Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Pályafutása legjobb dalait állította színpadra két órában az elmúlt 30 év egyik legnagyobb férfi szólósztárja. Sőt, ha azt vesszük, hogy kik azok, akik az elmúlt három évtizedben startoltak: a legnagyobb, de legalábbis a legsikeresebb.
Ez még akkor is úgy van, ha az idén május 26-án 54 éves, zsidó és fekete szülők gyermekeként született Lenny Kravitz pályafutása némileg felemás. Egyfelől adott egy poprock-személyiség, akit a jóisten is arra teremtett, hogy szupersztár legyen – és hát simán állíthatjuk, hogy az is, jóval az ötven felett is szexszimbólum, jó pasi, jól néz ki a színpadon, nem utolsó sorban pedig simán megtölt egy tízezer feletti sportcsarnokot Budapesten. Másfelől adott egy pályafutás, amely tulajdonképpen nagyobb szünetek nélkül a mai napig tart, Kravitz folyamatosan ír dalokat, ad ki lemezeket, koncertezik, ilyesmi.
Harmadrészt viszont, hiába a tisztességes diszkográfia, a válogatáslemeznyi sláger és a karcmentes, virulens imidzs, azért lehet némi hiányérzetünk: az a művészi lendület és kohézió, amely az 1989-es Let Love Rule-tól egészen az 1993-as hipersikeres Are You Gonna Go My Way-ig tartott, a Circus című lemezzel megbicsaklott, és később már nem igen fialt egységükben is erős, emblematikus lemezeket. Jó dalokat persze igen. Azokkal Lenny Kravitz bármikor meg tud tölteni egy válogatáslemezt – vagy éppen két órát egy sportcsarnokban.
Nem árulunk el különösebb titkot, hogy ez történt tegnap este Budapesten is. Lenny Kravitz – zenekarában David Bowie egykori hűséges basszusgitáros-vokalistájával, Gail Ann Dorsey-val és a maga hűséges fegyvertársával, Craig Ross-szal, aki 25 éve, a már említett Are You Gonna Go My Way album óta (akkor csatlakozott Kravitz-hez) pontosan ugyanúgy néz ki – masszív slágerparádéval kedveskedett a magyar közönségének, melyet legutóbb egy évtizede tett boldoggá; 2008-ban Budapesten, 2009-ben pedig Debrecenben.
Valószínűleg így állna össze egy Lenny Kravitz besztof-album, ha a zenész 2000-ben megjelent Greatest Hits-válogatása után újabb hasonló kompiláció megjelentetésére adná a fejét (a koncert dallistája itt tekinthető meg). Talán csak az Always On The Run című örökbecsű hiányzott. És miközben sorra jöttek a zenész dalparkjának klasszikusai, nem mellesleg ismét sorra vehettük, hogy mi minden hatott rá: a Let Love Rule és a Believe John Lennonnak biccent, az Again meg Prince-nek, az It Ain't Over 'Til It's Over a klasszikus 60-as évekbeli amerikai soul-örökségnek, a Motown meg a Stax lemezkiadók hangzásának, a Can't Get You Off My Mind simán lehetne Aerosmith-nagyballada, a koncert után pedig, amikor felkapcsolták a lámpákat, nem véletlenül szólalt meg Jimi Hendrix Bob Dylan-feldolgozása, az All Along The Watchtower.
Az igazán jó, hír, hogy Kravitz mindezt kifejezetten nagy formában tette. Amúgy arra – mármint a jó formára – utalnak az élvezetes új dalok is, a We Can Get It All Together, a Low és az It's Enough; főleg a 90-es évekbeli hangzásokat 60-as évekbeli ízekkel keresztező (tematikájában Marvin Gaye What's Going On című soul-klasszikusára utaló) és mindezeket jelen időben is élvezetesen prezentáló legutóbbi. A rajongók akár szép reményekkel is várhatják a szeptemberben megjelenő Raise Vibration című új Lenny Kravitz-lemezt.
A zenész mindeközben persze arra is figyelt, hogy flörtöljön és haverkodjon a közönséggel: készült szelfi színpadra invitált rajongóval (miután Kravitz ironizált keveset az I have a dream, a selfie with you feliratú tacepaón; megjegyezte, hogy az első félmondat Martin Luther Kingé, s minden bizonnyal arra a célzott, hogy az eredetileg nagyobb szabású álmokról szólt), volt grandiózus közönségénekeltetés a talán túlzottan is maratonira elnyújtott Let Love Rule alatt, miközben az est főszereplője hosszú sétát tett az Aréna ülőhelyi nézői között.
Egy klasszikus soha rosszabbat história ez: soha rosszabb pályafutást, soha rosszabb szerző-előadót a könnyűzenének, soha rosszabb koncertet Budapestnek (nem mellesleg: soha rosszabb vasárnap estét; április 8-a sokkal szarabb volt). A rock and roll pedig, bármit is jelentsen az itt és most – hiába írta az ellenkezőjét Lenny Kravitz 1995-ben –, még nem halott.
