Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mihez kezdjen magával egy gyerek, ha a szülők unalmasak és elfoglaltak? Mi pótolható, lecserélhető, és ki nem? És mi történik, ha két nagyformátumú alkotó útjai keresztezik egymást? Ascher Tamás megrendezte első bábdarabját a Budapest Bábszínházban, és mindjárt a fantasy kortárs mestere, Neil Gaiman regényéhez nyúlt.
A Coraline 2002-ben jelent meg, és rögtön úgy emlegették, mint Lewis Carroll Alíz Csodaországban című művének méltó utódját, nem sokkal később, 2009-ben pedig nagy sikerű stop-motion animációs film is készült belőle.
A történet szerint a 12 éves Coraline Londonból egy látszólag unalmas vidéki házba költözik. A szülei egyfolytában dolgoznak, így nincs idejük vele foglalkozni, nem ismer senkit, de amúgy sem engedik ki a régi ház udvarából, ahol egyedül kell elütnie az idejét. Az élénk fantáziával megáldott kislány kutatóexpedícióra indul a ház körül, megismeri a többi lakás különös lakóit, két hajdan ünnepelt színésznőt, és az egykori cirkuszos embert, aki állítólag egereket idomít.
Egy nap Coraline felfedez a lakásban egy kis ajtót, amely a saját világunk másába vezet: ez a kvázi tükörkép viszont sokkal izgalmasabb és szórakoztatóbb, itt minden előadás neki szól, és nem mirelitpizza a vacsora, hanem frissen-fűszeresen illatozó sült csirke. És ami legfontosabb, a Másik Anya és Másik Apa csak Coraline-re figyel, és arra, hogy ő boldog legyen. A kislány akár örökre ott is maradhat, az egyetlen dolga, hogy a szemei helyére gombokat varrjon, hiszen odaát mindenkinek gombszeme van. Coraline megretten, de a Másik Anyát nem lehet csak úgy visszautasítani – sőt, egyáltalán nem lehet.
A Budapest Bábszínház régóta kér fel más színházakban dolgozó rendezőket egy-egy bábdarabra, így vendégrendezett már náluk Garas Dezső, Mácsai Pál vagy Szikszai Rémusz is. Ascher Tamás pálcás bábokkal dolgozó rendezése pedig szemlátomást lubickol a horror és fantasy határán egyensúlyozó történetben. A rendező nem telepszik rá az előadásra, egy ponton nem tud csak ellenállni a csábításnak, és a színésznőktől hallunk egy hamleti kiszólást, amolyan alkotói kézjegyként elrejtve a darabban. A lassan építkező felvezetés után viszont az első felvonás észrevétlenül szalad el, szinte fáj, hogy jön a szünet, és ki kell menni téblábolni a folyosóra. Vissza akarunk bújni a különös, borzongató történetbe.
Mert tulajdonképpen a horrorral kacérkodó jelenetek a legerősebbek: ahogy a jól bevált műfaji hagyományokat követve a zenével, a fényekkel felépül a feszültség; a nyomasztó produkciók, amelyekkel a lakók Coraline-t szórakoztatják a másik világban; a Másik Anya valós természetének feltérképezése és a küzdelem, amely mindkét világra kihat.
A darab ráadásul és szerencsére vizuálisan is nagyon illik Neil Gaiman stílusához: a racionális valóságot oltja be egyre több nyugtalanító abszurddal és túlzó őrülettel. A díszlet Khell Zsolt, a bábok Hoffer Károly munkáját dicsérik, és például itt mutatja meg magát a tétel igazsága, amit az idén 70 éves Bábszínház a zászlajára tűzött:
A báb nem korosztály, hanem műfaj.
A Coraline ugyanis nem gyerekdarab, hanem inkább kiskamasz – és attól fölfelé, a felnőtteket is beleértve. Kell is az a 10-es alsó korhatáros karika, mert az előadás, ahogy az eredeti regény, egy kicsit félelmetes, de olyan jól félelmetes. Pont annyira és úgy, ahogyan a mesekutatók és pszichológusok már kimutatták, hogy a fejből elmondott vagy felolvasott mese mennyire segíti a gyerekek – és egyébként a felnőttek – szorongásának oldását is. Ascher rendezése pedig megbízható arányérzékkel vegyíti a fenyegető pillanatok közé a humort, így nemcsak építi, hanem a megfelelő dramaturgiai pontokon oldja is a feszültséget.
A Coraline kicsit emlékeztet A faun labirintusa című filmre abban, hogy miközben egy magára maradó gyerek játékát követi, szép fokozatosan elmossa a fojtogató valóság és a képzelet közti határokat. Coraline kalandjain keresztül egy, a mindennapokban kifejezetten aktuális témát vizsgál. Vigyázz, mit kívánsz – sugallja a történet. Mert minden gyerek vágya, hogy a szülei csak vele foglalkozzanak, ahogy azt is meg kell tanulnia, hogy ez nem lehet mindig így. Mindez megcsavarva a munka miatt túlterhelt, hajszolt, egyébként igenis szerető szülők ismerős problémájával. És ahogy Gaimannél, Aschernél sem oldódik meg maradéktalanul a helyzet – ennél sokkal fontosabb, hogy a széthullással fenyegetett család tagjai ismét egymásra találnak, és értékessé válik az, amit már birtokolnak. Ez állítólag a boldogság kulcsa.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
