Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mi történik, ha valaki olyanra vágyunk, akire nem lenne szabad? Hogyan dönt romba életeket egyetlen ember megszállottsága? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Arthur Miller Pillantás a hídról című drámájában. Az Örkény Színház 2011-ben bemutatott előadásáról – amely mostantól online is elérhető – a rendezőt, Mácsai Pált kérdeztük.
Eddie Carbone megbízható, józan ember. Rakodómunkásként dolgozik, tisztes szegénységben, békében él feleségével, Beatrice-szal és nevelt lányával, Catherine-nel a brooklyni rengetegben, épp azon a környéken, ahol a „város benyeli a világ szállítmányait”. Olasz bevándorlók gyermeke, de elfogadja az amerikai törvényeket, a közösség pedig nagyra becsüli – egészen addig, amíg megszállottja nem lesz nevelt lánya iránti szenvedélyének, birtokvágya és féltékenysége pedig tragédiába torkollik.
Arthur Miller Pillantás a hídról című, eredetileg egyfelvonásos darabja 1955-ben debütált a Broadwayn, de nem volt vele maradéktalanul elégedett: egy évvel később újra elővette, és a Peter Brook által rendezett londoni bemutatóhoz kétfelvonásosra bővítette a darabot – a legtöbb helyen a mai napig így játsszák. Izgalmas kérdés, vajon befogadhatóbb-e a görög sorstragédia és a lélektani dráma sűrű elegyének lassabb verziója, az Örkény Színház társulata 2011-ben viszont úgy döntött, hogy a rövid verziót viszi színre.
Mácsai Pál hosszú ideig az ötvenes évek kissé poros lenyomataiként tekintett Miller műveire, egyszer azonban látta Budapesten Luk Perceval Az ügynök halála rendezését, amely lenyűgözte. Újraolvasta a drámáit, hogy mi az, amit eddig nem vett észre. „Ha az ember elég határozottan nyúl hozzájuk, vagyis kihúzza a túlírásokat, akkor gyönyörű, szilárd drámai szerkezetek maradnak, sűrű konfliktusokkal. A szövegkönyvet Gáspár Ildikó fordította, ami az amerikai kikötői szleng ízléses magyarítása miatt érzékeny feladat, de fontosabb, hogy ő is húzta meg: szikár, erős alapanyagot kaptunk tőle, természetesen egyrészest. A Pillantásnál a díszlettel, a zenével is arra törekedtünk, hogy megmutassuk azt az archaikus réteget is, amely az »új világba« kerülve szétesik. Ahogy sok ezer év óta a kisközösségekben, itt is szigorú hagyományrendszer szerint szabályozott minden.”
A falnak is füle van
Miller a Pillantáshoz felkínált egy szerény, de otthonos miliőt, apró szobát, ebédlőasztallal és hintaszékkel, de az Örkény előadásában a Carbone-lakás csupán egyetlen, háromszemélyes műbőr kanapéból áll, mögöttük-mellettük más családok kanapéi bújnak meg a félsötétben. Fojtogatóvá akkor válik a közelség, amikor egy jobb élet reményében Beatrice unokatestvérei, Marco és Rodolpho az Államokba szöknek, és ideiglenesen a Carbone család ad nekik szállást. Meg is beszélik, hogy mindannyian tartják a szájukat, a bevándorlási hivatal emberei ugyanis mindenhol ott vannak – nehogy úgy járjanak, mint Bolzanóék, ahol a kis Vinny a saját nagybátyját köpte be, megszegve ezzel a közösség legszentebb, íratlan törvényét, magára vonva a kiközösítést.
Az unokatestvérek érkezése után Eddie-ék már öten nyomorognak a kanapén, látjuk, hogy egy szicíliai falu egymásra utalt zsúfoltsága hogyan él tovább a brooklyni bérházrendszerben. Mindegyik lakás hasonlít a másikra, minden a másik szeme előtt zajlik, nem lehet elbújni – a közösség vigyázó tekintete előtt zajlik a legapróbb vita és a leghatalmasabb árulás is.
