Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Florence and the Machine simán a Sziget egyik – ha nem a – legjobb nagyszínpados koncertjét adta.
Négy év után ismét eljött a Szigetre az angol Florence and the Machine, hogy a közönség a tenyeréből egyen: teljesen jogosan. A zenekar első albuma, a Lungs idén ünnepli tizedik születésnapját, de Florence Welch még mindig az a különc hippidíva, akinek annak idején megszerettük. A szigetes koncertjének már a nyitása erős volt, az énekesnő mezítláb, egy hálóingszerű fehér ruhában jött a színpadra, és kész, vége, onnantól kezdve
nem lehetett másra figyelni.
Mellettem egy csapat brit srác éppen zászlót készült lobogtatni, de a horgászbotra felerősített vászon megadta magát, aztán a srácok adták meg magukat a zenének. Talán a harmadik számnál sem jártunk még, amikor Florence már ezerrel balettozott a színpadon. A tizenöt dalt egyébként nagyon alaposan begyakorolt koreográfia kíséri, az utolsó tekintetig, kézhajlításig ki van találva a mozgás.
Nem is koncert ez, sokkal inkább valami fura szeánsz, a néha szinte mágikus boszorkányként rohangáló Florence pedig mindent elkövet, hogy a közönsége jól érezze magát. A hangjával egyébként ablaküveget tudna törni, de kissé úgy tűnt, a lassabb, nagyívű dallamoknál le-leült a közönség. Az erős, himnuszjellegű dalok működtek a leginkább, a Dog Days Are Over alatt lényegében felrobbant a Nagyszínpad előtti placc, még úgy is, hogy az énekesnő – a számot megszakítva – egy rövid beszédben kérte a bizalmunkat, meg azt, hogy tartsunk vele, éljük meg ezt a pillanatot. Ja, és hogy tegyük el azt a kurva telefont.
Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy Florence bővebben beszélt, azt, hogy az elmúlt tíz évben mennyire kanyargós utat járt be, kifejezetten hosszan fejtette ki. Hogy az álmok valóra válnak, és hálás, amiért a közönség kitartott mellette. Mindenkit biztosított a szeretetéről, sőt azt kérte: mondjuk egymásnak, hogy szeretjük egymást, a You’ve Got the Love című dalt pedig egyenesen az LMBTQ-közösségnek címezte. Egy ponton – ez a négy évvel ezelőtti koncertjéről is ismerős elem – lerohant a félájult közönséghez, begyűjtött néhány virágkoszorút, simogatta őket, fogta a kezüket, hogy aztán rájuk borulva énekelhesse a What Kind of Mant.
Egyébként jót tesz neki a mosoly, meg a beszélgetés is. Már-már vicces a kontraszt, mert amikor megszólal, egy félszegnek tűnő tavasztündér, utána meg rákezd egy olyan dallamra, amiben néha benne van az ördög. A Florence simán a hét egyik – ha nem a – legjobb nagyszínpados koncertje volt, még úgy is, hogy iszonyatos hiányérzetem volt, amiért kimaradt a Rabbit Heart vagy a What the Water Gave Me. Sebaj, így is torkunk szakadtából üvöltöttünk a mezítlábas hippidívával.
