Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Milyen félelmeik vannak a fiatal színészeknek? Mennyire telepszik rájuk a teljesítménykényszer? PÁR excellence című párosportré-sorozatunkban tehetséges pályakezdő művészeket mutatunk be, akik generációjuk meghatározó alakjaivá válhatnak a következő években. Ismerjék meg a Radnóti Színház két fiatal színészét, a szakmai gyakorlatát töltő Vilmányi Benettet és a két éve szerződtetett Sodró Elizát.
„Gimnázium után az első színművészetis felvételim nagyon rosszul sikerült – kezdi a 27 éves Sodró Eliza, aki a tavalyi POSZT-on elnyerte a legjobb 30 év alatti színésznőnek járó díjat. Egy év külföld következett, s később egy újabb sikertelen felvételi. „Pesten egy apró, szürke szobában ültem húsz izzadó felvételizővel; mire behívtak, már csak arra tudtam gondolni, hogy ha ez nem sikerül, akkor végem. Kaposváron viszont mikor ösztönösen kiválasztották a listámról a kedvenc verseimet és monológjaimat, éreztem, hogy ez a hely jó lesz nekem.”
A 23 éves Vilmányi Benett elsőre bekerült a Színművészetire. Már végzős, a nézők egyebek között a Terápia utolsó évadából ismerhetik. Azt meséli, valószínűleg azért vették fel, mert mellette a Bocsánat nevű zenekar frontembere volt, így eldöntötte, hogy ha az első rostán kihullik, a zenélés mellett teszi le a voksát. „Nem mondom, hogy tét nélküli volt, mert akartam, de nem keseredtem volna el, ha nem sikerül. Korábban úgy éreztem, hogy nem mehet együtt a zene és a színház, de ma már másképp látom. Eliza 2010 és 2015 között járt a Kaposvári Egyetemre, épp amikor az ott zajló átalakításoktól volt hangos a hazai sajtó. Erről az időszakról a színésznő azt meséli, az osztálya tulajdonképpen három évet járt az egyetemre, mert az utolsó két évben már mindenki gyakorlaton volt az ottani káosz miatt.
„Az egyetem vezetése már Vidnyánszky Attila érkezése előtt is igyekezett minden eszközzel ellehetetleníteni a tanszékünkön folyó munkát. Volt, hogy a tanáraink hónapokig nem kaptak fizetést, csak mikor egy osztálytársnőm azzal kezdett fenyegetőzni, hogy ha estig nem utalnak, reggel kimegyünk a főtérre tüntetni, és lehívjuk az országos sajtót. A média volt az egyetlen fegyverünk, attól rettegtek. Egyszer az egész osztályunkat beidézték fegyelmi tárgyalásra, mert tettünk egy nyilatkozatot, ami nekik nem tetszett. Azt hiszem, nagyon boldogok lehettek, mikor Vidnyánszky Attilát megnyerték maguknak, és így kirúghatták a régi rendszer tanárait.”
Eliza azt meséli, a vezetésnek semmilyen terve nem volt arra, hogy mit kezdjen a régi hallgatóival. Eleinte küzdöttek, próbálták megérteni, hogy mi folyik a fejük felett, aztán feladták, és elmentek gyakorlatra. „Egy darabig ez is csípte a szemüket, fenyegettek, hogy ha nem jövünk vissza, minket is kirúgnak, de aztán békén hagytak. Szerintem belátták, hogy nekik is könnyebb így” – mondja. Egy korábbi interjúnkban a Viszkisből ismert Móga Piroska (Eliza volt osztálytársa) is hosszan mesélt arról, hogyan húzta ki a vezetés a hallgatók lába alól a talajt.
Állandóan azt éreztem, kevés vagyok
Benettet ezzel szemben kifejezetten biztatják, hogy kóstoljon bele a különböző munkákba. „Zsámbéki Gábor az osztályfőnököm, és mindig mondja, hogy minél hamarabb menjünk gyakorlatokra, castingokra, hogy legyen munkánk. Ma már nem várhatunk arra, hogy az igazgatók eljöjjenek a vizsgaelőadásokra, és utána felhívjanak egy ajánlattal, nézelődni kell, kitalálni, hogy hová mennénk szívesen dolgozni.” A fiatal színész A játékos című előadás miatt került a Radnótiba: mikor Kováts Adél meghívta Fehér Balázs Benőt rendezni, Fehér úgy gondolta, a társulatból nem tudja kire osztani Alekszejt, így jött az ötlet, hogy Benett legyen a főszereplő. „Aztán 'bemelegítés' gyanánt, a Téli regébe is belecsöppentem” – teszi hozzá.
