Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Miért éri meg valakinek a dühöngő kánikulában páncélba bújni? Kik készítik hozzá a ruhát, vértet, fegyvert? Egyáltalán, mit tud a középkor, hogy Magyarországon is egyre többen kezdenek foglalkozni vele? Palotajátékokon jártunk, és hagyományőrzőkkel beszélgettünk bajvívásról, autentikusságról és a lovagkorról, hogy kiderítsük a választ.
Ordítva esnek egymásnak. Csak egy pillanat, és vasak csattogásától visszhangzik a tér. Kard vág a vértre, buzogányt fog fel a pajzs. Ott egy fiú a magasba ugrik, mielőtt lesújt, itt egy lovag térdre rogyva próbálja kivédeni a végzetes csapást.
A lelátó első sorában ülök, másodjára látom aznap a Visegrádi Palotajátékok lovagi tornájának csatajelenetét, de még mindig hat a harcból áradó nyers erő és tudás. A jelenet jórészt koreografált: páncélos a páncélosnak, rongyos a rongyosnak megy, hogy elkerüljék a sérülést. Ha a nézők közül bárki kardot fogna és beállna közéjük, annak csúnya vége lenne, de a fellépők már tudnak vigyázni egymásra, mert évek vagy akár évtizedek óta gyakorolják a vívásnak ezt a módját: a középkorit.
A Visegrádi Palotajátékok programja a nyolcvanas években indult, lelkes amatőrök kezdeményezésére, és mára vegyes színvonalú tömegrendezvénnyé nőtte ki magát. Ez utóbbi leginkább a lovagi tornák bemutatóin látszik meg, a biztosan autentikus dolgokért a palota épületébe kell menni. Az utóbbi tíz-tizenöt évben ugyanis megjelent Magyarországon a lovagkori hagyományőrzésnek egy második hulláma, amelyben amatőrök és szakemberek ásták bele magukat a középkori harcmodor, illetve a különböző mesterségek rejtelmeibe.
Számukra a történelmileg hiteles pontosság kérlelhetetllen elvárás, így lehetséges, hogy többek között már ezek a hagyományőrző mesterek készítik a kiállított reprodukciókat a különböző múzeumoknak is.
Kérdés, hogy ezek a hagyományőrzőket mi fogja meg a középkori életmódban. Az átlagember számára a lovagkort még mindig sztereotípiák és az iskolából felrémlő tudásfoszlányok határozzák meg. Nyilvánvalóan nem volt olyan varázslatos, ahogy a 19. század romantikusai gondolták, de az ókorhoz vagy a kora újkorhoz képest nem volt olyan szélsőségesen brutális sem, mint azt a hatásvadász filmek, könyvek bemutatják.
| Lovagkor |
| Ez az időszak a 8. és 13. század között tartott, ám sok országban, például a magyar királyságban a lovagkori életmód egészen a 15. század végéig elhúzódott. A „magyar lovagkor” kezdetét a történészek a 13. századra teszik. |
A középkori hagyományőrzés egyik leglátványosabb része a bajvívás, ebből kiindulva próbáltam meg kideríteni a hagyományőrzőktől, mi vezette őket a középkor felé, mit találnak benne 21. századi emberként.
Királylányos ruháktól a múzeumi tárlatokig
A palota kertjében fehér sátrak állnak, közéjük lépve azonnal feltűnik a különbség a kinti vásárhoz képest. Itt kevesebb a portéka, de annál mívesebb – és drágább, aminek jó oka van. Vályi-Nagy Enikő éppen egy látogató korabeli ruháját igazítja, mutatja, hogyan tűrje fel a felső szoknyát, ha túl melege van.
Vályi-Nagy története klasszikusan indult: gyerekként elbűvölték a királylányos ruhák. Aztán érdekelni kezdte a történelem, szabász lett, és a 15. századra specializálódott, mert nagyon színes, gazdag korszaknak tartja. Sokat lehet tudni róla, izgalmasabbak a szabásminták és a ruházat is kifinomultabb volt, mint ma.
Egy album segítségével mutatja, hogy milyen eredeti források (kódexek, festmények és régészeti leletek) alapján dolgozik. Minden kis részlet számít. A vért alatt hordták például a gambezont, egyfajta párnás kabátot, amely az ütések erejét fogta fel. Csakhogy Vályi-Nagy sátrában többféle hurkás varrású gambezon lóg. A 14. században ugyanis még hosszú láncingeket viseltek, szabadnak kellett maradnia a kéznek, ezért a gambezon úgy volt kialakítva, hogy akadálytalanul mozoghassanak. A páncélos korszakban viszont óriási vállvértek kerültek az emberre, ami miatt a kart csak a váll menti középső pozícióig tudták emelni, ehhez pedig máshogy kell a gambezont is megvarrni.
