Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az elszalasztott lehetőségek sorozata a Halston, vagy stílszerűen: divatkatasztrófa. Mert Amerika bukott stíusikonjának történetéből nem csak az összefüggések hiányoznak, de maguk a ruhák is, amelyek mégiscsak értelmet adtak Roy Halston Frowick életének.
A 20. század egyik legnagyobb ékszertervezője volt – így emlékezett meg a világsajtó néhány hete bekövetkezett halálakor Elsa Perettiről. Az olasz származású, modellből ékszertervezővé váló művészt megbízója, a Tiffany korábbi vezetője méltatta ezekkel a szavakkal, és ha megnézzük az ékszerbolt oldalán termékeit, láthatjuk is, miért. A tökéletes szimmetriára épülő ékszerkészítési hagyományokat elvetve a természet tökéletlen formáit, a kézi rajz lendületét, a tenger hullámzását látjuk alkotásaiban – pontos struktúrák helyett a szabadságot, amelyet azóta rengetegen próbálnak utánozni.
És hogy miért beszélünk ennyit Elsa Perettiről? Mert a Halston ezt elmulasztja. A Netflix új, életrajzi sorozatában ő csupán egy a modellalkatú szereplők közül, aki egy adott ponton valamiért összevész a főszereplővel, és utána már csak egy újabb veszekedés erejéig tűnik fel újra. Pedig Elsa Peretti többet érdemelt volna, izgalmas személyisége és ékszerei is, amelyek tervezésekor éppúgy inspirálódott a címszereplő divattervező ruháiból, mint ahogy ez fordítva is igaz volt.
Ez azonban csak egy a sorozat hibái közül, és nem is a legkapitálisabb. A nagy gond az, hogy maga Halston, a hetvenes évek amerikai divatjának akkor kultikus, mára jórészt elfeledett alakja sem több egy felskiccelt karikatúránál, akinek sem a zsenialitásáról, sem a komplexusairól nem tudunk meg sokat, be kell érnünk annyival, hogy előszeretettel hordott napszemüveget, sokat dohányzott, nem vetette meg a drogot, lassan beszélt, és feminin mozdulatai árulkodtak homoszexualitásáról. A Halstont alakító Ewan McGregor ezt remekül hozza is, hiszen egy remek színész: teljesíti a tőle elvártakat, kap egy Emmy-jelölést, majd elhúz a motorjával a naplementébe.
Minden tiszteletünk Ewan McGregoré, de Ryan Murphy író-producer irányítása alatt Halstonja egy közepesen érdekes bohém, akinek csak a bukását értjük meg, tündöklését alig. Mindezt öt, majd egyórás epizódban nézni pont annyira izgalmas, mint ha egy képek nélküli divatlapot lapozgatnánk.
Márpedig itt épp ez történik. Amíg Halston tereinek tökéletes másolatával volt elfoglalva a láthatóan lelkes díszlettervező, és erős hátteret ad a történetnek mind New York-i háza, mind Olympic Tower-beli irodája, no és az összes orchidea, amelyekkel ezeket telepakolta, ruhái annyira mellékes szerepbe szorulnak vissza, mintha szégyellni kellene őket valamiért. Ilyenformán az sem derül ki, minek készült el a sorozat, és egy idő után már az is világossá válik, hogy ha valaki éppen nem akar cikket írni róla, annak finoman szólva nem feltétlenül szükséges végignéznie, ha meg kíváncsi rá, akkor talán jobban jár, ha mondjuk megnézi Frédéric Tcheng 2019-es dokumentumfilmjét.