Eliza Szombathelyre szerződött elsőként, osztályfőnöke, Réthly Attila – még mielőtt kirúgták volna – segített elhelyezkedni a tanítványainak. Elizát az ő ajánlására hívta meg Jordán Tamás.
De mennyire telepszik rá a kezdő színészekre a teljesítménykényszer? Milyen átkerülni a megszokott, családi műhelyből egy új csapatba? „Sok mindenki mondta, hogy így lesz, és én is úgy tapasztalom, hogy nehéz kiszakadni a műhelymunka-fílingből” – kezdi Benett. Szeretnék itt maradni a Radnótiban, de majd kiderül, sikerül-e. Egyébként nem volt bennem kényszer, hogy óriásit kell itt nyújtani, inkább az bánt, hogy most leveszik a műsorról A játékost, ezt éltem meg egy kicsit személyes kudarcként.”
Eliza Szombathelyen kipróbálhatta magát olyan dolgokban, amiknek egyáltalán nem volt biztos a sikere. „Az ottani társulat olyasmi volt, mint az osztályom. Gyakran előfordult, hogy este a büfében hülyéskedtünk valamit, aztán azt másnap kipróbáltuk a színpadon. Mikor idejöttem, nagyon meg voltam szeppenve. Hiányoztak a régi barátaim, és közben állandóan azt éreztem, kevés vagyok, hogy ennél én sokkal többet tudok. Nagyon fáradt is voltam, zsinórban a harmadik évem volt, hogy állandóan dolgoztam. Gyakran aludtam bent a színházban, kezdett összeomlani az agyam. Szerencsére nyáron tudtam pihenni, és idén már egészen otthon érzem magam a Radnótiban.”
Megmondjuk a tutit, és akkor változik a világ?
De milyen elképzelésekkel vágott neki a szakmának Eliza és Benett? Egyáltalán mit gondolnak a színház céljáról, ők miért csinálják? „Én azért csinálom, mert örömet okoz nekem (amikor örömet okoz) – mondja Benett. – A színházra mindig szükség volt, és lesz is, de nem gondolok rá úgy, mint valami óriási társadalmi haszonra. Mondja néhány színész, hogy ők nem szerepelnek hülyeségekben, csak olyanban, aminek van valami haszna. Tehát ami nem csak egy igényt szolgál ki. Nem tudom. Ha valaki ma este besétál a Radnótiba, és megnézi, amit játszunk, az szerintem csak egy réteg igényeit szolgálja ki.”
De Eliza is sokat gondolkozik ezen. „Én sajnos nem hiszem el, hogy a színháznak van társadalomformáló ereje.” „De tud lenni – vág közbe Benett –, csak azt nem itt kell csinálni, hanem el kell vinni olyan emberekhez, akik nem tudnak ide eljönni. Tehát nem azt kell csinálni hozzá, ami bevett, divatos, hanem ami hidat tud teremteni a különböző csoportok között.”
„Igen, de akkor célzottan annak a rétegnek csinálod – válaszol Eliza. – Most például elolvastam az Egyasszony című könyvet, és el tudom képzelni, hogy a belőle készült előadás közben ötven nézőből harminc a velejéig találva érzi magát. És mondjuk, először teszi fel magának a kérdést, hogy hogy is van ez? Aztán ő is beszélni kezd, és amikor már nem „csak” egy asszony beszél, hanem negyven, meg négyszáz, akkor azért már történt valami fontos. Szóval ebben én is hiszek, de abban nem, hogy csinálunk egy előadást, ahol jól megmondjuk a tutit, és akkor változik a világ” – teszi hozzá.
