filmben, és én ott kikapok a nyolc közé jutásért. Úgy, hogy világranglista-vezetőként és regnáló olimpiai-bajnokként utazok ki Lipcsébe, mindenki azt várja, én is azt várom, hogy megnyerem a vb-t, majd váratlan hamar kikapok egy nálam jóval hátrébb rangsorolt versenyzőtől. A 2017-es évemet még a 2016-os olimpiai győzelem hatotta át, és abba volt az egész belemártva. Ennélfogva egy pofon volt a 2017-es vb.
hvg.hu: Milyen érzés látnia ezeket a kudarcokat most? A vereség után dühöng az öltözőben – én egy ilyen jelenetet biztosan nem akarnék magamról viszontlátni.
Sz. Á.: Amikor 2017 őszén megnéztük az első vágatot, az nekem borzalmas élmény volt. Kegyetlenül rossz volt visszanézni azt a jelentsort, amikor kikapok; ráadásul Andris egy hatásos zenével mutatja be az én szenvedésemet és kudarcomat. De az idő ezen segített, és ma már a 2017-es vb semmilyen negatív érzést nem hív elő bennem. A két évvel ezelőtti vb-t eddig még nem tudtam szenvtelenül végignézni, de lehet, hogy most már így, az olimpia után ez is könnyebb lesz.
hvg.hu: A filmben feltűnik Faludi Viktória sportpszichológus is. Ő mit mond, hogyan kell felállni a mélypontokból?
Sz. Á.: Sikereket és kudarcokat is fel kell dolgozni egyaránt, és erre van csomó módszer. Viki általában nem hagy addig nyugodni, amíg nem kezdek valamit a kudarccal. Tehát az, hogy „hagyjuk, nem akarok beszélni róla”, számára nem válasz, nem fogadja el. Az viszont már neki elég, ha azt mondom például, hogy csalt a zsűri, vagy, hogy nem edzettem eleget. Mert akkor tudja, hogy én már csinálok ezzel a kudarccal valamit, vagy legalább valahova elteszem magamban.
M. A. P.: Jut eszembe: ezt a kérdést sosem mertem eddig neked, Áron, feltenni, de magáról a filmről ti beszélgettetek a Vikivel? Hogy ez rád miként hat?
Sz. Á.: Igen, és Viki egy picit féltett a díszbemutatótól. Attól tartott, hogy utána a közönséggel való találkozás, a pódiumbeszélgetés nem lesz rám jó hatással, hogy talán túl sok lesz nekem. Mert általában engem a nagyon intenzív szociális események nem feltöltenek, hanem inkább leszívnak.
hvg.hu: Áron, mi lesz a következő megmérettetés az életében?
Sz. Á.: Én egy célorientált srác vagyok, projektalapon élem az életemet, és majd kelleni fog egy cél, de egyelőre most élvezem a köztes időszakot a projektek között, most kicsit fürdőzöm ebben az állapotban, és nem vágyom arra, hogy legyen egy következő target.
hvg.hu: Gondolom, már megtalálták a kérdéssel, hogy a negyedik olimpiai aranyérem be van-e már ütemezve.
Sz. Á.: Még a nyakamban sem volt a harmadik érem, már rákérdeztek, hogy „akkor Párizsban szállítom a negyediket, igaz?”. Szóval, igen, felmerült már, de majd meglátjuk. Valószínűleg ebben az olimpiai ciklusban folytatom a tanulmányaimat is, de erről sem szőttem konkrét terveket még.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Összejött a nagy álom, London és Rio után Szilágyi Áron aranyérmet nyert Tokióban is
