Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
„Elvis előtt nem volt semmi” – jelentette ki egyszerűen John Lennon. A Király összehozta a feketék zenéjét a fehérekével, és ezzel nemcsak zenei, hanem kulturális forradalmat indított el. Ő volt az első modern, a menedzserei által üzleti alapon irányított popsztár, aki emiatt médiatörténelmet is írt, divatot, magatartásformát teremtett. Pedig, mint azt ő magáról mondta: „én csak dalokat éneklek”. 85 éve született Elvis Presley, aki sokak szerint ma is él.
Elvis Presley a Mississippi állambeli Tupelóban született szegény családban 1935. január 8-án, (ikergyerek volt, de testvére, Jessie Garon halva született). A család később Memphisbe költözött. Protestáns szülei vasárnaponként gyakran jártak templomba, ahol az ottani gospelkórus nagy hatással volt a fiúra. Mint ahogy a feketéktől hallott tradicionális blues, rhythm and blues dalok, és a hillbilly is. Első gitárját hétévesen kapta, zenét sohasem tanult, a rádióban és az utcán, templomban hallott dallamokat próbálta játszani hangszerén.
Feketén-fehéren
1953 nyarán, kissé félénken bekopogott a Memphis Recording Service stúdióba, hogy négy dollárért két dalt rögzítsen az édesanyjának. Ezek még nem voltak túlságosan átütőek, de a stúdió vezetője, Sam Philips valamit megérzett az Elvis Presleyként bemutatkozó fiú előadásmódjában, így visszahívta később egy próbafelvételre. Philipsnek az volt az álma, hogy
találjon egy olyan előadót, aki fehér létére a feketék hangján énekel.
A felvételek nem nagyon mentek, de a szünetben, csak úgy magának elkezdte Elvis dünnyögni Arthur „Big Boy” Crudup That’s All Right, Mama című dalát, amibe beszállt a két jelenlévő stúdiózenész is gitáron és bőgőn, és ezzel gyakorlatilag megszületett a rock and roll. (A műfaj születését mások Bill Haley Rock Around the Clock című dalához kötik, ami 1954-ban jött ki.) Elvis kislemezének B oldalára is kellett valami, ez Bill Monroe Blue Moon Of Kentucky című bluegrass szerzeménye volt. Azaz egy olyan lemez készült, amelynek az egyik oldalára fekete, a másikre fehér zenét rögzítettek.
Akkoriban ennek különös jelentősége volt, hiszen főleg délen még erős volt a faji megkülönböztetés, ennek minden kulturális vetületével. 1949-ig minden fekete előadó által készített zene – így minden jazz, blues, gospel, legyen az bármilyen sokrétű, minőségi vagy népszerű – „race record”, azaz „faji lemez” címszó alatt volt csak árusítható például a boltokban. Ez annyiban változott az 50-es évekre, hogy átcímkézték a lemezeket, általában rythm and bluesra. De a zeneipar nyíltan szegregált maradt még egy ideig, külön kiadókkal, stúdiókkal, koncerttermekkel és műfajokkal. Voltak rádiók, amelyek csak fekete zenéket sugároztak, voltak, amelyek csak fehéret, ugyanez igaz a lemezeladásokra is.
Elvis fekete-fehér lemezének a kiadása is rizikós volt: nem lehetett tudni, hogy mindkét célcsoportnak bejön-e, vagy épp a skatulyákban való gondolkodás miatt egyiknek sem. Egy darabig ez utóbbi történt, nem nagyon fogyott a hétezer példányban kiadott felemás lemez. Egy fekete rádióadó szerkesztője szerint „ez a fickó egy rekedt kakas. Napfelkelte után nem lenne szabad énekelni hagyni”. Egy fehér, countryra szakosodott kollégája pedig azt mondta, hogy „ha ezt a dalt lejátszom, kizavarnak a városból”.
De Sam Philips nagyon hitt a felfedezettjében, zenekart és koncerteket hozott össze Elvisnek, ő pedig élőben – rendhagyó megjelenésével és erotikusnak tartott színpadi mozgásával, újszerű zenéjével – igencsak beindította a közönséget. Amikor végre egy rádió elkezdte játszani a kislemezt, izzottak a telefonvonalak, hogy újra és újra vegyék műsorra. Ezután már nem volt megállás, 1954-55-re már feladhatta Elvis addigi teherautó-sofőr állását, és koncertjein olyan előadók melegítették be a közönséget, mint Carl Perkins vagy Johnny Cash. Megszületett a Király.
A kapitalizmus nagykövete
Presley Királlyá váláshoz szükség volt még valakire, az első igazi popmenedzserre, Tom Parker ezredesre, aki természetesen se Parker, se ezredes nem volt, de aki átvette Sam Philipstől a fiú menedzselését (valójában Andreas Cornelis van Kuijknak hívták, és Hollandiában született). Ő pedig mindent bevetett, hogy minél nagyobb sikert, pontosabban bevételt termeljen az a brand, hogy Elvis.
