Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Massive Attack nemcsak volt, hanem van, és simán lehet, hogy lesz is – ezt a következtetést vonhattuk le szombat este Papp László Sportarénában a bristoli zenekar elképesztő vizuális kontenttel feldobott koncertjén.
Az, hogy Robert Del Naja, azaz 3D (egyesek szerint: Banksy) és Daddy G zenekara nem nosztalgiabuli (sőt, hát bulinak ab ovo nem buli), azért fontos állítás, mert a Massive Attack a felületes értelmezésben egyenlő a kilencvenes évek végével, az elektronikus zene akkori revolúciójával, az ezredforduló előtti kulturális befeszüléssel, a korabeli kommunikációs, digitalizációs zeitgeisttal, a triphoppal. Miközben azért nem erről van szó.
Azon túl, hogy tény, a Massive Attack akkor volt benne nagyon (a legjobban) a levegőben, az életműve fölé ment a triphopnak, fölé ment az akkor és ottnak, több mint egy régen minden jobb volt összekacsintás, több mint egy lesajnáló #örökké1998.
Minden hangja értelmezhető ma is.
Azt, hogy az együttest érdekli a jelen idő, más mellett az is bizonyítja, hogy egy nagyszerű kortárs könnyűzenekart, a punktól a funkig, a triphoptól az experimentálig, a hiphoptól az indie-ig ívelő, valójában körülírhatatlan skót Young Fatherst és a hiphopper Azekelt hozták el Budapestre. Előbbi nem mellesleg egy olyan zenekar, amely kezdőként, 2014-ben megnyerte a legjobb brit és ír lemezek díját, a Mercury Prize-t, és egyébként önálló klubkoncertje is csábító ajánlat volna 2018-ban Budapesten. Jól indult az este.
Azt persze nem lehet állítani, hogy a Massive Attack elhalmozná a rajongóit új megjelenésekkel, de amit az elmúlt években csináltak, annak azért volt súlya is, értelme is. Lemezt 2010-ben adtak ki ugyan utoljára (a Heligoland, ha nem is karrier-definiáló, de jól sikerült, tisztességes lemez volt), 2016-ban viszont kihoztak egy rövidségében is tömény, négyszámos EP-t (Ritual Spirit) és egy kétdalos single-t (The Spoils). Előbbin szerepelt az a zenekar és előadó is, amelyek ezen az estén felvezették Del Najaékat – így aztán nem csak előzenekarként, hanem vendégként is jöttek a Massive Attackkel, színpadra is léptek velük –, (rajtuk kívül meg a régi harcostárs, Tricky), míg az utóbbira is jutott újszériás előadó, Ghostpoet személyében, akit amúgy többször is láthattunk Budapesten.
Ami a szombat estét illeti, jutott régiből is, újból is az Aréna párezres közönségének (mintha valamennyivel többen lettek volna, mint pár nappal korábban, az Arcade Fire-koncerten), ahogy egyébként az újdonságot jelentő ifjabb vendégek mellett színpadra lépett a Massive Attack gyakorlatilag álló kültagja, a veterán (67 éves) reggae-énekes, Horace Andy, akinek remegtetett hangja ugyanolyan mágikus, mint bármikor valaha volt. A nagyobb ováció nyilván a klasszikusokat fogadta, azon belül is a közel két hónappal ezelőtt húsz éves évfordulóját ünneplő csúcsmű, a Mezzanine dalait, de megnyugtató volt látni, hogy a koncert akkor sem szakadt be, amikor a 2000-es évekbeli dalok jöttek.
A dobhártyánk viszont majdnem beszakadt, hiszen néhol elképesztő erővel – de mondjuk nem kellemetlenül hangosan, kásásan, érthetetlenül, hanem szépen, rendezett brutalitással – szólaltak meg a természetesen ezen az estén is élőzenekari formában színpadra lépő Massive Attack számai. És ha már a percepciónál tartunk: minden érzékszervünket frontális támadás alá vonták 3D-ék.
Az úgynevezett vizuál, ami persze ma már kötelező, de a legtöbb zenekarnál azért leginkább esztétikai pluszt ad a koncertekhez, rosszabb esetben egyszerűen csak megmutatja nagyban, hogy mi történik a színpadon, a Massive Attack esetében külön konceptmű, egy párhuzamosan futó másik előadás, ami bizonyos pontokon kemény döntéshelyzetbe hozza a nézőt, miszerint azt nézze-e, ami a színpadon történik, vagy azt, ami mögötte, fölötte, a kivetítőn. Tulajdonképpen végtelenül meta ez, de az, amit és amennyit a Massive Attack vizuálfelelősei a zenekar mögé raknak, még inkább az.
Kérdések és válaszok (Miért vagyunk itt? Mi az élet értelme? stb.), az aznapi hírekből-headline-okból összeállított gyorsan pergő egyveleg, követhetetlenül változó, reptéri indulásokat és érkezéseket mutató kijelző. Országzászlók, multinacionális cégek és márkák, politikai pártok névsorolvasása. Egy katonai műveletet imitáló utasítássorozat. Menekültek fotói, civil aktivizmus- és Facebook-egyszeregy. A mindenható propagandáról szóló, itt és most fájdalmasan aktuális Hitler-, Goebbels-, Göring-, Sztálin- és Trump-idézetek. Ha elég hosszan kitartasz egy hazugság mellett, az valósággá válik. Az embereket mindig könnyű a vezérek uralma alá hajtani. Csak annyit kell tenned, hogy elhiteted velünk, hogy támadás alatt állnak. El kell ítélned a pacifistákat, amiért hiányzik belőlük a hazafiság és mert veszélyeztetik az országot. Ilyenek.
Ha néhol azt érezheti is a néző, hogy a Massive Attack ideológiai ügyosztálya – ami, nem kérdés, maga a projektvezető, 3D – bármit is a szájába szeretne rágni, végül azért mégis csak az van, hogy a közönségre zúdított elképesztő mennyiségű információ éppen arról a világról szól, amelyben élünk, és amelyben day by day próbáljuk kiásni magunkat a feldolgozhatatlan mennyiségű információ alól, meg, amelyben szinte lehetetlen harcot vívunk azért, hogy minden input a helyére kerüljön.
Úgy éreztem, hogy folyamatosan olvasnom kell a kivetítőt, ha azt akartam, hogy le ne maradjak valamiről – mondta egy ismerősöm. De hát pont ilyen az életünk, nem igaz? – mondtam neki.
Szóval, ha nagyon töménynek éreztük azt, ami lejött a színpadról, az azért volt, mert ebben élünk. És mert minden bizonnyal ezzel akart szembesíteni minket a dalok között minimálisan kommunikáló, leginkább csak a mikrofon és a hátrébb elhelyezett kis keverőpult és szintetizátorok között pendliző Robert Del Naja.
És még az is lehet, hogy egy Banksy-művet is hagyott itt nekünk. Vagy nem.
