Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az amerikai elnökválasztás kampányfinisében, október közepén két filmmel is megajándékozta rajongóit Aaron Sorkin. Egyrészt megtette nekünk azt a szívességet, hogy elhozta 2020-ba Az elnök embereinek az egész bagázsát. Az igazán nagy dobása azonban A chicagói hetek tárgyalása, amely Oscar-gyanús forgatókönyv és alakítás olyan színészektől, mint Sacha Baron Cohen, Mark Rylance vagy Frank Langella – és amely közben megmutatja: sokat nem javult a világ 1968 óta.
A világnak sosem volt még ekkora szüksége Jed Bartletre – meg lehet kockáztatni, hogy nincs olyan rajongója Az elnök emberei című sorozatnak, akiben ez a gondolat nem merült fel az elmúlt négy évben, vagy éppen a Trump-éra olyan csúcspillanatai közben, mint az elnökválasztási kampány első jelölti vitáján. Vagy minek is lehetett nevezni azt a performanszt.
Példátlan személyeskedésbe és káoszba fulladt Trump és Biden első tévévitája
Az USA és a világ döbbenten követte Donald Trump és Joe Biden szócsatáját, amelyen képtelen volt úrrá lenni az amerikai televíziózás egyik legkeményebb interjúkészítőjének tartott moderátor. A két elnökjelölt időnként verbális utcai harcosok módjára esett egymásnak, a nézők semmivel sem tudtak meg többet kettejük programjáról, hatalmas dózist kaptak viszont egy bizarr politikai valóságshow-ból, ami a következő heteket-hónapokat jellemzi majd.
Azok kedvéért, akik nem járatosak ebben az univerzumban: Bartlet elnök maga a megtestesült (demokrata) tökély, az elnökségnek egy közgazdasági Nobel-díjjal és elképesztő műveltséggel futott neki Aaron Sorkin képzeletbeli Fehér Házában, amelynek a nyugati szárnya (innen a sorozat eredeti címe, The West Wing) olyan stábtagokkal van telezsúfolva, akik intelligenciában felveszik a versenyt az elnökkel – még ha győzni nincs is esélyük vele szemben.
A világnak valóban Jed Bartletre van szüksége? – a kérdést persze így is feltehetjük. Vagy akár úgy is, hogy mit kezdene ez a Fehér Ház azzal a világgal, ahol a legnagyobb gond nem egy kóbor merénylő, hanem a valaha szilárd, ma már egyre inkább dülöngélő alapokra helyezkedő politikai berendezkedést szilánkokra törő populizmus, az álhírek, a gazdasági válság, a faji feszültségek és egy soha nem látott egészségügyi krízishelyzet.
A jó hír: Sorkin megtette nekünk azt a szívességet, hogy elhozta 2020-ba az egész bagázst. Ez az év persze már csak ilyen, új sorozatok forgatása helyett régi sikerek gárdái jönnek össze újra egy kis nosztalgiázásra. Ami meg még jobb hír: a többé, de inkább kevésbé szellemes Zoom-poénkodások helyett ez a csapat más utat járt. A sorozat egy epizódját játszották el újra színpadon, egy híján valamennyi akkori szereplővel – a kabinetfőnököt alakító John Spencer még az utolsó évad forgatása idején halt meg, őt Sterling K. Brown helyettesíti az A West Wing Special to Benefit We All Vote (kb. Elnök emberei különkiadás a „Mind Szavazunk” támogatására) című műsorban.
A hosszú cím egy Michelle Obama által gründolt szervezetet takar, amelynek a célja az, hogy minél több embert buzdítson a választási regisztrációra és a választáson való részvételre – ez a szál pedig aztán olyan vastag keretet ad az egész műsornak, hogy nem is nagyon marad hely benne a képnek. Az sem véletlen, hogy melyik epizódot dolgozták újra: a Hartsfield's Landing a New Hampshire-i előválasztás egy mozzanatát idézi fel, a települést, ahol hagyományosan mind a 25 választásra jogosult lakos egyszerre voksol, az eredmény pedig – legyen hagyomány, vagy inkább Bartlet elnök babonája – biztos jóslata a későbbi elnökválasztási végeredménynek.
Aki látott akár egyetlen epizódot is Az elnök emberei-ből – vagy Sorkin bármelyik tévés produkciójából –, az pontosan tudja, hogy a háromnegyed óra némi intelligens viccelődés után vaskos – egy-két elhadart nagymonológba összesűrített – tanulsággal zárul. Ez pedig az, hogy mindenkinek egyéni felelőssége a döntés, ezért el kell mennie szavazni – Michelle Obama vagy a szavazásra buzdító sztársor tényleg csak a hab a tortán, Sorkinnak megy ez nélkülük is. És mivel megy neki, működik – még úgy is, hogy az egy óra után már biztosan kijelenthetjük: a világnak jelenleg egyáltalán nem Jed Bartletre van szüksége.
