1969-re Miles Davis már befutott művész volt. Alapművekkel definiálta a dzsesszt, olyanokkal, mint az 1959-es Kind Of Blue, az 1960-as Sketches Of Spain. Vagy mint az épp abban az évben megjelent, két hosszú tételt felvonultató In a Silent Way. Azon az albumon már lehetett hallani, hogy Davis újabb irányba mozdul: hatott rá a korszellem, a 60-as évek második felének popkulturális és társadalmi mozgásai, a soul aranykora és az azzal párhuzamosan szárba szökkenő polgárjogi mozgalmak, a szivárványos elszálltság a rockban, és a kibontakozó stúdiótechnikai forradalom.

Ezeknek lett az eredője az 1969-ben New Yorkban felvett és 1970. március 30-án kiadott Bitches Brew, amely felülírta azt, amit addig a dzsesszről gondoltak vagy amit addig dzsessz néven játszottak és rögzített formában kiadtak.

Davis addigi zenekarát (benne olyan nagyságok, mint az ifjú brit titán, John McLaughlin és további hősök, Wayne Shorter, Herbie Hancock, Chick Corea, Joe Zawinul, Dave Holland, Tony Williams) további ászokkal (Jack DeJohnette, Billy Cobham, Juma Santos, Don Alias többek közt) pörgette fel és egy hét próba után három nap alatt vették fel az albumot.

Davis nem kidolgozott darabokkal érkezett a felvételekre, nem is adott pontos instrukciókat, csak laza kereteket, harmóniameneteket, tempókat, meg olyan obskúrus instrukciókat, hogy „játszd az űrt”, meg, hogy „gitározz úgy, mintha nem is tudnál”. A többit meg rábízta a pillanatra – a felvételeken van, ahol hallhatjuk is, ahogy a trombitás-zenekarvezető a háttérben vezényel és instrukciókat ad.

És ha ez sem lett volna elég unortodox, maga a produkciós folyamat sem úgy nézett ki, mint a dzsessz-lemezeken általában: Teo Macero (a lemez producerének a nevét se felejtsük ki!) és Davis sok esetben csak alapanyagként kezelték az elkészült felvételeket, fúrtak, faragtak, nyestek, vágtak, ragasztottak. A Bitches Brew címadó dalában például egyenesen tizenöt vágás hallható, mintha legalábbis a sokkal későbbi popzene patchwork-technológiáját hallanánk. Persze akkor már két éve elkészült a Beatles Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band című albuma, ami irányt mutatott a popzenének abban, hogy a stúdió nem a felvételek helyszíne, hanem több annál, a kísérletezés helyszíne, labor, „hangszer”.

A Bitches Brew, azon túl, hogy nagyszerű album, életet lehelt a dzsesszbe, aminek akkoriban többen már a halálhírét keltették, újra kinyitotta azt a fiatalok felé, nem meglepő, hogy Davis az albummal a kor ifjúsági kultúrájának olyan menő helyén is fellépett vele, mint a San Franciscó-i Fillmore vagy az Isle Of Wight fesztivál. A történelem amúgy ismétli magát: ugyanez történt az elmúlt években, amikor a dzsessz ismét egy kortárs popkulturális zsánerrel, a hiphoppal lépett kölcsönhatásba, és lepattanóból, az olyan hiphopsztárok, mint Kendrick Lamar lemezein szereplő dzsessz-zenészeken, Kamasi Wahingtonon, Thundercaten vagy Robert Glasperen keresztül tudott ismét menővé és izgalmassá válni.