Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Véget ért a 72. cannes-i filmfesztivál, az Arany Pálmát a kritikusok kedvence, a dél-koreai Élősködők nyerte, de díjazták Antonio Banderast és az üres kézzel szinte sosem távozó Dardenne testvéreket is. A végig egyenletesen jó versenyprogram csak az utolsó napon bicsaklott meg egy nagy botrányt okozó, majdnem négyórás francia erotikus filmmel.
Az idei cannes-i versenyprogramban generációváltás volt érezhető. Itt vannak még a két-két Arany Pálmával rendelkező nagy öregek, mint Ken Loach (tizennegyedszerre) és a Dardenne-testvérek (nyolcadszorra), de közben olyan új neveket érdemes megjegyeznünk, mint Ladj Ly-é (Lés miserables) vagy Mati Diopé (Atlantique). A már korábban duplázott művészeken kívül második Arany Pálmájáért versenyzett Quentin Tarantino, Terrence Malick és Abdellatif Kechiche is. Ráadásul Kechiche hat évvel ezelőtt az Adèle életéért rendhagyó módon két főszereplőnőjével megosztva kapott Arany Pálmát. Mivel Adèle Exarchopoulos és Léa Seydoux is újra itt voltak a versenyben, összesen nyolc (hét, ha a mindig együtt alkotó Dardenne testvéreket nem külön számoljuk) korábbi Arany Pálma-tulajdonos mérkőzött meg újra az ifjú és kevésbé ifjú, csak korábban nem díjazott titánokkal.
A fesztivál kezdetétől kezdve azt jósolták a legtöbben, hogy Pedro Almodóvar kapja majd a fődíjat, elvégre hatodszorra volt versenyben, de eddig mindig elkerülte az Arany Pálma. Az utóbbi időben egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy sorozatos önismétléseit valaha is a mezőny legjobbjának ítéli majd egy zsűri. A Fájdalom és dicsőség azonban, ha nem is múlta felül korábbi klasszikusait,
megható, őszinte karrierösszegzés lett, amelyben Almodóvar egykori férfi múzsája, Antonio Banderas lényegében magát a mestert alakította.
Végül csak Banderas teljesítményét ismerte el Alejandro G. Iñárritu zsűrije, Spanyolország legünnepeltebb rendezőjének rengeteg elismerése közül (kétszeres Oscar-díjas többek között) pedig úgy tűnik, örökre hiányozni fog a cannes-i fődíj.
A másik nagy favorit Céline Sciamma lett a Portrait de la jeune fille en feu bemutatója után, főleg, hogy minden évben hiába várja a filmvilág, hogy Jane Campion (A zongoralecke) mellé felzárkózzon még egy női rendező a cannes-i fődíjasok panteonjában. Sciamma végül a legjobb forgatókönyvért járó trófeát vehette át a ceremónia legelején, így rögtön lehetett tudni, hogy más, fontosabb díjat már nem nyer (a fesztivál arra kéri a zsűrit, hogy egy filmnek ne adjanak egynél több elismerést, ezt néha megszegik, de az Arany Pálma csak egyedül járhat). A legnagyobb csalódást persze az jelentette, hogy így a varázslatos film két főszereplőnője (Adèle Haenel és Noémie Merlant) sem kaphatta meg a legjobb női alakításért járó elismerést, hanem az – némileg meglepetésre – a nem túl jól fogadott Little Joe brit főszereplőnőjének, Emily Beechamnek jutott.
A nőkön át a szegényekhez
Ha az Arany Pálma nem is került női rendezőhöz, a négy versenyben lévő nő közül háromnak a filmje is elhozott egy-egy fontos díjat, a legjelentősebbet azonban végül az előrejelzésekkel ellentétben nem Sciamma, hanem Mati Diop. A 35 pohár rumban színésznőjeként megismert, 1982-es születésű, Párizsban élő Diop az első színes bőrű nő, aki bekerült a cannes-i versenyprogramba rendezőként, és az, hogy első játékfilmjével rögtön elhozta a zsűri nagydíját, óriási teljesítmény. Ez a bravúr utoljára Nemes Jeles Lászlónak jött össze a Saul fiával, és ő utána meg sem állt az Oscarig. Az Atlantique-ról ilyen további diadalutat egyelőre nehéz elképzelni, mert mégiscsak egy Szenegálban játszódó, aprócska szerelmi történet, bár a menekültválságra tett egyértelmű utalásai, valamint a cannes-i Grand Prix fokozhatják iránta a nemzetközi érdeklődést.
Egy másik afrikai származású elsőfilmes francia rendezőt is díjaztak, Ladj Ly kőkemény, de empatikus gettófilmje, a Les misérables a zsűri díját kapta (ami nagyjából a bronzéremnek felel meg), megosztva a brazil Bacurauval.
