A 135. kormányülés zárt szakaszában meghozott döntésről a horvát kormány honlapján a következőt közlik: „Határozat született a Seuso-gyűjtemény megtalálásával és értékesítésével összefüggő tevékenységet koordináló Bizottság archív anyagai minősítésének megszüntetéséről.”

A Seuso dokumentumok titkosság alóli feloldása széles körű visszhangra talált a szomszédos országban megjelenő lapokban és internetes felületeken. Igaz, a keletkezett iratok tartalmáról egyelőre érdemben nem esik szó, de így is a közérdeklődés előterébe került ismét a Seuso-kollekció. A döntés kapcsán megkérdezett régészek továbbra is vitatják, hogy az ezüstkincs Magyarországon került elő. Főként azzal érvelnek, hogy erre nincsenek egyértelmű bizonyítékok.

MTI / Bruzák Noémi

Kristina Džin régész, az Ivo Pilar Intézet pulai regionális központjából a következőként nyilatkozott a 24sata.hr hírportálnak: "Megállapítottam, hogy a kincs 2006-tól megvásárolható volt, de Horvátországnak nyilvánvalóan más problémái voltak, így nem reagált rá. Jó, hogy egy ilyen gyűjtemény végül is múzeumban van (a Magyar Nemzeti Múzeumban), de szégyen, hogy a magyarok azt állítják, övék a kincs, amikor nincs rá bizonyítékuk." Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy Kristina Džin a 2012-ben elhunyt Vesna Girardi-Jurkić régészprofesszornak a lánya, aki megpróbálta bizonyítani, hogy a Seuso-kincs Horvátországot illeti meg, s kulturális és oktatási miniszterként a Seuso-kincs visszaköveteléséért szállt síkra a korábban birtokló Lord Northamptonnal szemben.  

Nagyon „sovány érvnek” tartják, hogy a magyarok legfőbb bizonyítéka a kincs származására a Seuso-tálon található Pelso felirat, ami a Balaton latin neve. „Abszolút nem bizonyították be, hogy Magyarországról származik a kincs, még mindig nem tudjuk hol került elő. Az egyik legnagyobb szakértő úgy véli, hogy a Pelso feliratnak semmi köze a Balatonhoz, a tálon található vadászkutya neve” – osztotta meg saját álláspontját a RTL zágrábi tévécsatornájának hírösszeállításában a Horvát Tudományos Akadémia régészeti tanszékéről megszólaltatott Tino Leleković.

A fenti vélemények mozgatórugója lehet még mindig, hogy Jugoszlávia jogutódjaként Horvátország is perbe szállt az 1990-es évek elején a New York-i bírósági perben Libanon és Magyarország mellett a késő római kori ezüstkészlet tulajdonjogáért. Mint ismert a kincs visszakövetelésével kapcsolatos pert ők is elvesztették, viszont úgy látszik, most sem változott az alaptézisük, miszerint a páratlan ókori leletek a Pulától 20 kilométerre fekvő Barbariga közeléből származhatnak, ahol 1960. június 30-án a római villagazdaság romjai között találták. Bár erről eddig semmilyen konkrét bizonyíték nem látott napvilágot. Kérdéses, hogy erre vonatkozóan tartalmaznak-e bármilyen információt a horvát kormány által hozzáférhetővé tett, korábban titkos dokumentumok.

Az viszont már biztos, előbb léptek déli szomszédjaink a Seuso-kincshez fűződő „háttérmunkálatok” nyilvánosságra hozásában, míg hazánkban továbbra is érvényben van a 30 éves titkosítás azokról a részletekről, amellyel a magyar állam megváltotta a kincset korábbi londoni tulajdonosaitól, a Wilson fivérektől és Lord Northamptontól.

T.S.

 Utóhang  

Először Milana Vuković Runjić, a horvátok Agatha Christie-je dolgozta fel megregényesített formában az Isztrián, Barbarigán talált kincstörténetet 2000-ben megjelent Seuso c. könyvében. Majd Dino Milinović: Seuso – Autopsija jednog slučaja (Seuso – egy eset boncolása) címmel 2016-ban megjelent munkája nem a kincs tulajdonjogát firtatta, hanem  az ezüstkészlet művészettörténeti összefüggéseit vizsgálta, más jelentősebb római kori kincsleletekkel összevetve (a szerző ismert régész, művészettörténész, a zágrábi egyetemen tanít). Azért nem véletlen, hogy műve akkor éppen egy új könyvsorozat, a 100 legszebb történet Horvátország kultúrtörténetéből nyitóköteteként jelent meg a zágrábi AGM Kiadó gondozásában.

 Szóval, van még mit tenni a magyar kutatóknak, régészeknek, ha be akarják bizonyítani horvát kollégáiknak és a nagyvilágnak a Seuso-tárgyak vitathatatlan lelőhelyét. Reméljük, jó úton haladnak.