Persze kézzel és természetes anyagokból – itt nincs semmi szintetikus. Vályi-Nagy posztóból nem is tud dolgozni, mert a modern posztóanyagok nem felelnek meg az autentikusság követelményeinek. Használ viszont gyapjúszövetet, lenvásznat, selymet, brokátot, bársonyt. Készít női és férfi ruházatot, lovagi és polgári öltözékeket; dolgozik múzeumoknak, járja az európai várjátékok vásárait Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban. Vásárolnak tőle gyűjtők, fantasy-rajongók, vagy csak azért is, mert egy egyszerű lenvászon ing mutatós, tartós, jól szellőzik és annyiba kerül, mint egy fast fashion ing.
Ha kartonból megy, fémlemezből is sikerülni fog
Maga a történelem annyira igazából nem érdekelt. A kaland, az életérzés varázsolt el. Mátyás korát azért választottam, mert ezek a nehézpáncélos lovagok olyan elemi erőt testesítettek meg, amire nekem akkor szükségem volt
– meséli Bánsághi Máté, páncélkészítő iparművész. Ő és Vályi-Nagy alapították még 2002-ben a Mathias Rex Hagyományőrző Egyesületet, amelynek tagjai például a Palotajátékok hétvégéjén is a palota folyosóin, termeiben mutatják be, milyen volt az élet a 15. században.
Bánsághi 19 évesen csöppent a középkori bajvívás és hagyományőrzés világába, húszas évei elején pedig elkezdett páncélokat készíteni. Az történt, hogy drágállotta a felszerelést, amelyre szüksége volt, és nem is tetszett neki annyira, hogy megvegye. Még középiskolában játékkészítőnek tanult, így adta magát, ha kartonból el tudja készíteni a vértet, akkor fémlemezből is menni fog. „Olyan tíz év után már sikerült is. Az első darabok akkor jónak tűntek, de visszanézve kritikán aluliak” – meséli nevetve.
Édesapja pincéjében kezdett kovácsolni, előbb a saját csapata tagjainak, aztán mások is megkeresték – ma pedig már az ő munkái is láthatók múzeumokban is. A nagy előrelépést az jelentette, mikor egy csepeli lakatosüzembe költözhetett, ahol a helyi lakatosok segítették tanácsokkal, így tanulta meg fokozatosan megmunkálni a vasat.
Élvezem, hogy elkészítem a vérteket, élvezem, hogy felveszik és használják, és ennek az öröme nekem igazából elég, hogy ezt csináljam.
Ma egy komplett vért elkészítésére másfél-két hónapot is rá kell szánnia, akár méretre, akár konfekciónak készül. Az eladási ára aztán 800 ezer és másfél millió forint között mozog – de ez csak a fémmunka, hiszen kell még a gambezon és a fegyver is.
Ez is egyfajta küzdősport
„A hagyományőrzők között kvázi elvárás, hogy aki vív, egy idő után szerezze be a saját felszerelését, illetve ne nagyon legyen rajta szintetikus anyagból készült ruhadarab, kiegészítő” – magyarázza Jánossy György. A Hollóének zenekar tagja a kísérleti régészet felé kacsintgatva kóstolt bele a vívásba.
| A kísérleti régészet a hagyományőrzők nagy szövetségese: a szakemberek itt az eredeti módszerekkel leírások, leletek alapján megalkotják a korabeli tárgyakat, és ki is próbálják őket, hogy a gyakorlatban ismerjék meg a működésüket, hasznukat. |
A harcot végül a zene miatt ugyan abba kellett hagynia, de látható nosztalgiával avat be a korabeli kódexek alapján elsajátított bajvívás (HEMA) kategóriáiba. A half-kontaktban limitált a találati felület, szemben a full-kontakttal, ahol nincs ilyen megkötés – ezért náluk már kívánatos, hogy teljes és jó minőségű páncélzatban vívjanak. Gyakran őket látjuk csatarekonstrukciókban is. A buhurtosok ennél a szabályozott, pontozós verziónál tovább mennek, itt a szó klasszikusabb értelmében le kell győzni a másikat, azaz feladásig vagy földrevitelig meg a harc. Ez Jánossy szerint is veszélyes sportág, sok sérüléssel. A várjátékokon ugyanakkor legtöbbször koreografált vívást látunk, ahol a jelenetek alaposan be vannak gyakorolva.
Egy teljes páncél 30-35 kilót nyom, szokni kell, hogy viseljék, főleg nyári napokon. Ahogy átizzadják a gambezont, az teremt egyfajta mikroklímát, amely hűsíti a testet, de a fizikai megterhelés így is nagyon nagy. Az intenzív folyadékveszteség mellett a fogyással is számolni kell: egy nyári hosszú hétvége alatt egy nagyobb termetű emberről akár öt-tíz kiló is lemehet.
