Gyükeri Mercédesz
Szerzőnk Gyükeri Mercédesz

Az amerikai elnökválasztás kampányfinisében, október közepén két filmmel is megajándékozta rajongóit Aaron Sorkin. Egyrészt megtette nekünk azt a szívességet, hogy elhozta 2020-ba Az elnök embereinek az egész bagázsát. Az igazán nagy dobása azonban A chicagói hetek tárgyalása, amely Oscar-gyanús forgatókönyv és alakítás olyan színészektől, mint Sacha Baron Cohen, Mark Rylance vagy Frank Langella – és amely közben megmutatja: sokat nem javult a világ 1968 óta.

Biden nyert, Trump még küzd - amerikai elnökválasztás 2020

November 3-án elnökválasztást tartottak az Amerikai Egyesült Államokban. A republikánus Donald Trump és demokrata kihívója, Joe Biden közti verseny több államban nagyon szoros volt, így végül csak november 7-én derült ki: Joe Biden lesz az USA 46. elnöke. Kövesse az elhúzódó elnökválasztás fejleményeit és lehetséges következményeit a hvg.hu-n.

A világnak sosem volt még ekkora szüksége Jed Bartletre – meg lehet kockáztatni, hogy nincs olyan rajongója Az elnök emberei című sorozatnak, akiben ez a gondolat nem merült fel az elmúlt négy évben, vagy éppen a Trump-éra olyan csúcspillanatai közben, mint az elnökválasztási kampány első jelölti vitáján. Vagy minek is lehetett nevezni azt a performanszt.

Példátlan személyeskedésbe és káoszba fulladt Trump és Biden első tévévitája

Az USA és a világ döbbenten követte Donald Trump és Joe Biden szócsatáját, amelyen képtelen volt úrrá lenni az amerikai televíziózás egyik legkeményebb interjúkészítőjének tartott moderátor. A két elnökjelölt időnként verbális utcai harcosok módjára esett egymásnak, a nézők semmivel sem tudtak meg többet kettejük programjáról, hatalmas dózist kaptak viszont egy bizarr politikai valóságshow-ból, ami a következő heteket-hónapokat jellemzi majd.

Azok kedvéért, akik nem járatosak ebben az univerzumban: Bartlet elnök maga a megtestesült (demokrata) tökély, az elnökségnek egy közgazdasági Nobel-díjjal és elképesztő műveltséggel futott neki Aaron Sorkin képzeletbeli Fehér Házában, amelynek a nyugati szárnya (innen a sorozat eredeti címe, The West Wing) olyan stábtagokkal van telezsúfolva, akik intelligenciában felveszik a versenyt az elnökkel – még ha győzni nincs is esélyük vele szemben.

A világnak valóban Jed Bartletre van szüksége? – a kérdést persze így is feltehetjük. Vagy akár úgy is, hogy mit kezdene ez a Fehér Ház azzal a világgal, ahol a legnagyobb gond nem egy kóbor merénylő, hanem a valaha szilárd, ma már egyre inkább dülöngélő alapokra helyezkedő politikai berendezkedést szilánkokra törő populizmus, az álhírek, a gazdasági válság, a faji feszültségek és egy soha nem látott egészségügyi krízishelyzet.

A jó hír: Sorkin megtette nekünk azt a szívességet, hogy elhozta 2020-ba az egész bagázst. Ez az év persze már csak ilyen, új sorozatok forgatása helyett régi sikerek gárdái jönnek össze újra egy kis nosztalgiázásra. Ami meg még jobb hír: a többé, de inkább kevésbé szellemes Zoom-poénkodások helyett ez a csapat más utat járt. A sorozat egy epizódját játszották el újra színpadon, egy híján valamennyi akkori szereplővel – a kabinetfőnököt alakító John Spencer még az utolsó évad forgatása idején halt meg, őt Sterling K. Brown helyettesíti az A West Wing Special to Benefit We All Vote (kb. Elnök emberei különkiadás a „Mind Szavazunk” támogatására) című műsorban.

 

A hosszú cím egy Michelle Obama által gründolt szervezetet takar, amelynek a célja az, hogy minél több embert buzdítson a választási regisztrációra és a választáson való részvételre – ez a szál pedig aztán olyan vastag keretet ad az egész műsornak, hogy nem is nagyon marad hely benne a képnek. Az sem véletlen, hogy melyik epizódot dolgozták újra: a Hartsfield's Landing a New Hampshire-i előválasztás egy mozzanatát idézi fel, a települést, ahol hagyományosan mind a 25 választásra jogosult lakos egyszerre voksol, az eredmény pedig – legyen hagyomány, vagy inkább Bartlet elnök babonája – biztos jóslata a későbbi elnökválasztási végeredménynek.

Aki látott akár egyetlen epizódot is Az elnök emberei-ből – vagy Sorkin bármelyik tévés produkciójából –, az pontosan tudja, hogy a háromnegyed óra némi intelligens viccelődés után vaskos – egy-két elhadart nagymonológba összesűrített – tanulsággal zárul. Ez pedig az, hogy mindenkinek egyéni felelőssége a döntés, ezért el kell mennie szavazni – Michelle Obama vagy a szavazásra buzdító sztársor tényleg csak a hab a tortán, Sorkinnak megy ez nélkülük is. És mivel megy neki, működik – még úgy is, hogy az egy óra után már biztosan kijelenthetjük: a világnak jelenleg egyáltalán nem Jed Bartletre van szüksége.

