„Július 23-án, szombaton délután 4 órakor holtan találtak Amy Winehouse brit énekesnőre londoni otthonában. A 2000-es évek egyik legsikeresebb, többszörös Grammy-díjas könnyűzenei előadója alkoholmérgezésben halt meg, és mindössze 27 éves volt.” Tíz évvel ezelőtt ez a hír árasztotta el az egész világot: amellett, hogy mindenki az erősen túlmisztifikált 27-esek klubjáról beszélt (több világhírű zenész éppen 27 éves korában halt meg, többek között Jim Morrison, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Kurt Cobain, Brian Jones), az énekesnőt rajongók ezrei gyászolták, a lapok pedig tragikus veszteségről írtak.

Egy hónappal azelőtt viszont még egész más volt a helyzet. A sajtó ízekre szedte Winehouse-t, aki épp akkoriban fejezett be egy rehabot, de a visszatérésnek szánt európai turné első állomásán, Szerbiában darabjaira hullott a színpadon, szinte felállni sem tudott, éneklés helyett pedig csak zavart motyogásra volt képes.

Máig érthetetlen, miért nem állították le a hetven perces koncertet, amit a vokalisták igyekeztek megmenteni, miközben Winehouse gyakorlatilag haldoklott a nézők előtt.

JEFF PACHOUD / AFP

A híradások egy jelentős része még mindig úgy beszélt róla, mint egy „minősíthetetlen”, „színpadon kóválygó”, „feltöltött mellű alkoholistáról”, egy „balhés droghercegnőről”, aki nemcsak, hogy nem volt képes új lemezt írni a Back to Black óta, de még a rajongóit is cserbenhagyja néhány üveg piáért cserébe. A segélykiáltást már jóval kevesebben akarták meghallani, pedig Amy Winehouse sokkal, de sokkal több volt, mint a függősége, több, mint a szemöldökcsontig húzott, vastag szemhéjtusa, a viharos házassága vagy az egyéb bírósági ügyei.

Fantasztikus hangú, elementáris tehetség volt, aki betölthetetlen űrt hagyott maga után a zenében, és aki olyan sztárok karrierjének indulásához adott felhajtóerőt, mint Adele, Lady Gaga vagy Duffy.

Amy Winehouse londoni, zsidó családban, taxisofőr apa és gyógyszerész anya gyerekeként jött a világra, a felmenői között azonban több hivatásos dzsessz-zenész is volt. Zene iránti elképesztő fogékonysága már egészen kicsi korában megmutatkozott, tinédzserként a The National Youth Jazz Orchestra tagja volt, és megalapította a rövidéletű Sweet 'n' Sour zenekart. Imádta Ella Fitzgeraldot, Sarah Vaughant, szövegei pedig eleinte főleg rendkívül személyes versek voltak, majd később ezek nőtték ki magukat vérbeli dalszöveggé fájdalomról, az elhagyatottság érzéséről, a cserbenhagyásról. Mert abból jutott neki bőven: a drog- és alkoholfüggőség, se veled, se nélküled alapon működő, pusztító házassága mellett a kilencéves korában lelépő, majd a lánya sikerén és pénzén felbuzdulva visszatérő apja viselkedése mellett a brit bulvármédia is jócskán hozzájárult korai halálához.

A bőrét vitte vásárra

Amy Winehouse páratlan hangja tényleg csak a jéghegy csúcsa volt: már önmagában az is igen figyelemre méltó, ha valaki úgy tud énekelni, úgy ráérez a stílusra, hogy visszaidézi, jelen időbe tudja emelni a dzsessz, a soul és a blues aranykorát – Amy Winehouse ezt is tudta, de ez önmagában még kevés lett volna ahhoz, hogy a teljesítménye, ő maga mint jelenség igazán fantasztikus legyen.

Egyfelől úgy tudott retró lenni, hogy valójában nem volt az. Amikor énekelt, persze ott volt vele Billie Holiday, Nina Simone és az összes nagy blues- és soulénekesnő. Azonban, amit csinált, nem a múltidő egyszerű megidézése volt, végig világos, hogy amit tőle hallunk, az jelen idejű popzene. Nem csak azért, mert a producereivel képesek voltak olyan hangzást megalkotni, ami egyszerre volt veretes és korszerű, hanem azért is, mert

amikor egy Amy Winehouse-dalt hallunk, akkor nem kérdés, hogy az előadó abban a pillanatban nem eljátszik egy szerepet, nem belebújik a klasszikus díva bőrébe, hanem ott és akkor mondanivalója van magáról és az életéről. Amy Winehouse pedig minden pillanatban a bőrét vitte a vásárra.

Első nagylemezével, a 2003-as Frankkel (Frank mint Sinatra és frank, azaz őszinte, frankó) azonnal berobbant a színre.

2004-ben Brit Awardsra, Mercury Prize-ra, és a dalszerzők díjára, az Ivor Novello-díjra is jelölték (utóbbira producerével, Salaam Remivel), és fellépett a legnagyobb brit fesztiválokon, szóval ennél nagyszerűbb rajtot el sem lehet képzelni. Ehhez képest ő maga nem igazán szerette ezt a lemezt, képtelen volt később az elejétől a végéig meghallgatni.

I won’t go, go, go

A három évvel később megjelent Back to Blacket – Winehouse ezzel az albummal futott be istenigazából – már majdnem teljes egészében Amerikában vette fel, miközben érdeklődése a dzsessz felől a hatvanas évek csajos soulzenéje felé fordult. Remi mellé egy fontos új közreműködő érkezett a stúdióba, egy még inkább nehézsúlyú producer, Mark Ronson (akinek egy évvel későbbi Version című lemezén az énekesnő előadta a Zutons Valerie című számát és ebből a feldolgozásból óriási sláger lett), kísérőzenekarnak pedig – a soulos tematika jegyében – a New York-i énekesnő, Sharon Jones együttesét, a Dap-Kingst szerződtette (később velük is turnézott). Így aztán minden adott volt, hogy egy slágeres, popos, egyben a hatvanas évek girl group-hangzását hűen megjelenítő lemez szülessen. Így is történt.

