John Frusciante már 15 évesen hatalmas rajongója volt a Red Hot Chili Peppersnek: minden dalukat kívülről tudta, a gitár- és a basszusgitártémákat egyaránt. De 18 éves koráig kellett várnia, hogy a kaliforniai zenekar gitárosa legyen – ami egyébként elmondása szerint élete legboldogabb pillanata volt. Hogy aztán többször is otthagyja őket, és többször is visszatérjen.

Az 1989-es Mother's Milk volt az első közös lemezük, majd 1991-ben világsztárok lettek a Blood Sugar Sex Magik című albumukkal.

Az egykori rajongónak pedig egyszerre csak elvárásokkal kellett szembenéznie: a siker és a zeneipar elkezdte szépen lassan bekebelezni és felfalni a zenekart. Frusciante csak zenélni akart, esetleg megélni a zenélésből, de a reflektorfény és a turnék terhes monotonitása kezdték kiölni a lelkesedését. Főleg, hogy ezek az elvárások kezdtek beleszólni a magánéletébe is.

Az 1992-es japán turnéra szerette volna magával vinni akkori szerelmét, Toni Oswaldot, ám a turnémendzser szigorúan kikötötte, hogy barátnők nem mehetnek a tagokkal. A gitárosnál ez volt az a pont, amikor először elhagyta a zenekart. Az egyik tokiói fellépésük előtt jelentette be a zenésztársainak, akik azonban rá tudták beszélni, hogy az aznapi koncertet játssza még le velük. Frusciante belement.

Amit viszont a zenekar frontembere, Anthony Kiedis tett a színpadon, nemhogy meggyőzte volna a visszatérésről, hanem épp emlékeztette arra, miért nem akar többé részt venni a buliban. A fellépés egy pontján ugyanis az énekes a közönségre mutatott, majd azt mondta neki: „Nézd meg, mit értél el, nézd meg, mit hagysz hátra”. Frusciante a következő reggelen már haza is repült Kaliforniába.

A hangok azt mondták, drogozni kell

A zeneipartól megcsömörlött gitáros arra a következtetésre jutott, hogy radikális változtatásokra van szüksége. Elhatározta, hogy szellemileg újjáéleszti magát, a zene helyett a festészet felé fordult. Begubózott egy házba a Hollywood Hillsen, majd teljesen átadta magát a drogoknak, úgy, ahogy elmondása szerint azt a fejében lévő hangok diktálták. Egy interjúban azt mondta: előfordult, hogy 400 szellem hangját hallotta egyszerre: „Csak akkor voltam boldog, ha velük voltam. Úgy éreztem, valami egészséges dolgot csinálok, nem érdekelt mások véleménye.”

Erről a korszakáról kisfilm is készült Stuff címmel, amely 12 percben mutatja be, hogyan vergődött Frusciante a Hollywood Hills-i házban. A filmet nehéz végignézni, de még nehezebb végighallgatni. A gitáros teljesen lepusztított környezetben, szeméthalmok és fecskendők között élt csontsoványan, a napjait csak a drogok, az alkohol és a cigaretta töltötte ki, szinte a bűz is átjön a képernyőn. (A kisfilm végén tűnik fel a hippimozgalom ikonja, Timothy Leary is, akinek az elméletei mindig is nagy hatással voltak a zenészre, főleg, ami a drogok személyiségformáló hatását és terápiás célú felhasználását illette.)

Frusciante első szólólemeze, a Niandra LaDes and Usually Just a T-Shirt is tökéletes lenyomata lett akkori életének, a dalok épphogy csak színesítik a nyöszörgésekkel, köhögéssel, szándékosan elviccelt énekkel, daltöredékkel vagy éppen öntudatlan motyogással megbénított hangulatot. Mégis ott volt benne Frusciante zsenije, még ha nagyon mélyen is.

