Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az afroamerikai lét eleve irreális jelenség, a rabszolgaság pedig józan ésszel felfoghatatlan trauma, már-már science fiction. Minderre a kollektív afroamerikai tudat kénytelen volt a valóságtól hasonlóan elrugaszkodott válaszokat találni, és ez lecsapódott a művészetben is. De miért sírják el magukat a nézők a Fekete Párducon?
Kevés olyan sikeres képregény-adaptáció született eddig, amelyről hetekkel a premier után is érdemes beszélnünk. Az első olyan képregényfilm, amelynek főszereplője egy fekete szuperhős viszont éppen ilyen. A Fekete Párduc (Black Panther) ráadásul az első olyan modern Disney-film, amelyben szinte kizárólag fekete szereplők játszanak, és a stáb nagyon nagy arányban szintén feketékből áll.
A Fekete Párduc már az amerikai premierje előtt rekordot állított fel, a Marvel-filmek közül egyre sem váltottak meg előre annyi mozijegyet, mint Ryan Coogler rendezésére. Cikkünk megjelenésekor több mint egymilliárd dollárnál járt világszerte a film bevétele, ebből a magyar nézők összesen 378 millió forinttal vették ki eddig a részüket, ami szintén nagyon jónak mondható. A bevételek alapján a Forbes elemzése szerint bebizonyosodott, hogy a Fekete Párduc páncélját magára öltő T’Challa király (Chadwick Boseman alakításában) a Vasember és Batman után a harmadik legnépszerűbb szuperhős lett a világon.
Mindez nyilván nem véletlen. A filmről zömében pozitív kritikák születtek (ahogy nálunk is), a mondanivalója miatt pedig – főként az afroamerikai közönség számára – sokkal többet jelent sima kétórás kikapcsolódásnál. Bár furcsán hangozhat egy szuperhősfilmről ilyesmit kijelenteni, de a Fekete Párduc már attól megindító, hogy egyáltalán létrejött. Nemcsak azért, mert a még mindig diszkriminációval vádolt Hollywoodban egy fekete stáb alkotásaként született meg, hanem az üzenete miatt is.
A Fekete Párduc azzal, hogy egy technológiailag nagyon fejlett és gazdag, a fehér ember beavatkozásától mentes afrikai országban játszódik, újraírja a feketék történelmét, és egy alternatív narratívát kínál a jövőjükre nézve is. A történet szerint a vibránium nevű szuperfémből meggazdagodott Wakanda nevű államot soha nem gyarmatosították, ezzel pedig megadatott a lehetőség, hogy a világ egyik legfejlettebb országává váljon. A T’Challa király vezette wakandaiak soha nem tapasztalták meg a rabszolgaság és az európai kolonializmusnak való kiszolgáltatottság semmilyen formáját. Gondoljunk bele, hogy ez mennyire erős állítás, amit csak tetéz az, hogy nem Barack Obama elnöksége idején, hanem a Trump-érában hangzik el! Nem csoda, hogy több néző, blogger is arról számolt be, hogy könnyekig meghatódott a filmtől, pedig azért a film nem elsősorban a könnycsatornáinkra játszik.
Ingóságból ismét ember lesz
Ahhoz, hogy megértsük ezt a nagy érzelmi megindulást és felhajtást a film körül, szükséges látnunk a kontextust is, amelyben a produkció létrejött. A film ugyanis mélyen az afrofuturista esztétika és gondolatvilág hagyományaiba ágyazódik, és így a Fekete Párduc vitathatatlan érdeme, hogy az afrofuturizmust, valamint annak törekvéseit Amerikán kívül is szélesebb körben megismerteti az emberekkel.
Magát a definíciót egy Mark Dery nevű amerikai író, teoretikus alkotta meg 1994-ben a Black to the Future című 44 oldalas esszéjében (Def Jef azonos című hiphop száma nyomán). Ebben Dery úgy fogalmaz, hogy az afrofuturizmus olyan spekulatív fikció, amely a technokultúra keretei között afroamerikai tematikával foglalkozik. Az irodalmi, filmes alkotások mellett képzőművészeti munkák, zenei albumok, videoklipek is ide tartoznak, és egyértelműen beszélhetünk afrofuturista divatirányzatról, kozmológiáról, filozófiáról is. Bármilyen alkotás esetén erős az afrofuturizmus gyanúja, ha például egy kiborgnak látszó fekete férfi vagy nő afrikai dobszólamra indul Plútó körüli utazásra. Vessen csak egy pillantást az alábbi illusztratív fotóra Grace Jonesról!