AP

Az album Angliában listavezető lett, de Amerikában is a top 10-be került, több slágert is fialt, a címadó számot, a You Know I Ain’t No Good-ot és persze a csúcsdalt, a Rehab-et. És ha már erről a számról beszélünk, egy ilyen sorral azért nem mindennapi lemezt kezdeni: „El akartak küldeni rehabra, de azt mondtam: nem, nem, nem”. És hogy Amy Winehouse hogyan öntötte kendőzetlenül dalba mindazt, ami vele történt, érdemes a következő sorokat is értő figyelemmel hallgatni: I ain't got the time / and if my daddy thinks I'm fine / just try to make me go to rehab / but I won't go, go, go –

merthogy a Rehab egy egészen konkrét tapasztalatról mesél, arról, hogy a kéretlenül fontoskodó apa maga beszélte le a lányát az első elvonóról, mondván, Amy jól van, nincs szüksége segítségre.

Asif Kapadia 2015-ös, hivatkozási pontként is működő Amy című dokumentumfilmjében (amelyről ebben a cikkünkben írtunk) egy Winehouse-hoz közel álló barát elmondta: ezzel egy kulcsfontosságú lehetőség veszett el, hiszen akkoriban még nem követte a sajtó minden egyes lépését, nem villant ezer vaku a szemébe, amikor kilépett a háza ajtaján. És lehet, hogy a Back to Black nem született volna meg, de Amy Winehouse talán még ma is köztünk lenne. Ezzel a lemezzel egyébként Winehouse öt Grammyt nyert, ő lett többek közt a legjobb új előadó, övé lett az év dala és az év hangfelvételéért járó elismerés is.

Életében aztán több sorlemeze nem jelent meg – annak ellenére, hogy lemezkiadója már 2008-ban arra ösztökélte, hogy új albumot vegyen fel, s aztán 2010-ben és 2011-ben is felröppent a hír, hogy új számokkal áll elő; ekkor már nyilvánvalóan nem volt képes arra, hogy koncentráltan dolgozzon. Halála után, 2011-ben jelent meg a Lioness: Hidden Treasures című lemez korábban ki nem adott számokkal és dalváltozatokkal, egy évvel később jött az Amy Winehouse at the BBC című album stúdiókoncert-felvételekkel, míg 2015-ben látott napvilágot az Amy című dokumentumfilm soundtrack-lemeze. A legfrissebb posztumusz kiadvány az idei Lemezboltok Napjára kiadott Remixes című bakelit.

Halálának tízéves évfordulója alkalmából két új dokumentumfilmet is bemutatnak az énekesnőről. A BBC felkérésére készült Reclaiming Amy-ben többek között az énekesnő szklerózis multiplexben szenvedő és a nyilvánosság előtt nagyon ritkán megszólaló édesanyja, Janis Winehouse-Collins osztja meg az emlékeit. A filmben házi videók és barátokkal készült interjúk is szerepelnek majd, amelyben a Winehouse-hoz közel állók arról beszélnek, hogyan küzdött az énekesnő a bulimiájával és a függőségével, ők pedig hogyan próbáltak segíteni neki. Kapadia filmje – amely nem mondja ki, de újra és újra felvillantja a családtagok mulasztásait – annak idején nagy port kavart, a család félrevezetőnek nevezte és elhatárolódott tőle, így a BBC-filmben feltehetően az ő narratívájuk érvényesülhet majd. Ennek a bemutatója a BBC2-n lesz, az évforduló estéjén.

A másik dokumentumfilm az MTV-n debütál majd Amy Winehouse & Me: Dionne's Story címmel, amelyben Winehouse keresztlánya, a szintén énekesnő Dionne Bromfield szemüvegén keresztül ismerhetjük meg a néhai kulturális ikon hatalmas szívű és gondoskodó oldalát, és megtudhatjuk azt is, hogy a Winehouse-hoz közel álló (az alkoholmérgezés idején még csak kislány) Bromfield életére és művészetére milyen hatással volt, hogy elvesztette keresztanyját és mentorát. Dionne Bromfield - akit lapunk is kérdezhetett nemrég egy kerekasztal-beszélgetésen, - elmesélte, sokáig nem akarta, hogy az emberek tudják, mit érez Amy halálával kapcsolatban, ezért csöndben maradt. Úgy érezte, gyengeségnek tűnne, ha megmutatná a sebezhetőségét és a szomorúságát, ezért ezeket az érzéseket hosszú ideig elfojtotta. A személyes hangvételű film készítése így egyfajta terápiaként is működött a számára. Bromfield egyébként három nappal a halála előtt találkozott utoljára Amyvel, amikor együtt álltak színpadra a Roundhouse-ban.

Bromfield a kerekasztal-beszélgetésen felidézte, hogy ekkor megköszönte Winehouse-nak mindazt, amit érte tett, hogy segített neki elindítani a karrierjét. "Azelőtt soha nem mondtam neki ilyesmit, mert úgy gondoltam, úgyis tudja, mennyire hálás vagyok neki. Akkor azt mondta: oké, oké, tudom, hogy az vagy. De nem tudnék abban a tudatban élni, hogy nem köszöntem meg a támogatását" - mondta a 25 éves énekesnő, aki szellemes és rendkívül vicces emberként emlékszik keresztanyjára. A film az MTV nemzetközi csatornáin július 23-tól elérhető, a magyar MTV-n augusztus 28-án lesz a premier.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: