Németh Róbert
Szerzőnk Németh Róbert

A Kossuth-díjas Oravecz Imre pályáját költőként kezdte, de életművének – melynek több fontos darabját is az elmúlt években adta ki újra a Magvető – koronája minden bizonnyal A rög gyermekei című regénytrilógiája (Ondrok gödre, A kaliforniai fürj, Ókontri). Többször megjárta Amerikát, de mindig hazajött, most szülőfalujában Szajlán él. Ott kerestük fel, hogy aztán mindenféléről beszéljünk a száz évvel ezelőtti paraszti élettől Kosztolányin és Adyn át Antall Józsefig, a rendszerváltásig, a kultúrharcig és az SZFE-ig.

hvg.hu: Azt mondja egy interjúban, hogy „a magyar paraszti kultúra meghalt, kivégezték”, egy másikban pedig azt, hogy nem egészséges dolog egy halott mellett élni. Mégis itt beszélgetünk Szajlán, a háza kertjében. Miért él itt mégis?

Oraveczi Imre: Borzasztóan egyszerű a dolog: itt tudtam építkezni.

hvg.hu: A könyveiben Szajla már-már mitologikus táj. Ahhoz képes mi van itt most? Milyen most Szajla?

O. I.: Azok az emberek már nem élnek, akik ezt a kultúrát működtették. Nagyon kevesen vagyunk, az emberek zöme igen idős, a fiatalok meg elmentek, ráadásul ez már a hatvanas években, a nagy téeszesítés idején elkezdődött. Az, aki a téeszben csak traktort vezetett, nem fog önállóan földet művelni. A parasztember ugyanis nem szeretett parasztember lenni, hiszen ez volt a legnehezebb, legkockázatosabb foglalkozás. Ki volt szolgáltatva az időjárásnak, a piacnak, mindennek. Ezen felül nem volt segély, nyugdíj vagy betegbiztosítás – semmi nem volt. Aztán mire eljött a rendszerváltozás, az egykori gazdák többsége már meghalt, mire jött a kárpótlás nevű humbug, jóformán már nem volt, aki földet műveljen. Nem arról van szó tehát, hogy az emberek otthon ülnek és restek. Közben maga a földművelés is megváltozott, nem az, ami volt. A gépesítés révén ipar lett, más a technológiája, más az eszközparkja. Aztán az is baj, hogy a rendszerváltozás újrateremtette a nagybirtokrendszert. Azt, amit már a 30-as, 40-es években szerettek volna megszüntetni, mert megfojtotta a kisbirtokot, meg azokat, akiknek semmijük sem volt.

Most azt a szót használják a nagybirtokosokra, hogy: gazdák. Ez viccnek is rossz.

Ezek az emberek nem gazdák, hanem tőkések, ülnek valahol egy távoli városban, és befektetnek. Úgy gazdák, ahogy korábban a főnemesség, az arisztokrácia volt. Sehogy.

hvg.hu: És néhány ember kezében elképesztő földvagyon összpontosul.

O. I.: Igen, erre mondom, hogy újra nagybirtokrendszer van. Ezek nem gazdák. De nem is az új arisztokrácia ők, a történelmi arisztokrácia egy szellemi elit is volt.

hvg.hu: Melyek azok az értékek, amelyek ezzel a régi paraszti világgal elvesztek?

O. I.: A legfontosabb érték a kultúra volt, amely, mint minden kultúra, védte, eligazította hordozóit a bölcsőtől a koporsóig. Az egész életüket áthatotta, szabályozta. Mindenkinek kijelölte a közösségben a helyét, teendőjét. A halál például számukra nem volt tabu, szörnyűség. A kultúrának mindenre volt válasza, szegénységre, elnyomásra, betegségre, háborúra, forradalomra. Még olyasmire is, mint Trianon. Gyerekkoromban Trianonról nyíltan nem lehetett beszélni, de az emberek tudtak róla, számontartották. Fájt, nagy csapás volt, de nem omlottak össze, nem keseregtek miatta, elfogadták, mint egy kedves családtag, barát elvesztését, és tették tovább a dolgukat.

hvg.hu: Többször is elment Amerikába, aztán mindig visszajött, a rendszerváltás előtt pedig Nyugat-Berlinben élt. Elmenni is, visszajönni is trauma volt, mondja. Meg azt is, hogy ott nem tudta volna magát elképzelni íróként.