30 ezer dolláros tartozás, golyó a fejbe

A szólólemez sem mentette meg Frusciantét az összezuhanástól, Oswald is elhagyta, ő pedig még nagyobb sebességgel és hatékonysággal pusztította önmagát, és 1996-ban túladagolta a heroint. Ekkor vérátömlesztéssel kellett megmenteni az életét, de ezt sem sikerült jól dekódolnia a zavarodott gitárosnak: új kezdetként fogta fel, és ismét keményen drogozni kezdett. A Phoenix New Times újságírója, Robert Wilonsky meglátogatta és borzalmas állapotokról számolt be,

felső fogai majdnem teljesen eltűntek, apró, törtfehéres darabok voltak a rothadó ínyeken, sápadt volt és kiszáradt, a körmeit vér fedte be, de a ruháján is voltak vérfoltok.

Frusciante a jogdíjakból élt, napi 500 dollárt költött drogra, és érthető módon egy idő után elfogyott a pénze, volt, hogy 30 000 dollárral tartozott a dílerének. Majdnem másodszor is meghalt, csak a barátai kölcsöne mentette meg attól, hogy golyót röpítsenek a fejébe, és a lakásából is kitették, miután nem tudta fizetni a lakbért.

Frusciantét viszont minden jel szerint épp az mentette meg, ami a pusztítást kiváltotta: a fejében lévő hangok. 1998 januárjában már közel volt ahhoz, hogy megölje magát, de a hangok azt súgták neki, hogy élnie kell. Egy évet adott magának. Megfogadta, ha tizenkét hónapon belül még mindig úgy érzi, hogy a világ ellene van, visszatér a drogokhoz, és nyugodtan várja meg a halált. Mindenesetre bejelentkezett egy kaliforniai rehabilitációs intézménybe.

Hat év szünet

Flea, az RHCP basszusgitárosa az elsők között látogatta meg, és lenyűgözte Frusciante mentális ereje és élni akarása. Az együttes ekkor éppen gödörben volt, a Frusciante helyére beszálló Dave Navarro, a Jane's Addicton volt gitárosa a One Hot Minute című lemezre még több dalt is írt, később azonban becsődölt, a zenekar pedig nem tudott haladni. Flea ezidőtájt unta meg, hogy minden nap ugyanazokat a számokat kell játszania, Chad Smith és Anthony Kiedis pedig motorbalesetet szenvedett, hónapokig nem tudtak játszani. Kiedis mellett Dave Navarro is visszaszokott a kemény drogra, és mivel a kémia nemigen működött már köztük, törvényszerű volt az elválás.

Flea volt az, aki elkezdte pedzegetni, hogy talán meg kellene próbálniuk újra Frusciantéval. Hat év után először újra jammelni kezdtek.

A végeredmény katartikus lett, Kiedis szerint „bombasztikus és gyönyörű” volt a kémia, és Frusciante is erőre kapott, bár inkább csak lelkire. Azt már az együtt zenéléskor tudták, hogy újra együtt akarnak játszani, de mivel a gitáros éppen a drogrehabilitációja közepén járt, hosszú és kemény időszaknak kellett eltelnie az összeborulásig.

Újra együtt

Fájdalmas volt, de Frusciante végigcsinálta az elvonót, később pedig még korábbi élete nyomait is felszámolta: bőrátültetéssel eltüntette a tályogokat, és a fogait is rendbe hozatta, igaz, utóbbi mintegy 70 ezer dollárt emésztett fel.

Hivatalosan 1998. június 12-étől lett újra egy csapat Frusciante és a Chili. Az egymásra találás első nagy lenyomata az 1999-es Californication lett. Frusciante minden eddiginél többet tett bele a közösbe, szórta a gitártémákat és már vokalistaként is nagyobb szerepet kapott, ráadásul elkezdte komolyan venni a szólókarrierjét is. Ahogy tisztult, úgy lett egyre több energiája, 2001-ben jelent meg a To Record Only Water For Ten Days című lemeze, amely után már szólóénekesként is jegyezték, ráadásul a 2002-es By The Way is hatalmas siker lett.