Azért segítünk: a kalaptervezőből ruhatervezővé vált – sikert John F. Kennedy 1961-es beiktatásán a First Lady által viselt kalappal szerző –, külsejében, manírjaiban és életében is Oscar Wilde-ot idéző Roy Halston Frowick épp azt hozta az amerikai divatba, amire szüksége volt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a szokásoktól, a hagyományos, kötött formáktól elszakadó társadalomnak. Vékony anyagokból, a különleges – vagy épp a végtelenül egyszerű – szabásnak köszönhetően csodálatos esésű ruháiban a nők azt a könnyedséget találhatták meg, amelyet sem a strukturált kosztümök, sem az ellenpontként hordott farmerek nem adtak meg nekik. A melltartót égető feministák egyszerre láthatták meg Halston ruháiban a nőiességet és a szabadságot – a kor tervezői pedig azt a pofátlanságot, ahogy, sutba dobva a klasszikus francia szabászat szabályait alkotott szuperelegáns, mégis kényelmes darabokat bármilyen alkatra.
Ez az alkotási módszer egy-két pillanatra villan csak fel: amikor Halston kettétép egy anyagot, majd ráborítja a nőre, persze épp úgy, hogy attól az XS-es, 180 centis modell tökéletesen nézzen ki. Azt a dilemmát is nagyon nehéz kiolvasni, hogy Halston nem engedte ki a kezéből a tervezést, ami egyre nagyobbra növő birodalmában egy idő után tarthatatlan helyzetet idézett elő. És az írói stáb ennyivel ki is pipálta a „ruhatervezés” topikot, a néző meg nem igazán érti, mi a fenét lát. De tulajdonképpen ilyen, a Halstont amúgy – tulajdonképpen érthető módon – nem ismerő szem számára értelmezhetetlen felvillanások sora az egész sorozat. Soha nem értjük meg például azt sem, miért rombol szét Halston szeretője, Victor Hugo egy kirakatot. Hát mert ő is művész volt, sajátos kirakatai pedig épp úgy részeivé váltak a halstoni imázsnak, mint Peretti ékszerei. Drogos lúzerként bukkan fel Joel Schumacher is, akinél nem rakjuk össze, hogy ő nem csak névrokona a később komoly hírnevet szerző filmrendezőnek, hanem maga a karrierjét divattervezőként indító művész.
Valami rejtélyes okból a film készítői a legjobban Haltson barátjának és ruhái leghűségesebb hívének, Liza Minellinek a figuráját rajzolták meg a legjobban. Persze az is lehet, hogy a többiekhez képest jól ismert színész-énekesnő esetében egyszerűen nincs szükségünk azokra a kulcsinformációkra, amelyek segítenék legalább azt tudatosítani, hogy itt valaki fontosról van szó, nem csak egy újabb kirakati babáról.
Amit kapunk, azért az sem kevés: egy tanmese arról, hogy a hetvenes-nyolcvanas években még nem feltétlenül jelentett sikert, ha egy művész eladta magát a nagytőkének, és az sem, ha a nagytőke a luxust próbálta levinni a mindennapi fogyasztó szintjére. Halston 1984-ben belebukott abba, hogy ruháit egy középkategóriás áruházlánc kezdte árulni – a vele nagyjából egy időben indult Calvin Kleint a mai napig ez élteti. Halston nevére ma már senki nem emlékszik, Calvin Kleinről meg sokan azt hiszik, világ életében ízléstelen alsóneműket gyártott, sőt, két éve ő maga is erősíti ezt a képzetet azzal, hogy feladta luxustermékek forgalmazását. És akkor el lehet gondolkozni azon, vajon melyik rosszabb sors?
És kapunk egy tanmesét arról is, hogy az AIDS hogyan falta fel a hetvenes évek szabad kultúráját, amelynek Halston ruhái is ikonikus jelképévé váltak, éppúgy, mint a legendás Club 54, amelynek a tervező és baráti köre is megbízható törzsvendégének számított. Az AIDS stigmája és maga a kór is elérte Halstont, aki 1990-ben, márkájától (vagyis a nevétől) akkor már évek óta megfosztva halt meg.
Magányosan, és sok-sok túlméretezett válltöméssel körbevéve. Hogy aztán bő harminc évvel később csak egy ilyen sorozattal emlékezzen rá és ruháira a világ.
Roy Halston életéről, munkásságáról és korszakalkotó tehetségéről a csütörtökön megjelenő HVG hetilapban olvashat további történeteket.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