O. I.: Elmenni egy kicsit olyan, mint meghalni. De akkoriban még inkább olyan volt. És visszajönni is valami hasonló. Ráadásul akkor retorziók várták az embert. Kétszer mentem úgy el, hogy biztosan nem akarok visszajönni. Amikor először mentem az Egyesült Államokba, Franciaországban turistáskodván az otthoni hatóságok jóváhagyása nélkül fogadtam el az iowai Internatonal Writing Program meghívását.

hvg.hu: Hogy lehetett bekerülni egy ilyenbe akkor?

O. I.: Normális esetben úgy, hogy az ember ismert név, befutott, „szent tehén” a hazájában, és meghívják. Ha az a haza a szovjet birodalomban van, és az illető jól fekszik a hatóságoknál, akkor azok engedélyt adni neki, hogy elfogadja a meghívást.

hvg.hu: De ön nem feküdt jól.

O. I.: Meg ismert név sem voltam, egyetlen könyvecském volt mindössze. Aztán meg is lett mindennek az eredménye: a program kihagyott a soros antológiájából, mert fontos volt nekik a magyar kultúrairányításhoz fűződő jó viszony, itthon meg betiltottak, ami mulatságos is volt, mert amúgy sem közöltek. Közben pedig bizonygatnom kellett, hogy nem disszidáltam, ami ugye megint csak abszurd volt, hiszen itthon voltam. Még arra is rávett valaki, hogy írjak levelet Aczélnak, aki fogadott is, és azzal a hazugsággal traktált, hogy olvasta nyilatkozatomat egy emigráns lapban, hogy én disszidáltam. Tanári diplomám volt, de az állásomat nem vesztettem el, mert nem volt, nem hagytak tanítani.

hvg.hu: A családja történetét is újra élte azzal, hogy többször elment Amerikába és visszajött?

O. I.: A nagyszüleim kivándoroltak az Egyesült Államokba a 19. század végén. Akkor annak semmiféle akadálya nem volt, pontosabban csak pénz kellett hozzá. Ezzel kapcsolatban el szoktam mondani, hogy a József Attila-féle „kitántorgás” mint a szegénység metaforája teljességgel félrevezető. Nem lehetett „kitántorogni”. Ha szegény voltál, nem mentél Amerikába, nem volt pénzed útlevélre, hajójegyre, az országba való belépésre. A dédszüleim Szajla egyik legmódosabb parasztcsaládja voltak, de kilenc gyerekkel. És ha az ötven vagy a száz hold kilencfelé oszlik, akkor vége a módosságnak.

Róluk és a nagyszüleimről mintáztam a regényeimbeli családot. Nem volt könnyű, mert nem ismertem őket, de sokat kiderítettem róluk, főként a kinti életükről, és a hozzájuk hasonló százezrek életéről, azokról a megpróbáltatásokról, amelyeket elszenvedtek. Kezdve attól, hogy nem ismerték a földrészt, az országot, a kultúrát, a nyelvet, és számukra szokatlan, veszélyes ipari munkát kellett végezniük gyárakban, bányákban, hogy előteremtsék azt a pénzt, amellyel itthon javítani akartak az életükön, mert valójában nem kivándorlók voltak, nem végleg hagyták el a hazát, mai szóval csak vendégmunkások voltak.

hvg.hu: A regények csak az életműve második felében tűnnek fel. Versekkel kezdett.

O. I.: Azt már elég korán éreztem, hogy az úgy nevezett kivándorlást meg kellene írni, de nem mertem megpróbálni, és ha az ember sokáig halogat valamit, akkor azt nem csinálja meg. Aztán egyszer csak mégis eljött a pillanat, hogy már-már öregen kíváncsi lettem, hogyan kezdeném, mi lenne az első mondat, ha mégis nekiveselkednék. És leírtam azt az első mondatot, majd másnap a következőt és az utána következőt. Anekdotaszerű, de így kezdődött. Az is kedvezett, hogy akkor elég konszolidált életet éltem.