Frusciante szárnyalt, 2004-ben öt nagylemeze és egy EP-je jelent meg, Ataxia néven bandát alapított korábbi jóbarátjával és későbbi utódjával, Josh Klinghofferrel, akivel két hét alatt két lemezt vettek fel, 2006-ban pedig 28 számmal adták ki az RHCP dupla lemezét, a Stadium Arcadiumot.

Mivel a tagok az 1999-es Californication óta szinte csak lemezt készítettek és turnéztak, eldöntötték, hogy kétéves szünetre vonulnak, ez idő alatt Frusciante elkészítette talán az egyik legjobb lemezét, az Empyreant. A szünet végén azonban már nem tért vissza a zenekarba, másodszor is kiszállt.

Újra külön

Frusciante ezt akkor azzal magyarázta, hogy a zenei elképzeléseik más irányba vezetnek. A szólókarrierjét a maximumra pörgette, és arról beszélt, hogy a Red Hot Chili Pepppersben nem volt önmaga, mert, mint mondta:

az én zeném a lelkemből jön.

2012 és 2017 között összesen nyolc lemezt és EP-t jelentetett meg, ami önmagában is nagy teljesítmény, de Frusciante mindezt úgy tette, hogy közben egyre bátrabban ugrált a stílusok között, a raptől a szintipopig.

Ma már nem drogozik, de folyamatosan építkezik a kábítószeres időszakából. „Folyamatosan érzem, hogy a szellemek, akik segítenek a dolgomat tenni, jól ismerik a jövőt, azaz pontosan tudják, hová vezetnek. (...) Vannak személyek, akikkel az életem különböző időszakaiban mindig is kommunikáltam, és nekik állandóan dalokat akartam írni. Olyan szellemek ők, akik egykor ugyanabban a világban éltek, mint én; csak amíg itt éltek velem, ment az idő, én pedig nem írtam meg azokat a dalokat. Sokan eltávoztak már közülük, és amióta nem élek a drogokkal, csak a zenémmel tudok kapcsolatot teremteni velük” – mondta 2004-ben a Magyar Narancsnak adott interjújában.

A zenekar eközben Frusciante barátjával, korábbi zenésztársával, Josh Klinghofferrel pótolta őt, akinek még a gitározási stílusa és színpadi mozgása is hasonló volt. És még a kémia is megvolt, ezt bizonyították a koncerteket felvezető örömjamelések is. De az RHCP mégis zsákutcába került. Kiedisék lemezei továbbra is sikeresek voltak, de nem voltak csúcsteljesítmények. Az együttes úgy ment előre, hogy egyhelyben állt, és egyre kevésbé volt önazonos, a 2014-es playback-blama a Super Bowlon vagy az Elton Johnnal közös szám már egy egészen furcsa popszörny képét festette le.

Az én helyem, a te helyed

Ezzel párhuzamosan Frusciante tovább feszegette a határait, de nem lehetett nem észrevenni, hogy a lemezekről kezdtek eltünedezni a jellegzetes gitártémái: nem úgy tűnt, hogy tényleg motiválná a gitározás.

2019 decemberében a zenekar egy egyébként teljesen semmitmondó és érzelemmentes Instagram-posztban közölte, tíz év után megválik Klinghoferrtől, hogy Frusciante harmadszor is az együttes tagja legyen. Nem ez volt a legemberibb gesztus a zenekar történetében, mégis az egyik leglogikusabb: Klinghoffer a váltás után azt nyilatkozta: „ez abszolút John helye a zenekarban, ezért örülök neki, boldog vagyok, hogy visszatért”.

A döntés hirtelennek tűnt, de az előzmények és Klinghoffer józan nyilatkozata azt sejtették, hogy régóta érlelődött.

A Red Hot Chili Peppers már új lemezen dolgozik és turnézni is fog. Most már egy 50 éves John Frusciantéval.