Torkig vagyunk a közélettel, ezért százszor jobb mondjuk Csehovval vagy Szép Ernővel foglalkozni – indokolta az Indexnek adott interjúban Mácsai Pál azt, hogy miért hiányzik a színházak repertoárjából a közélet. A tizennyolc éve az Örkény Színházat igazgató Mácsai szerint a színházba járás nem világnézeti alapon megy, és azt állítja, nem fordulhat elő, hogy egy darabra azért mondjon nemet, mert a jelen közéletével foglalkozik.

Arra a kérdésre, hogy ez akkor sem fordulhatna-e elő, ha egy rendező például azt találná ki, hogy Soros Györgyről, a civilekről és személyesen Orbán Viktorról akar dokumentumdrámát létrehozni valódi színházi, szakmai vízióval, Mácsai úgy reagált, hogy egy állami támogatásból működő színházból ezt nehéz megválaszolni: „Most, hogy világosan beszéljünk, arról kérdez, hogy az Örkény Színház gyáva-e, azt kérdezi, hogy nekem személyesen van-e bátorságom kimondani, ha nem tetszik a rendszer. Ha a gondolat művészileg elég erős, ha nem publicisztikai jellegű vitairat, hanem van művészi tágassága, ha elmond az emberi egzisztenciáról valamit, amit nem tudtunk eddig is, ha megrendít, akkor van. Hogy mi eléggé erős, azt pedig az igazgató dönti el. Az Örkényben esetében én. És a döntésnél természetesen azt is figyelembe fogom venni, hogy egy bemutatóval mennyire veszélyeztetem a színházat, a társulatot, a felépített szakmai műhelyt.

Mert többféle biztosíték létezik, amit ki lehet verni.

Mácsai hangsúlyozta, hogy egy színháznak nem csak közéleti felelőssége van, hanem szakmai is: „Értem, hogy a nyilvánosság szűkülésével nő az igény arra, hogy »mondják ki! mondják ki!«, de ami színházilag gyenge, az színházilag gyenge.”

Mácsai szerint a kultúrharcra túl sok szót nem érdemes pazarolni, csak a következményeire: „Maga a kultúrharc átlátható ügy. És merőben értelmetlen”. Ami pedig a szintén vita tárgyát képező taotámogatásokat illeti, jelen formájában nem híve, „mert akit rávisz a lélek, az visszaélhet vele”. „Ám a tao pénz bizonyos mértékben független a politikától – és ez jó tulajdonsága. Ha megszüntetik, akkor ennek a kétarcú képződménynek a vonzó oldala is elvész. A támogatás elosztása egészében a kultúrpolitika hatásköre lesz, ami kiszolgáltatottabbá teszi a színházakat” – tette hozzá.

A kultúrharcot kiismerhető folyamatnak tartja, a végén pedig egy unalmas korszakot vár, amely majd véget ér. „Többször hoztam már fel példaként a 19. század végi párizsi képzőművészetet: a nagy, komoly megrendelések az akadémiai kultúrában, a beaux arts-ban voltak, a gazdag művészek a belvárosban éltek és cselédségük volt. És volt a város szélén, a Montmartre-on sok kis műterem, tényleg, mint a Bohéméletben, ahol fura, kényelmetlen alakok éhezve, fázva csinálták az új művészetet. Ma értük járunk múzeumba. És az is értük jár múzeumba, aki a kultúrharcot csinálja. Ennyit lehet a kultúrharccal elérni: a hivatalos művészet helyett az underground lesz az izgalmas”.