Az a gyanúm, hogy egy író a lehető legkispolgáribb körülmények között képes igazán alkotni. Nem igaz, hogy vátésznak kell lenni, tombolni és tobzódni, mert abból nem lesz semmi általában.

Mondhatná valaki, hogy na jó, de mi van akkor Adyval? Adynak összesen van vagy tíz jó verse. Aki kételkedik ebben, olvassa el Kosztolányi tanulmányát Adyról. Ami pedig még a regényeket illeti, azt hiszem mindenre meg kell érni. Magát a történetet úgy is fel lehet fogni, hogy az enyém és az apámé. Elmegyünk – őt elviszik, Kanadában nő fel, én magamtól megyek el –, és végül mindketten itt végezzük. Az hiszem, 56-ban csak azért nem disszidáltunk, mert az apám ősszel elkezdett házat építtetni.

hvg.hu: Volt köze a magyar neoavantgárdhoz, emlegetik önnel kapcsolatban a népi írókat is, ugyanakkor eléggé magában álló figura a magyar irodalomban. Ezt, hogy viseli?

O. I.: Így vagy úgy, előbb vagy utóbb mindenki magában áll. A fiatalságra, a mást akarás, a forrongás korára jellemző, hogy az emberek szövetkeznek egymással, mert közösen akarják ugyanazt. Egy diktatúrában ez nehezített pálya, ami külön bájt is kölcsönöz a dolognak. Én is kerestem a társakat, és egy időben voltak is köröttem emberek, akik rokon törekvéseket vallottak vagy próbáltak megvalósítani.

A magyar irodalomnak vagy a kultúrpolitikának súlyos betegsége, hogy mindig besorolják valahova az írókat, aztán szembeállítják őket. A magam esetében azt látom, hogy nem tudnak velem igazán mit kezdeni.

Az úgynevezett urbánusnak népi vagyok, az úgynevezett népinek urbánus, mert tárgyam egy ideje a falu, a parasztság, de nem úgy írok róla, mint Illyés vagy Nagy László.

Oravecz Imre 1977-ben

hvg.hu: Írói nyelvezetében egyszerre van jelen egyfajta szigorú pontosság, másfelől meg valami mesemondói könnyedség, sőt, néhol már-már valami mágikus realizmus.

O. I.: Kosztolányi azt mondja, hogy a legnagyszerűbb magyar mondat egy regényben az, hogy „Esett az eső.” Hogy ez az igazi próza. Történelmi regényeket írtam. Ahhoz kellett igazodni, ami valójában megtörtént vagy megtörténhetett. Ami meg a magánéletet illeti, a parasztemberek nem vezettek naplót, amelyeket olvashattam volna, sőt, még levelet se nagyon írtak (sokan írni-olvasni sem tudtak). Sok forrás, legalábbis magyar vonatkozásban nem állt rendelkezésemre. A dokumentumok, Szajla mindenkori képviselő-testületeinek határozatai, teszem azt, de még a kataszteri térképek is eltűntek, megsemmisültek a történelem zűrzavaraiban. Annyiban persze szerencsém volt, hogy amikor gyerek voltam, a diktatúrától eltekintve nagyjából ugyanolyan volt az élet a faluban, mint száz évvel az előtt. Csak ló nem volt még. A lovas nemzet parasztjai ugyanis a 19. század végéig nem használtak lovat. Nem azért, mert nem tudták volna megvenni, vagy féltek tőle, hanem azért, mert úgy gondolták, hogy a ló az ökörrel ellentétben gyenge, és nem alkalmas igavonásra. Lovat tulajdonképpen csak az urak tartottak, passzióból, lovaglás céljára.

hvg.hu: Ugorjunk egy kicsit a jelenbe. A magyar kulturális élet ma is polarizált. Ön jellemzően nem szokott közéleti kérdésekben megszólalni, de gondolom látja azt a kultúrharcnak nevezett folyamatot, ami a magyar kultúrpolitikában zajlik.

