Olentzero

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jó tündér. Kis, piros nadrágos manó-segítőivel mindig az erdőt járta, gondoskodott emberekről és állatokról, és segített, ahol csak tudott. Történt egy napon, hogy egy tisztáson ülve fésülgette szépséges aranyhaját, amikor a manócskák izgatottan szaladtak oda hozzá:

– Valami mozog, valami sír a páfrányosban!

A manócskákat követve a jó tündér egy kisbabára bukkant a páfrány között. Mosolygós, csillogó szemű kisfiú volt. A tündér a karjaiba vette, és visszamosolygott rá.

– Legyen a neved mostantól Olentzero, Jóidő, mert öröm veled találkozni! Megajándékozlak erővel, bátorsággal, szeretettel. Sok embert fogsz majd boldoggá tenni!

A tündér elrepült a kisbabával egy szegény házaspárhoz, akiknek nem volt gyerekük, és a gondjaikra bízta Olentzerót.

A fiú nőtt, növekedett, mintha varázslat növesztette volna. Szép szál legény lett belőle; a faluban azt beszélték az emberek, hogy talán valójában óriás, olyan hatalmasra és erősre nőtt. Az ereje ellenére azonban Olentzero kedves, barátságos, gyengéd fiú volt. Vigyázott rá, hogy semmit ne törjön el, semmire ne lépjen rá, senkinek se okozzon fájdalmat véletlenül. A legjobban annak örült, ha segíthetett az embereknek tetőt építeni, köveket hordani, téglát rakni.

Amikor elég idős lett hozzá, hogy mesterséget tanuljon, beállt szénégetőnek. De valójában faragni szeretett a legjobban. Amikor csak szabad ideje volt, fából kis játékokat, babákat, házikókat farigcsált, kifestette őket, és odaajándékozta a falubeli gyerekeknek. Olentzerót nagyon szerették a gyerekek. Mindennap meglátogatták, körbeülték, nézték, ahogyan dolgozik. Amikor ideje volt rá, Olentzero meséket mondott nekik. Ő lett minden falubeli gyerek kedvenc óriás nagybácsija.

Történt egyszer, hogy Olentzero egy közeli városba tartott eladni az áruit, amikor füstfelhőre lett figyelmes. A füst egy közeli iskolából gomolyogott kifelé. A hegyek felett vihar tombolt, egy villám belecsapott a tetőbe, és lángra lobbant az egész épület. Az emberek kiabáltak, futottak erre-arra, vödrökben hordták a vizet, de a tüzet nem tudták eloltani.

– A gyerekek! Még vannak benn gyerekek! – kiáltotta valaki, pont, amikor Olentzero a helyszínre ért. Több sem kellett az óriás szénégetőnek. Ledobta a zsákját, betörte az iskola ajtaját, és bevetette magát a lángok közé. A vállára vett egy tucat gyereket, és kivitte őket a lángoló épületből, majd rögtön visszafordult a többiekért. Így hordta ki a gyerekeket, egyik osztályt a másik után. Amikor az ajtón már nem lehetett kimenni, az ablakon adta ki őket. Az épület közben lángolt, recsegett-ropogott… és éppen, amikor Olentzero az utolsó gyereket is kiadta az ablakon, az egész iskola összedőlt.

Az emberek rémülten nézték a lángokat és a füstöt. Biztosak voltak benne, hogy a jószívű óriásnak vége van. Ám ahogy a könnyeiken keresztül figyeltek, egyszerre csak fényesség jelent meg a romok felett, és előlépett belőle Olentzero, a jó tündérrel az oldalán.

– Bátor és jószívű ember vagy, Olentzero! Tudtam én, hogy jó nevet adtam neked – mosolygott a tündér. – A saját életed is feláldoztad volna, hogy másokat megments. Jutalmul még egy ajándékot adok neked: mostantól örökké fogsz élni! Minden télen, karácsony idején, sorra látogathatod az emberek házait, és ajándékokat vihetsz nekik. A manóim majd segítenek a munkádban. Ez az én ajándékom neked: mostantól minden télen egy kicsivel több örömöt, szeretetet hozhatsz a világba!

Így is történt. Míg a világ más vidékein a Mikulás, Tél Apó, a Háromkirályok vagy a Karácsonyi Boszorkány hozzák az ajándékokat, addig Baszkföldön Olentzero, az óriás, mosolygós szénégető az, aki karácsony éjjel ajándékokkal teli puttonyával sorra járja az emberek házait. Azóta is boldogan él. Talán egyszer hozzátok is ellátogat majd!

(baszk)

Forrás: a Világszép Alapítvány Adventi Mesetára. Újramesélte: Zalka Csenge Virág.