De hogy kire is? Sorkintól szerencsére kérhetünk választ, a West Wing HBO Maxon sugárzott epizódjával ugyanis egy napon debütált – a Netflixen nálunk is – a forgatókönyvíró-rendező másik produkciója, A chicagói hetek tárgyalása. Ez a történet – akárcsak a nyugati szárnyat bemutató sorozat – megint csak vérbeli amerikai sztori, ám az idealizált Fehér Ház helyett ezúttal a közelmúlt amerikai történelmének valósága az alap. Méghozzá egy olyan 1968-as per, amely leginkább attól tűnik riasztónak, hogy sok tekintetben máig nem veszített az aktualitásából.

A chicagói hetek valószerűtlen társaság, pontosabban nem is társaság – perük lényege éppen az volt, hogy az ügyészség összeesküvés vádját igyekezett rájuk bizonyítani – nem lövünk le nagy poént – sikertelenül. Az Egyesült Államokban is igen viharos év (túl vagyunk Martin Luther King és Robert Kennedy meggyilkolásán és nyakig benne a vietnami háborúban) demokrata elnökjelöltállító gyűlése idejére szervezett tüntetések szervezőiről van szó, olyan politikai mozgalmárokról, akik között volt, aki a békét hirdette, és volt, aki a nyílt konfrontációt – a végeredmény aztán az utóbbi lett. Ám amíg az ügyészség szerint ez a vádlottak bűne volt, utóbbiak a rendőrséget okolták a tüntetések elfajulása miatt.

Sorkin pedig lubickol ebben a közegben, hiszen ennél változatosabb csapatot még az ő írói fantáziája sem szülhetett volna. Van itt két ifjú, a demokrácia erejében hívő (értsd: naiv) demokrata, Rennie Davis és Tom Hayden (Alex Sharp és Eddie Redmayne) – fun fact: utóbbi 17 évig volt az akkor éppen a politikai akciókban nyakig elmerülő Jane Fonda férje –, két ellenkulturális botrányhős/ikon, Jerry Rubin és Abbie Hoffman (igazi jutalomjáték Jeremy Strongnak, de különösen Sacha Baron Cohennek), a radikális pacifista (sic!) David Dellinger (John Carrol Lynch), aztán két figura, akik valahogy odakeveredtek, John Froines és Lee Weiner, na és nyolcadikként Bobby Seale (Yahya Abdul-Mateen II), a fekete polgárjogokért finoman szólva nem békés eszközökkel küzdő Fekete Párducok vezetője, akinek a jelmondata az, hogy „Lődd a rendőrt!” (persze csak ha ő támad előbb).

A film nagy része az ő zűrzavaros perüket mutatja be, vissza-visszatérve ahhoz, mi is történt a konvenció idején Chicagóban. Sorkin – akinek a hírek szerint már 2007 óta porosodott a fiókjában az akkor még Steven Spielbergnek szánt forgatókönyv – sziporkázik a dialógusokban, pontosan tudja, hogyan kell egy-két jól elhelyezett mondattal egy komplett karaktert megformálni, de azt is, hogy ezek a karakterek együtt kelnek igazán életre. És – csak hogy visszatérjünk kicsit a sorozataira – ezúttal a rá annyira jellemző pátosz szerencsére nem hosszú nagymonológban bukik ki, szellemesen, jó ritmusban haladunk a végkifejlet felé.

Az író ettől persze még nem tagadhatná le idealizmusát, de az igazi hősei nem a furábbnál furább lázadók, céljaikkal ugyan szimpatizál, de eszközeikkel láthatóan nem. Az ő hősei azok a jogászok, akik – akár a vád, akár a védelem oldalán – az elejétől tudják, hogy itt valójában koncepciós – vagy ahogy itt fogalmaznak, politikai – perről van szó, és az erkölcs mellett/helyett a jog eszközeivel igyekeznek bizonyítani a vádlottak ártatlanságát.

Ezen az oldalon is remek szerepeket kapnak remek színészek, Mark Rylance, Joseph Gordon-Levitt és Michael Keaton egyaránt – a legemlékezetesebb viszont mindezek ellentéte, a bírót alakító Frank Langella, aki olyan élvezettel játssza a visszataszító, részrehajló Julius Hoffmant, hogy e helyütt követelnénk azonnal egy sorozatot neki.

Sorkint segíti az, hogy egy igaz történetet dolgoz fel, mi meg örülhetünk neki, hogy ezt 2007 helyett most teszi. Abban az évben – amikor egyébként véget ért Az elnök emberei – még bárkinek lehettek illúziói, hogy Bartlet – vagy utódja, Matthew Santos – egyszer a Fehér Házba kerül (a rajongók szerint az élet egyenesen megismételte a sorozatot, amikor 2008-ban a Santoshoz hasonlóan fiatal, etnikai kisebbségből származó demokrata Barack Obama nyerte az elnökválasztást). Ma ezzel szemben – akárcsak a viharos 1968-ban – a politikai csodabogarak és őrültek korát éljük, ahol a kérdés nem is a politikai elvek mentén húzódik, hanem ott: a párbeszéd vagy az erőszak az eszköz – legyen szó verbális vagy fizikai erőszakról. Ebben a világban pedig nem az érvek számítanak, hanem az, ki mond minél egyszerűbben minél nagyobbat.

Ennél távolabb nem is lehetnénk Aaron Sorkin szellemesen pergő párbeszédeitől.

Biden nyert, Trump még küzd - amerikai elnökválasztás 2020
A sorozat további cikkei

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Minden hír a koronavírus-járványról