Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az 1994-ben bemutatott klasszikus rajzfilm fotorealisztikus remake-je olyan, mintha az ember félelmetes tárlatvezetésen venne részt egy virtuális természettudományi múzeumban – ahol már csak annyi hiányozna a teljes sokkhoz, hogy a teremőr is együtt énekelje a bizarr műállatokkal a Hakuna Matatát. Kritika.
Az új Oroszlánkirályból még lehetett volna szerethető produkció is, hisz a rendező, Jon Favreau (aki rendezőként lassan menőbb lesz, mint színészként) ennek a technikának néhány évvel korábbi verziójával már elkészítette A dzsungel könyvét. Ami igazán remekül sikerült: ott is digitális teremtmények rohangáltak és beszéltek világsztárok hangján, ám az egy szem ember, azaz Maugli (Neel Sethi), meg az, hogy Favreau ügyesen találta meg a középutat az 1967-es rajzfilm és a regény hangulata között, olyan értékes erődemonstrációt eredményezett, ami legalább annyira volt Kipling, mint Disney.
Ez Az oroszlán azonban árnyékra vetődik, és ebben az árnyékban teljesen megsemmisül a mese.
Ami nyilván nem különösebben érdekli a céget (vagy mondjuk inkább azt, hogy fel tudják majd dolgozni a művészi kudarcot, ha annak élik meg egyáltalán), hisz a film az előrejelzések szerint óriási bevételre számíthat – ami egyértelműen az eredeti mű népszerűségének szól.
Favreau és a CGI-szoftver enterjét serényen nyomogató stáb egyfelől szinte képről képre újraforgatta a rajzfilmet, az ő változatuk mégis hosszabb: két óra. Ez pedig leginkább annak köszönhető, hogy bár Az oroszlánkirály rajongói számára szinte egyetlen beállítás sem lesz majd ismeretlen; ebben a filmben még az olyan jelenetek is hosszú másodpercekkel, esetleg percekkel tartanak tovább, mint a főgonosz Zordon első jelenését felvezető „hosszúsnitt” a csapdába szaladó egérkéről. A tüzes-sziklás finálé elnyújtása persze valamelyest indokoltabb, ám addigra már minden feszültséget felzabáltak a pixelek, így teljesen mindegy (mondhatni, kit érdekel?), hogy Simba miféle látványos harc közepette szerzi vissza magának a trónt, s népének a békét.
Az oroszlánkirály – amelytől annak idején nem sokat várt a cég, aztán teljesen megérdemelten jó ideig minden idők legtöbb bevételt hozó rajzfilmje lett belőle – legnagyobb titka a Hans Zimmer és Elton John felemelő, hangulatos zenéjével kísért, ízléses-alázatos Afrika-romantika. Szépen felépített, shakespeare-i ízekkel fűszerezett állatmeséjével – amellett, hogy jó pár zseniális szerzeménnyel bővítette a Disney-dalok egyébként is hosszú slágerlistáját – gyengéden szónokolt a természet törvényei és a hagyományok tiszteletéről is. Ez a vállalás, pontosabban ez a nagyon-nagyon hollywoodi elegye a cukiságnak, a drámának és a musicalnek azonban abban a fellengzős digitális töménységben, amelyben Favreau-ék elképzelték, és megalkották, nem tud élni, létezni. Nem kap teret, levegőt. Azon egyszerű oknál fogva sem, hogy Az oroszlánkirály sztorija véletlenül sem igazi állatokkal élt az emberek fejében. Mint ahogy az állatkertben sem arra vágyunk, hogy animációs figurák fogadjanak minket a kifutókon. A szavannán meg pláne.
Mivel a készítők tényleg nem gondoltak semmi mást, vagy legalább kicsit is újat a rajzfilmről, ezért legjobb esetben is olyan érzésünk lehet a moziban ülve, mintha egy videójáték-mániás, hatalmas költségvetésből működő, kiválóan zenélő és éneklő színtársulat szeretné avatarjai segítségével újrajátszani Az oroszlánkirályt. Ennek megfelelően a címszereplő sörénye, bőre, és a többi karakter, meg az afrikai táj, szóval, tényleg minden, de minden lélegzetelállítóan valósághű.
Mégis ott lapul mögöttük, és vérengzésre készen támad az ember nagyravágyása – hogy ő aztán bármit képes lemásolni, bármit képes elhitetni (még azt is, hogy igazi oroszlánok, disznók és egyéb vadállatok énekelnek), így hiába minden igyekezet, a végeredmény műanyagsága taszítóvá válik, és kicsit ijesztővé is.
Mindez leginkább azért szomorú, mert a Disney valóban az egyik legértékesebb gyermekét áldozta fel most a box office hazug istenének.
Nem lettek volna rászorulva, hogy egy olyan rajzfilmből is készítsenek „élőszereplős” változatot, amely erre teljesen alkalmatlan. Ami kereskedelmi szempontból bejött mondjuk, A szépség és a szörnyeteggel, minőségileg A dzsungel könyvével és az Aladdinnal, elfogadható eredménnyel járt a Dumbó esetében, Az oroszlánkirálynak csak ártott. Az alapműnek nem feltétlenül – bár az is örök kérdés marad, hogy egy ilyen iszonyú sok pénzbe kerülő, zavarba ejtően profi kivitelezésű katasztrófa pontosan milyen hatással lehet egy régi klasszikusra, azaz: hányan lesznek a jövőben olyanok, akik ezzel a változattal találkoznak majd először, ahelyett, hogy megnézzenek inkább egy több évtizede készült rajzfilmet.
Reménykedjünk, hogy kevesen.
Ezt a kontinens nagyságú tévedést pedig próbáljuk meg elfeledni gyorsan.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