Érdekes módon mindkét film arról szól, hogy a szegények besokallnak és fegyvert ragadnak, sőt nagyon leegyszerűsítve az Arany Pálmát elnyert Élősködőknek is ez a koncepciója. Természetesen Franciaországban, Brazíliában és Dél-Koreában teljesen másként közelítettek a témához, de egyértelműnek tűnik, hogy a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek foglalkoztatták legjobban a filmkészítőket idén a versenyben és a zsűriben is.
Az Élősködők sikerét örömmel nyugtázták a kritikusok és a filmrajongók, hiszen Bong Joon-ho kultikus követői táborral rendelkezik, és a Mother, A gazdatest, a Snowpiercer – Túlélők viadala és az Okja után valóban ez az eddigi legjobb filmje. Ráadásul a koreai mozi híresen alulértékelt, a mai napig nem jelöltek még egyetlen korai filmet sem Oscarra például, hiába származik innen Hong Sang-soo, Park Chan-wook, Kim Ki-duk, Im Sang-soo és Bong Joon-Ho. Utóbbi egyébként a tavalyi cannes-i filmfesztiválon ugyanúgy a legjobb kritikusi átlagot gyűjtötte be, mint most Bong, de Cate Blanchett zsűrije végül nem adott egyetlen díjat sem a Gyújtogatóknak. Más kérdés, hogy az Arany Pálmát tavaly is egy távol-keleti film nyerte, a szintén briliáns (és az Élősködőkhöz is hasonló témájú), japán Bolti tolvajok.
Botrány nélkül nincs Cannes
A korábbi nagy kedvencek közül ezúttal hoppon maradt Terrence Malick (A Hidden Life), Ken Loach (Sorry We Missed You), Xavier Dolan (Matthias et Maxime) és Quentin Tarantino (Volt egyszer egy… Hollywood) is, bár Tarantino személyesen átvette a Brad Pitt pitbulljának odaítélt, nem hivatalos Palme Dog díjat a legjobb kutya alakításért. Ez az a díj, amit Mundruczó Kornél előbb nyert meg, mint Tarantino, hiszen öt éve a Fehér isten kutyáit tüntette ki az alternatív vicc-zsűri. Visszatérve a hivatalos díjakhoz, a belga Jean-Pierre és Luc Dardenne ötödik cannes-i díját (közte két Arany Pálma a Rosettáért és A gyermekért) viheti haza Belgiumba, noha a Le jeune Ahmedet nem kényeztették a kritikusok, de a radikalizálódó muszlim fiú története úgy tűnik, nem csengett falsul Iñárritu, Elle Fanning vagy Jorgosz Lantimosz számára.
Sokkal rosszabbul járt viszont az Adèle élete trió; Adèle Exarchopoulos (Sibyl) és Léa Seydoux (Roubaix, une lumière) versenyfilmje a fesztivál legvégén szinte néma visszhangra talált, az időközben szexuális zaklatással is vádolt Abdellatif Kechiche-t viszont körberöhögte a kritika három és fél órás, női domborulatokon való szemlegeltetéséért. A Mektoub My Love első része (Canto uno) sem történetközpontú, és tempója enyhén szólva is kényelmes, de a napsütötte, buja képek mégis átadtak egyfajta varázslatos hangulatot. A folytatásból (Intermezzo) ez a varázslat sajnos teljesen kiveszett, és a játékidő nagy részét egy tengerparti diszkóban töltjük riszáló hátsók között. Kechiche egy majdnem negyedórás orális szexjelenettel is próbált rátromfolni az Adèle életére, de a fesztivál utolsó előtti napján, hajnal egykor már erre is minden kritikus csak ásítva legyintett. Némi botrányról azért így is gondoskodott az utolsó napokra, hiszen női főszereplőnője (aki a negyedórás, állítólag nem szimulált szexjelenetben is látható), Ophélie Bau sok nézőhöz hasonlóan nem várta meg a film végét, sőt másnap a sajtókonferencián és a hivatalos fotózáson sem vett részt. Több francia újság is arról spekulál, hogy a színészek nem akartak valódi szexjelenetekben részt venni, Kechiche viszont alkohollal vette rá őket a tabudöngetésre.
Cannes persze nem lenne Cannes botrány nélkül, és könnyen lehet, hogy a Visszafordíthatatlan, a The Brown Bunny vagy az Antikrisztus sokkoló szexjeleneteihez hasonlóan a Mektoub My Love: Intermezzo körüli botrányra is tovább emlékezik majd a filmvilág, mint arra, hogy melyik szociodráma milyen díjat kapott 2019-ben.
A cannes-i versenyfilmek közül már vetítik a magyar mozik a Fájdalom és dicsőséget, augusztusban jön a Volt egyszer egy…Hollywood, év végén pedig az Élősködők. Információink szerint van magyar forgalmazója az A Hidden Life-nak, a Sibylnek, a The Traitornak, a Frankie-nek, a Sorry We Missed You-nak, a The Whistlersnek, a Le jeune Ahmednek és a Portrait de la jeune fille en feu-nek is.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