Az afrofuturizmus alapvető eleme a remény, az afroatlanti diaszpóra lehetséges, inkább pozitív jövőképeivel foglalkozik, és mivel időben a távolba tekint, így lesz a legtöbb esetben kötelező tartozéka a technológiai fejlettség, a tudományos fantasztikum is.
A Fekete Párduc karaktere először 1961-ben jelent meg a Fantasztikus Négyes Marvel-képregényekben, majd 1977-ben a vibrániumból földöntúli erőre szert tevő T’Challa király saját sorozatot kapott. A képregény célja volt, hogy az Afrikáról alkotott sztereotípiákat felforgassa, átírja. A Debreceni Egyetem Észak-amerikai Tanszékén oktató, afroamerikai irodalommal foglalkozó Mózes Dorottya szerint éppen ezért a Fekete Párduc Afrikát végre nem disztopikus díszletként, az AIDS és a szegénység melegágyaként ábrázolja, hanem utópiaként jeleníti meg.
Ez nagyon sokat jelent most az afroamerikai fiataloknak, a Fekete Párducban példaképeket látnak
– fogalmaz a kutató.
Lehet, hogy a kifejezést Dery definiálta először, de az afrofuturizmus valójában nem 20. századi találmány. Ez a spekulatív, a mágikus realizmust és a fantasztikumot keverő, időnként még szürrealista vonásokat is magára öltő esztétika tulajdonképpen mindig is része volt az afrikai kultúrának, már a gyarmatosítás előtt is szóltak mesék időutazó, formát váltó hősökről. Aztán jött a kolonizáció, amikor az afrikai embereket befogták, elrabolták, hajóra tették, emberi mivoltuktól totálisan megfosztva egyszerű ingósággá silányították őket. „Ha belegondolunk, ez már önmagában egy science fiction” – mondja Mózes Dorottya. Szerinte az afroamerikai, fekete lét eleve irreális jelenség, nem csoda, hogy a sajátosságai megragadásához fantasztikus elemeket használtak és használnak fel mind a mai napig.
150 éve léteznek rabszolga-narratívák az Egyesült Államok irodalmában, és szinte mindegyik ugyanazt írja le. Hogy egy tárgyból, egy ingóságból miként lesz végre újra ember. Mindig a szabadság a lehetséges végkifejlet. Hát mi ez, ha nem futurisztikus?!
Óceáni civilizáció, földalatti hálózat
A józan ésszel felfoghatatlan traumára a kollektív afroamerikai tudat kénytelen volt a valóságtól hasonlóan elrugaszkodott válaszokat találni, és ez szépen lecsapódott az irodalomban, a zenében egyaránt. Ennek egyik legismertebb példája Ralph Ellison 1952-ben megjelent regénye, A láthatatlan, amelyben a főhősnek nincsen neve, de testének létezése is megkérdőjeleződik. Ezzel jelképezi az író, hogy a fehér tekintet tárgyiasítja, lélektelen gépnek tekinti a fekete embert.
A kortárs könyvek közül érdemes kiemelni Barack Obama és Oprah Winfrey új afrofuturista kedvencét, a Magyarországon is megjelent A föld alatti vasutat, amely egy metaforából épít valóságot. A föld alatti vasút annak idején azoknak a házaknak a hálózatát jelentette, amelyek segítettek a rabszolgáknak, hogy elmeneküljenek délről északra. A fantasztikum Colson Whitehead regényében az, hogy az író ezt a hálózatot valódi vasúttá változtatta.
A feketék kimenekítése az ötvenes évektől kezdve aktív jazz-zenész, Sun Ra művészetében is megjelenik. Space Is The Place címmel művészi hitvallását egy másfél órás játékfilmben is kifejezte. A történet szerint az űrzenét afrikai motívumokkal keverő Sun Ra azt a küldetést vállalja magára, hogy egy idegen bolygóra menekíti az afroamerikai közösséget. Az áttelepítés eszközeként a zenét használja, de vállalkozását megnehezítik a NASA gonosz fehér tudósai.
Nagyon szép afrofuturista kép él az óceánban meghalt feketék emlékéről is. Amikor a rabszolgákat az Atlanti-óceánon hajóra tették, az út során a terhes, munkaképtelen afrikai nőket, a lázadó, beteg fekete férfiakat vihar vagy járvány esetén a vízbe dobták. Az afrofuturista hagyomány úgy tartja, hogy ezeknek a rabszolgáknak a holtteste só formájában tovább él a hullámok között – mondja Mózes Dorottya. Az emberek teteme nem süllyedt le az óceán fenekére, mert előbb emésztették fel azokat a mikroorganizmusok. A narratíva szerint mivel a nátriumnak sok millió évre van szüksége, hogy teljesen feloldódjon, a rabszolgák testéből visszamaradt só mind a mai napig ott lebeg a vízben.