A film, a televízió és Las Vegas felé fordulás is ezt a célt szolgálta. Gyorsan rögzítette, hogy az énekes minden jövedelmének a negyede az ő számláját gyarapítja, emellett ő intézte kizárólagos joggal a reklámokat, ajándéktárgyakat, ő hozta az iparba a popsztár-mütyürkéket, a bögréktől a jelvényekig, Elvis-vécépapírig (ma ezeket merchandise-nak hívnánk). Parker az első évben rögtön 22 millió dolláros bevételt könyvelhetett el. Az „ezredes” még arra is gondolt, hogy nem rossz, ha a sztárt elviszik katonának, mert utána jófiúként térhet haza egy Frank Sinatra által rendezett Welcome Home Elvis tévéshow keretében. Parker végig uralta az „áruja”, Elvis karrierjét.
Film- és tévésztár
Tom Parker volt tehát az is, aki felismerte, hogy jól jövedelmező terület lenne a film és televízió is. Elvis debütáló filmje az 1956-ban bemutatott Love Me Tender volt, amelyet hatalmas érdeklődés övezett, de nem azért, mert művészeti szempontból olyan magasra rakta volna a lécet: Elvis személye mindent vitt, még úgy is, hogy a karaktere meghalt a film végén. Gladyst, Elvis imádott anyját egyébként annyira megviselte a befejezés, hogy később a Király azt kérte: egyetlen filmben se kelljen többé meghalnia. 1969-ig több mint harminc filmben szerepelt, amelyeket közepes színvonaluk ellenére a sztár hangjának köszönhetően simán el tudtak adni.
Elvis rájött, hogy filmcsillagként valószínűleg soha nem fogja meghódítani a világot, így Parker kérésére visszatért ahhoz, amihez a legjobban értett: a fellépésekhez. Később, 1970-ben és 1972-ben még készült két koncert-dokumentumfilmje is.
Ám a filmeknél halála után sem volt megállás: sorban készültek az életéről szóló alkotások, eljátszotta őt Kurt Russel, Michael Shannon, Jonathan Rhys Meyers és Harvey Keitel is, sőt, hamarosan elkezdhet forogni Baz Luhrmann nagyszabású Elvis-filmje is, amelyben a jelenlegi állás szerint Austin Butler játssza majd a főszerepet.
Az Elvis-figura számtalan film mellékszálában is megjelent, az egyik legemlékezetesebb példa erre a Forrest Gump. Forrestéknél egy időszakban mindig tele volt a ház utazókkal, egyszer pedig megszállt náluk egy fiatalember, akinek gitárjátékára még a járógépes kisfiú is táncra perdült. Mint később a tévéből „kiderült” számukra, a Király a fiú „szédült járását” lopta el, és tette világhírűvé.
Az 50-es években indult televíziózás meg fontosabb eleme volt Elvis karrierjének. Parker ugyanis tudta, hogy pártfogoltját ott lehet a leghatásosabban reklámoznia, ezért igyekezett minden fontos műsorba eladni. Az Ed Sullivan Show koronázta meg véglegesen a Királyt. A másik médiatörténeti esemény, amely Elvishez kötődik, az 1973. január 14-i hawaii fellépés, amely az első, műholdon keresztül közvetített koncert volt, és amelyet 1,5 milliárdan láttak világszerte.
Szexuális felszabadító – botrányhős
A zene- és társadalomtörténészek abban egyetértenek, hogy Elvis Presley nemcsak egy újfajta zenét hozott be a köztudatba, hanem a szexuális felszabadulás jelképe is lett. Amit azonban nem fogadott egyértelműen kitörő lelkesedés, sőt, sokan az ördög művét látták benne. Annyira rázta a csípőjét, hogy lehetetlen volt hallani, ahogy énekel – panaszkodott az egyik korabeli cikk. A Time magazinnak 1956-ban egy rendőr azt mondta: „Ha az utcán csinálná ezt, letartóztatnánk”.
A sajtót csak összezavarta, hogy Presley vallásos környezetből jött, és ezt nagyon nehéz volt összeegyeztetni azzal a szexuálisan túlfűtött figurával, aki a színpadon táncolt. Az egyház képviselőit azonban nem lehetett összezavarni, ők határozottan prédikáltak arról, hogy az énekes veszélyt jelent a közerkölcsökre.
Különösen a fiatal nők erkölcseire – nyilván.
Az erkölcscsőszök arra figyelmeztettek, hogy Presley romlásba dönti az ifjúságot. Chicago érseke nyilvánosan ítélte el a rock’n’rollt, mások arra figyelmeztettek, hogy a fiatal lányok úgy imádják az énekest, mint egy hamis istent. És ő nem az a figura volt, akivel a szülők nyugodt szívvel elengedték volna a lányukat. Ők egyébként is a tinédzser lázadás megtestesülésének látták, és persze a szexuális kisugárzását is túlzónak érezték.