De hogy kire is? Sorkintól szerencsére kérhetünk választ, a West Wing HBO Maxon sugárzott epizódjával ugyanis egy napon debütált – a Netflixen nálunk is – a forgatókönyvíró-rendező másik produkciója, A chicagói hetek tárgyalása. Ez a történet – akárcsak a nyugati szárnyat bemutató sorozat – megint csak vérbeli amerikai sztori, ám az idealizált Fehér Ház helyett ezúttal a közelmúlt amerikai történelmének valósága az alap. Méghozzá egy olyan 1968-as per, amely leginkább attól tűnik riasztónak, hogy sok tekintetben máig nem veszített az aktualitásából.
A chicagói hetek valószerűtlen társaság, pontosabban nem is társaság – perük lényege éppen az volt, hogy az ügyészség összeesküvés vádját igyekezett rájuk bizonyítani – nem lövünk le nagy poént – sikertelenül. Az Egyesült Államokban is igen viharos év (túl vagyunk Martin Luther King és Robert Kennedy meggyilkolásán és nyakig benne a vietnami háborúban) demokrata elnökjelöltállító gyűlése idejére szervezett tüntetések szervezőiről van szó, olyan politikai mozgalmárokról, akik között volt, aki a békét hirdette, és volt, aki a nyílt konfrontációt – a végeredmény aztán az utóbbi lett. Ám amíg az ügyészség szerint ez a vádlottak bűne volt, utóbbiak a rendőrséget okolták a tüntetések elfajulása miatt.
Sorkin pedig lubickol ebben a közegben, hiszen ennél változatosabb csapatot még az ő írói fantáziája sem szülhetett volna. Van itt két ifjú, a demokrácia erejében hívő (értsd: naiv) demokrata, Rennie Davis és Tom Hayden (Alex Sharp és Eddie Redmayne) – fun fact: utóbbi 17 évig volt az akkor éppen a politikai akciókban nyakig elmerülő Jane Fonda férje –, két ellenkulturális botrányhős/ikon, Jerry Rubin és Abbie Hoffman (igazi jutalomjáték Jeremy Strongnak, de különösen Sacha Baron Cohennek), a radikális pacifista (sic!) David Dellinger (John Carrol Lynch), aztán két figura, akik valahogy odakeveredtek, John Froines és Lee Weiner, na és nyolcadikként Bobby Seale (Yahya Abdul-Mateen II), a fekete polgárjogokért finoman szólva nem békés eszközökkel küzdő Fekete Párducok vezetője, akinek a jelmondata az, hogy „Lődd a rendőrt!” (persze csak ha ő támad előbb).
A film nagy része az ő zűrzavaros perüket mutatja be, vissza-visszatérve ahhoz, mi is történt a konvenció idején Chicagóban. Sorkin – akinek a hírek szerint már 2007 óta porosodott a fiókjában az akkor még Steven Spielbergnek szánt forgatókönyv – sziporkázik a dialógusokban, pontosan tudja, hogyan kell egy-két jól elhelyezett mondattal egy komplett karaktert megformálni, de azt is, hogy ezek a karakterek együtt kelnek igazán életre. És – csak hogy visszatérjünk kicsit a sorozataira – ezúttal a rá annyira jellemző pátosz szerencsére nem hosszú nagymonológban bukik ki, szellemesen, jó ritmusban haladunk a végkifejlet felé.
Az író ettől persze még nem tagadhatná le idealizmusát, de az igazi hősei nem a furábbnál furább lázadók, céljaikkal ugyan szimpatizál, de eszközeikkel láthatóan nem. Az ő hősei azok a jogászok, akik – akár a vád, akár a védelem oldalán – az elejétől tudják, hogy itt valójában koncepciós – vagy ahogy itt fogalmaznak, politikai – perről van szó, és az erkölcs mellett/helyett a jog eszközeivel igyekeznek bizonyítani a vádlottak ártatlanságát.
Ezen az oldalon is remek szerepeket kapnak remek színészek, Mark Rylance, Joseph Gordon-Levitt és Michael Keaton egyaránt – a legemlékezetesebb viszont mindezek ellentéte, a bírót alakító Frank Langella, aki olyan élvezettel játssza a visszataszító, részrehajló Julius Hoffmant, hogy e helyütt követelnénk azonnal egy sorozatot neki.
Sorkint segíti az, hogy egy igaz történetet dolgoz fel, mi meg örülhetünk neki, hogy ezt 2007 helyett most teszi. Abban az évben – amikor egyébként véget ért Az elnök emberei – még bárkinek lehettek illúziói, hogy Bartlet – vagy utódja, Matthew Santos – egyszer a Fehér Házba kerül (a rajongók szerint az élet egyenesen megismételte a sorozatot, amikor 2008-ban a Santoshoz hasonlóan fiatal, etnikai kisebbségből származó demokrata Barack Obama nyerte az elnökválasztást). Ma ezzel szemben – akárcsak a viharos 1968-ban – a politikai csodabogarak és őrültek korát éljük, ahol a kérdés nem is a politikai elvek mentén húzódik, hanem ott: a párbeszéd vagy az erőszak az eszköz – legyen szó verbális vagy fizikai erőszakról. Ebben a világban pedig nem az érvek számítanak, hanem az, ki mond minél egyszerűbben minél nagyobbat.
Ennél távolabb nem is lehetnénk Aaron Sorkin szellemesen pergő párbeszédeitől.