„Marco és Rodolpho egyfajta antik mélységből érkeznek a modernizmus központjába, ám kettejük között is óriási a különbség” – mutat rá a rendező. Marco családos, gyanakvó, kemény ember, aki minden pénzt hazautal, de bicska van nála, és archaikus indulatokból cselekszik. A távolság báty és öcs között nem egy fél generációnyi, hanem évezredes – szélsőséges, feszült drámai helyzet ez is. Egyáltalán, a darab konfliktusai mind mélyen összefüggenek és egymást erősítik. Rodolpho alkatilag is, szemlélete szerint is modern lélek: esténként énekléssel szórakoztatja a családot, gazdagságról és egy motorról álmodozik, mert, ahogy ő fogalmaz,
Olaszországban sose éhezik, akinek motorja van.
Temperamentuma természetesen Catherine figyelmét is felkelti, és ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a józan és tisztességes Eddie-ből gyakorlatilag rögeszmés félőrült válik – ezt az embert azonban már korántsem a nevelt lánya megóvása motiválja, még akkor sem, ha ezzel ő maga képtelen szembenézni, és irracionális kötekedéseit Rodolpho hozzáállására fogja.
A fiú gyakorlatilag nem csinálhat jól semmit: baj, hogy énekel, baj, hogy szórakozik, baj, hogy főz, ruhát varr – mert ő egy ilyennek nem adja a lányát. A felesége közben összetörve, megalázva szemléli férje emberi romlását. Az igazságot, amely lassan mindenkinek feltűnik, csak Eddie-nek nem.
„Nem a szenvedély és a lelkiismeret harcáról szól a darab. Eddie-nek nincs lelkiismereti konfliktusa, mert velejéig tisztességes ember, és nem tudja, hogy szerelmes. Mélyen meg van győződve arról, hogy Rodolpho házasságszédelgő, aki csak az amerikai vízumért hazudik szerelmet a lányának, hiszen homoszexuális. Természetesen ez téboly, de hát a téveszme mindig igazságként jelentkezik. Rajta kívül mindenki tudja, mi a helyzet, de Eddie úgy éli meg, hogy éppen tönkre akarnak tenni valakit, akit ő nagyon félt, és akinek ő jó életet akar. Ez a bűnös ember valójában ártatlan” – magyarázza Mácsai.
A mánia egy rendkívüli jelenetben csúcsosodik ki: Eddie egy éjjel intim helyzetben talál rá a fiatalokra, és magából kikelve, erőszakkal csókolja meg a nevelt lányát – majd Rodolphót is, hogy még aznap, végső kétségbeesésében elkövesse a főbűnt: feljelenti rokonait a bevándorlási hivatalnál.
Nincs békés feloldás
A görög kórus funkcióját betöltő közösség időnként néhány ütemnyi énekkel lendíti előre a cselekményt. A darab egy pontján ventilátorokra akasztott bambuszrudak zörgése fokozza az őrületet, ennek a néhány pillanatnak azonban már az előkészítése is maga volt az őrület. Mácsai azt meséli, az istennek sem sikerült elérni, hogy a bambuszok zörögjenek, mert a ventilátorok alatt középen szélcsend van.
A műszak mindent bevetett annak érdekében, hogy megszólaltassák a díszletet, egyszer már fekete damilon rángatták a szélharangokat a takarásból. Mikor eljutottak oda, hogy esetleg apró motorokat kellene vásárolni, a rendezőnek eszébe jutott valami: „rágógumival felragasztottam egy anyacsavart az egyik lapátra, amitől az végre kóvályogni kezdett és megszólaltak a szélcsengők. Nőttem egyet a műszak szemében.” (A felvételen természetesen nem látszik, de a műszak végül mindegyik ventilátorra csavart szerelt – a szerk.)
A néző eligazodását a narrátor, Alfieri segíti, aki ügyvédként lép be a történetbe. „Ő a tanult ember a tanulatlanok között, és tudja, hogy ennek a helyzetnek nem lehet békés feloldása. Ismeri a hagyományt, és a jelen törvényeit is, amelyekbe az előbbiek ütköznek” – hangsúlyozza a rendező. Alfierinek természetesen igaza lesz: Eddie Carbone öntudatlan szenvedélyének és életének nem csak a családja, hanem a közösség előtt is meg kell buknia. A nézőnek pedig nem marad más, mint hogy nézze „az istenverte rohanást a vég felé”.
Az Örkény Színház korábbi, online bemutatott előadásait erre a linkre kattintva tekintheti meg.