„A gyúrótermi fiúk nem is bírják a páncélt. Ehhez szívósság kell és hosszú távú stabilitás, ami az életben is fontos. De vonzó ez a fizikai megpróbáltatás. Ez is egyfajta küzdősport” – összegzi Feleki Mátyás a Börzsönyi Nehézgyalogságból. Ő a kick-box után fordult a bajvívás felé, mert továbbra is olyan kontaktsportot akart űzni, ahol páros küzdelemben a felek próbára teszik egymást és magukat.
Németh Balázs, a börzsönyiek kapitánya Vályi-Nagyhoz hasonlóan a sokféleséget is hangsúlyozza: „Azért választottuk a 15. századot, mert ez nyújtja a legszélesebb repertoárját annak a fegyverarzenálnak, amit a történelem felvonultatott. Itt még minden működött, ami addig kialakult, a hajítógépektől kezdve a közelfegyverekig minden, de már megjelentek a tűzfegyverek is.”
Mi a helyzet az agresszióval?
Az, hogy zömmel férfiak ütik-vágják egymást a szorítóban, azért felveti a kérdést, hogy mennyire erősíti fel, támogatja az agresszív viselkedést a lovagi bajvívás. Feleki itt is a küzdősportokra hivatkozik: ahogy a karatéban vagy a kungfuban, az, hogy ismered a gyakorlatokat, nem jogosít fel arra, hogy az utcán rátámadj valakire.
Németh szerint a hosszú tanulás és az edzések során pont hogy nagyfokú önfegyelmet sajátít el az ember, hiszen – mint minden páros sportnál – nagyon oda kell figyelni egymásra. A rendkívül intenzív mozgás ráadásul segít csatornázni, levezetni a feszültséget, a stresszt.
Persze nem lehet kizárni, és elő is fordulnak olyanok, akik azért jönnek, hogy kiéljék az agressziójukat, de az ilyeneket hamar felismerik, és kilöki őket magából a hagyományőrző közeg, meséli Feleki.
Nem azért állsz be egy vívókarámba, mert kárt okozhatsz a másiknak, hanem azért, mert megmérkőzhetsz vele. Ez a kettő nem ugyanaz.
Németh szerint, aki bekerül, nemcsak edzettebb lesz, hanem elsajátít egyfajta attitűdöt is. A mozgás fontos, de ez egy komplex csomag: történelmi tudás, önuralom, közösség is jön vele.
Apródképzőből érkezik az utánpótlás
Ezt az összetettséget hangsúlyozzák a Károly Róbert alapította visegrádi Szent György Lovagrend Apródképzőjében is. A foglalkozásokra 6-14 éves korig járnak főleg a Dunakanyar településeiről fiúk és lányok vegyesen, hogy vívni, íjászkodni tanuljanak. Közben alaposabban is megismerik ezt az időszakot, hogy hogyan éltek az emberek a középkorban. Fejlődik a kreativitásuk és a kézügyességük, mikor megtanulnak elkészíteni korabeli tárgyakat – és nem mellesleg barátságokat kötnek.
A vívásoktatás szigorú fokozatossággal épül fel. Évekig kipárnázott ütőfákkal gyakorolnak, ezután jönnek a fakardok, és csak végül, ha a tudásuk ott tart, kerülhet elő a fém fegyver. Az alapok elsajátítása során más sportokból, például cselgáncsból vett eséstechnikákat is tanítanak nekik, és nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy fejlődjön az általános erőnléti, ügyességi, koordinációs képességük és az egyensúlyuk.
Az együttműködés és az önuralom fontossága itt is előkerül. Cseke András kijárta az apródképzőt, huszonévesen már ő maga is tanítja a kisebbeket. Szerinte a közösség érdekében az apródképzősöknek meg kell tanulniuk kooperálni másokkal: együtt mozogni, élni, játszani, küzdeni – amivel önmérsékletet is tanulnak.
Királyok teremtenek közösséget
Több okból is hálás korszak a 14-15. század. A honfoglaláshoz és az azt megelőző évszázadokhoz képest sokkal több a konkrét forrás- és leletanyag, amire támaszkodhatnak. És az sem utolsó szempont, hogy az Anjou Károly Róbert és Lajos, majd Zsigmond, illetve Mátyás uralkodása a magyar királyság virágkorát jelöli: gazdag és sokszínű időszak volt.
Mondani sem kell, hogy mindenki ismer mindenkit – mivel Magyarországon ez az elhivatott középkori hagyományőrzés ilyen fiatal, még csak egy viszonylag szűk réteg foglalkozik vele, akik aztán találkoznak az összes hasonló rendezvényen az országban: Diósgyőrben, Boldogkőváralján, Egerben stb.
Sokfelől érkeznek: irodista, szállodaigazgató, testnevelő tanár, asztalos megy vívni; könyvtáros és IT-szakemberek zenélnek a Hollóénekben.
Amikor arról kérdezem őket, hogy mit kaptak ettől a tevékenységtől, kivétel nélkül kihangsúlyozzák, mennyire fontos számukra a közösség ereje, ami túlmutat a hagyományőrzés történelmi, kézműves, vívós, zenélős keretein.