Ezt az allegóriát nem egy regényben fűzték később tovább, hanem a 20. század második felében egy detroiti technoegyüttes, a Drexciya folytatta a költői képet. Az ő megfogalmazásukban a vízbe hajított terhes nők megszülték gyerekeiket a víz alatt, és létrehoztak egy óceán alatti civilizációt. Ezt meséli el a maga módján egy másik afrofuturista, kísérleti hiphopformáció, a Clipping is a The Deep című számukban.
Ökotudatosság és feminizmus
A Drexciya értelmezésében a víz alatti civilizáció veszélybe került, miután a fehérek által okozott globális felmelegedés tönkretette az életterüket. Ez már az ökotudatos vonal, ami az afrofuturizmus 21. századi reneszánszával együtt jelent meg, és ami például a Fekete Párducban is tetten érhető. A filmben az afrikai hagyományos rituálék fontos szerepet kapnak, hangsúlyossá válik a növények rituális használata, az eggyé válás a természettel.
Ez abból az elgondolásból ered, hogy ne csak egy olyan jövőt képzeljünk el, amelyben a feketék egyenrangúak lehetnek a fehérekkel, hanem egy olyat is, amelyben meg tudjuk menteni a Földet, tudunk osztozkodni a növény- és állatvilággal
– értelmezi a kutató.
Az afrofuturizmusban az esélyegyenlőség a nőkre is vonatkozik, nem véletlen, hogy a feminista nézőpont megjelenése a sokáig fehér férfiak uralta műfajban, a science fictionben is egy fekete írónőnek, Octavia E. Butlernek köszönhető a hetvenes években. Butler a Xenogenesis trilógiájának első részében, a Dawnban például egy fekete nőre osztja a feladatot, hogy a nukleáris apokalipszis után földönkívüliekkel együttműködve újraalkossa az emberi fajt.
A Fekete Párduc ugyancsak feminista mozi. A készítői teljesen egyértelművé teszik, hogy erős nők segítsége nélkül T’Challa képtelen lenne megvédeni a birodalmát. Végre egy olyan szuperhős film, amelyben nem teng túl a tesztoszteron, hanem ellensúlyt képez a megfelelően adagolt ösztrogén. A király hiába erős és igazságos, a női hadserege, a mellette kitartó szerelme és édesanyja, valamint a techzseni feltaláló húga nélkül a férfi nem sokra menne.
Ez az afrofuturista-feminista vonal talán a zenében a legszembetűnőbb. Megkopna a klaviatúra, mire végigsorolnánk, hogy Grace Jonestól kezdve, Missy Elliotton és Janelle Monáe-n át egészen Beyoncé és Jay-Z legutóbbi albumaiig kik tartoznak ide. Jay-Z Family Feud című számához a mozikban hamarosan a szintén afrofuturista beütésű Időcsavarral jelentkező Ava DuVernay például olyan kisfilmet rendezett, amely szerint a jövőben színes bőrű nők vannak hatalmon, és 2444-ben azon dolgoznak, hogy felülírják a feketékre nézve igazságtalan amerikai alkotmányt.
A rabszolgatartásnak utóélete van
Az afrofuturimus azért élheti újabb virágkorát, mert bár a rabszolgatartás véget ért, a feketék életkörülményei még mindig sokkal rosszabbak a fehér átlaghoz képest Észak-Amerikában és Afrikában. Csak hogy néhányat említsünk: korlátozottabb a hozzáférésük az oktatáshoz, az egészségügyi szolgáltatásokhoz, az afroamerikaiak körében nagyobb a halva születés aránya és a szegénység is. Mára egyértelművé vált, hogy 1865-tel nem szűnt meg teljesen a rabszolgasors. Ezt a tudomány az afterlife of slavery (a rabszolgaság utóélete) fogalommal illeti. Mózes szerint addig bőven van létjogosultsága az afrofuturista alkotásoknak, amíg két és fél millió afroamerikait tartanak fogva az iparággá vált börtönkomplexumokban, folyamatos az ellenük elkövetett rendőri erőszak, és a hatvanas-hetvenes évek radikális mozgalmának, a Fekete Párducoknak néhány képviselőjét még mindig rács mögött tartják.