A fiatalok egyetértenek abban, hogy jó, ha egy színház foglalkozik a közélettel, azt viszont nem szeretik, nem találják hasznosnak, ha a darab csupán ki-kikacsint. „Mikor napi politikát látok a színpadon mindig kényelmetlenül fészkelődöm, talán mert az ilyen kocsmatéma; én is azonnal reagálni akarok. Színházban viszont ugye nem ildomos – mondja Eliza, és Benett is bólogat: „én is kényelmetlenül érzem magam, ha valami szájbarágós. A darab a közélet velejéből emeljen be dolgokat, legyen szerves része az előadásnak. Az összekacsintás nekem kicsit egyet jelent a felülről nézéssel, ami nem szimpatikus. De tény, hogy ha valamelyik színház nem mer ilyet csinálni, az rohadt nagy baj, aggasztó.”
Épp most húzzuk meg a piros vonalat
Néhány alkotó attól fél, hogy a szexuális zaklatási botrányok utáni óvatosságban eltűnik a társulati lét több fontos eleme is, mint például a humor. Eliza viszont úgy véli, fontos a szexuális zaklatásról, a hatalommal való visszaélésről beszélni, mert csak így lehet megvédeni a jövő áldozatait. „Ha tapasztalatlan vagy, de tudsz erről a jelenségről, akkor már mered megvédeni magad, ha ilyen helyzetbe kerülsz. Mert már van a fejedben egy viselkedési minta, egy zaklatási protokoll. Ha viszont váratlanul ér, könnyebben előfordulhat, hogy leblokkolsz, ettől később szégyelled magad. Az pedig a hallgatás melegágya. Arról meg szerintem nem nagyon van mit beszélni, hogy ki a hibás. Aki felelős pozícióban van, azé a felelősség, hogy csomót kössön a... vágyaira. Ha ezt nem tudja megtenni, alkalmatlan a pozíció betöltésére. Ez ilyen egyszerű.”
„Szerintem is itt húzódik egy határ” – reagál Benett. – Aki felvételizett az egyetemre, az tudja, milyen legendák keringtek: hogy itt levetkőztetik az embert, például. Akkor sokat dilemmáztam, hogy én most meddig fogok elmenni annak érdekében, hogy fölvegyenek, pusztán azért, mert hatalommal bíró emberek ülnek velem szemben. Jó, hogy elindult egyfajta vita, mert eddig mindenki jól elpoénkodott például a szereposztó dívánnyal. Ezt mostantól mindenki komolyan veszi.”
Eliza szerint hasznos, hogy az emberek végiggondolják, mit csináltak korábban. Mindenki magába néz? – kérdezem. „Én rohadtul nem – válaszolja Benett –, mármint bocsánat, de szerintem, akinek magába kell néznie, az csinált valamit, vagy ha ezt mondja, akkor azt kommunikálja ezzel, hogy szerinte fel van fújva a dolog.”
A Marton-ügy kirobbanása után a Színművészeti hallgatói a rendező felfüggesztését kérték. Benett azt mondja, nem tudott arról, hogy Marton hallgatókat zaklatott volna, de nem is döbbent meg, amikor kiderült. „Pletykák mindenkiről vannak, ezt vagy elhiszi az ember, vagy nem. Igazából én is csak annyit tudok, amennyit elolvasok. Voltak különböző fórumok, meg gyűlések az egyetemen, de ezeken nem vettem részt. Az én baráti körömben nem volt megosztottság az üggyel kapcsolatban, de nyilván hallottuk, halljuk az eltérő véleményeket a színházi szférában.”
Eliza és Benett egyértelműen azt vallják a „mocskos színházi szakmáról” szóló véleményekről, hogy hülyeség. Úgy vélik, hogy a zaklatás minden szakmában ugyanúgy jelen lehet. „Ebben a közegben mertek róla először beszélni az emberek. Ilyen szempontból meg ez a legbátrabb szakma, nem?” – teszi fel a kérdést Eliza. „És nem is a Marton-ügy volt először, hanem Kiss László, aki úszóedző” – fűzi hozzá Benett. Eliza szerint tény, hogy ez egy olyan szakma, ahol az ember egy próba alatt annyit tudhat meg a másikról, mint egy randin. „Abszolút benne van a pakliban, hogy kialakul valami a kollégák között. A közelség a munkánk része. Csak van ez a piros vonal, amit éppen most húzunk meg a társadalomban, hogy mi az, amit már nem léphetünk túl.”