O. I.: Nem látom, mert nem nézem, mert nem tudnám meg, valójában mi történik. A sajtóban csak a dolgok felszíne látszik. Meg egyébként is úgy vagyok vele, hogy a legjobb az, ha az író nem foglalkozik ilyesmivel. Ha ez harc, kultúrharc – miért kultúr? A magyarban nincsen ilyen szó – akkor nyilvánvalóan a hatalomért folyik. Nem az írók hatalmáért persze. Amit tudok róla, abból arra következtetek, hogy hülyeségeket csinálnak mindkét oldalon, és a Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli hercehurca talán elkerülhető lett volna.

hvg.hu: Azt mondta valahol, hogy amit ma irodalmi életnek neveznek, az önt egyáltalán nem érdekli.

O. I.: Mi az irodalmi élet? Az, hogy egy író elmegy a Szentkirályi utcába és a színész- és rendezőhallgatókkal demonstrál? Vagy, hogy egy írói egyesülés, amelynek tagja vagyok, a nevemben is állást foglal az ügyben? Az irodalmi élet erősen leegyszerűsítve nekem az, hogy valakinek megjelenik egy könyve, azt a megfelelő módon prezentálják, írnak, esetleg vitatkoznak róla. Egy író a műveivel politizáljon, de ne pártalapon. Az írónak nemcsak az ilyen vagy olyan politikai oldalhoz tartozó közönség az olvasója, hanem mindenki az. Az én egyházamban legalábbis a pap sem kizárólag a hívőknek hirdeti az Igét. Az írónak is mindenkihez kell szólnia.

hvg.hu: A közélet azért nem ismeretlen terep az ön számára. Volt miniszterelnöki tanácsadó testület tagja is még az Antall-kormány idején. Hogy emlékszik vissza arra az időszakra?

O. I.: Az egy tévedés volt, és rövid idő múltán meg is léptem. Nem vagyok politikus alkat, nem tudok színlelni. Egy politikusnak pedig tudnia kell színlelni, a legnehezebb helyzetben is bizakodóan megnyilatkoznia. Nem is voltam teljesen képben, nem tudtam, mi az az MDF, hiszen Nyugat-Berlinben voltam akkor ösztöndíjjal, amikor a Demokrata Fórum alakult. Valaki, aki közel állt Antall Józsefhez, hívott, hogy jöjjek el ebbe a testületbe, ahol hasznos dolgokat lehet majd csinálni. Aztán kiderült, hogy valójában nem lehet semmit csinálni. Írtam például beszédeket a miniszterelnöknek, amelyek nem is tudom, hogy eljutottak-e hozzá. Egyébként éles eszű, kiváló ember volt, de rettenetes előadó, rosszul, dagályosan beszélt.

hvg.hu: Csalódott a rendszerváltásban?

O. I.: Én úgy gondoltam, hogy abban a világban, amely új világnak ígérkezett a rendszerváltozás idején, lesz fórumom, ahol megírhatok bármit. Nem lett, mert mindenhol ott volt, van a politika.

Hiába beszélünk sajtószabadságról, szabad sajtó nincsen – legfeljebb kormánytól független van.

Úgy látom, hogy bizonyos értelemben a világon mindenhol ez a helyzet. A rendszerváltozás előtt naiv voltam, azt hittem, hogy ez másképp is lehet.

hvg.hu: Min dolgozik most?

O. I.: Második éve kis semmiségeket írok, feljegyzéseket, apró reflexiókat, és Alkonynapló címmel publikálom a folyóiratokban. Eddig összejött belőlük egy fél könyvre való.

karácsony 2020

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Hírek a koronavírus-járvány második hullámáról
hvg360 Balla István 2020. december. 04. 11:00

Berg Judit: Izgultam, nehogy a Ruminit is utálják a gyerekek, mint minden kötelezőt

Nemrég jelent meg Berg Judit Rumini-sorozatának tizedik kötete, de a kalandos életű mesehős – miután új illusztrációkat kapott - már a világhír felé kacsintgat, és film is készülne, ha a Filmalappal nem rekedtek volna meg a tárgyalások. Magyarország talán legnépszerűbb meseírójával ezúttal olyan, egyáltalán nem mesés témákról is beszélgettünk, mint a könyvdarálás, hogy ki lehet-e lépni egy stabil, de boldogságot nem adó házasságból, vagy hogy miért is próbálják a liberális értelmiség magyarságát megkérdőjelezni a jelenlegi kurzus támogatói.