Sztriptíz ruhában, színpadi önkielégítés – ezt látták az aggodalmaskodók a színpadon, és minden eszközzel próbálták óvni az ifjúságot ettől a „perverztől”. A félelem annyira valós volt, hogy 1957-ben a már említett Ed Sullivan Show-ban csak deréktól felfelé mutatta a kamera – a tévéseket még az sem zavarta, hogy nagyon természetellenesen mutatott. A lényeg, hogy ne borzolják a kedélyeket Elvis felkavaró csípőmozdulataival.
Mi történik, ha valakiről azt állítják, hogy túl veszélyes és túl szexi ahhoz, hogy tetőtől talpig megmutassák a tévében? Nyilván megnő iránta az érdeklődés. Az Ed Sullivan Show már sehol, de Elvis még mindig a király.
Már életében feltűntek a hasonmásai
Elvis erős szexuális kisugárzásához természetesen különc megjelenése is hozzátartozott. Bár karrierje során rengeteg formálódott a stílusa, az elöl tupírozott, rengeteg lakkal rögzített frizura, a feszülős, sötét bőrszerkók, a világos zakók, a színes kövekkel és szegecsekkel teleaggatott kezeslábasok mind-mind a Király védjegyévé váltak.
A szettek nemcsak ügyesen dizájnolt ruhadarabok voltak, Elvis személyével együtt sokkal inkább egyfajta rockabilly életérzést közvetítettek, és tömegekre voltak hatással.
Halála óta több mint negyven év telt el, de még mindig, szerte a világon dolgoznak profi Elvis-imitátorok és amatőrök is. Ami azt illeti, Elvis a maga idejében is akkora sztár volt, hogy már az 1950-es évek közepe óta léteznek imitátorai. Az elsőként számontartott arkansasi Carl Nelson egyszer még fel is lépett Presleyvel.
És még mindig döbbenetesen sok embert mozgat meg, hogy hobbiból vagy megélhetési okokból utánozza Elvist, de nem csak az Egyesült Államokban (2014-ben Észak-Karolinában rekordszámú, 895 hasonmás gyűlt össze egy találkozón), hanem Európában is, két nappal ezelőtt például Birminghamben tartották az Elvis Európa-bajnokságot. A megmérettetésen Rob Willis nyert, de magyar Elvis-hasonmások is léteznek, ezek közül néhány feltűnt múlt szombaton az Akvárium nosztalgia rock and roll partiján.
Elvis él
Rajongói egy része szerint az, hogy bejelentették: 1977. augusztus 16-án gyógyszer-túladagolásban meghalt a Király, hazugság. "Elvis ma is él" – vallják.
Ezt megerősíteni ugyan nem tudjuk, de azt igen, hogy a zenéje, és egyáltalán az a figura, amit ő jelentett szinte mindenkire hatott, aki a popzenében mozgott és mozog. Elvist látjuk viszont például a Clash zenekar London Calling című lemezének borítóján (melyet Elvis első nagylemezének artworkje ihletett), Nick Cave Tupelo című dalában (amely Elvis születését festi fel horrorisztikus vízióként) és legújabb lemeze egyik gyönyörű szerzeményében is. Elvis előtt nem volt semmi – mondta John Lennon, így érthető, hogy a Beatles egyik ihletője is az énekes volt. David Bowie írt egy dalt a Királynak a 70-es években, amit fel is ajánlott az idősödő legendának, aki azonban visszautasította azt.
Ezt sorolhatnánk sokáig, de úgy általában, hogy hogyan kell kiállni egy színpadra, mit kezdjen az énekes a mikrofonállvánnyal, hogyan kommunikáljon a közönséggel egy zenész, milyen legyen a médiamegjelenése, ezek gyökere mind visszavezethetők Elvisre.
Dalait is számtalan előadó dolgozta fel, többek között a Pet Shop Boys (You Are Always On My Mind), Nick Cave (In The Ghetto), a U2, a UB40, illetve Madonna (Can't Help Falling in Love), My Morning Jacket (Santa Claus Is Back in Town), Justin Timbarlake (Heartbreak Hotel), a Dead Kennedys (Viva Las Vegas) és sorolhatnánk napestig.
Elvis és a magyarok
Mi magyarok külön is hálásak vagyunk Elvisnek. Ezért nem hagyhatjuk ki egy ilyen cikkből azt a gesztust, amit 1957-ben tett a seregbe vonulás előtti utolsó televíziós fellépésén. A (There'll Be) Peace In the Valley (For Me) című gospelt énekelte az Ed Sullivan Show-ban és a dalt a magyar forradalomban elesettek emlékének ajánlotta. Azt kérte, hogy a műsorvezető szólítsa fel a nézőket, hogy küldjenek csekkeket, illetve csomagadományokat Magyarországra, a magyarok megsegítésére.
