Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Tisztességes szórakoztatóipari produktumot, rendes fesztiválkoncertet tett le a Nagyszínpadra a 25. Sziget Fesztivál nulladik napjának sztárfellépője. Világmegváltásra azonban nem került sor. Eszünkbe jutott a tavalyi Rihanna-koncert, de csak azért, mert ez nem olyan volt.
A tavalyi nulladik napos koncert, Rihanna nagy érdeklődéssel várt fellépése egészen elképesztően rettenetes volt, egy szellemtelen hakni, egy egymillió dolláros falunap. Hiába a nemrég létrejött találkozója Macronnal, vagy a pár napja bemutatott különleges outfitje, egy évvel ezelőtti tétova színpadi téblábolását nehezen felejtjük el.
Azzal együtt, hogy azt már tavaly is megállapítottuk: nincs abban már semmi különleges, hogy egy nagy fesztivál kifejezetten, tehát a mainstream poprockhoz képest is kommersz előadókat emel be programjába; nem csak a Sziget van így ezzel, ez történik a nemzetközi fesztiválpiac legfontosabb pontjain is. Ahogy egyébként, úgy ahogy van, a fesztiválok, mint olyanok sem hasonlítanak már régi önmagukra – és ez nem önmagában a régen minden jobb volt-lemez, hanem egy megállapítás.
A Szigeten – és hogyne jutna ez-az az eszünkbe, ha már negyedszázados jubileum van, meg a felvásárlásos és Gerendai-hátrébblépős korszakhatár – például már jó ideje nem okoz vicces és izgalmas helyzeteket az, hogy random társadalmi csoportok és osztályok ütköznek egymással, a patkányos kolduló dél-alföldi punk, meg a belbudai bölcsész, ők egész egyszerűen nem jelennek meg ugyanazon a palettán.
A 2010-es évek végének fesztiválja kiszámított és kiszámítható, ahogyan a kortárs pop jelentős része is predictable (miközben persze ma is kimazsolázhatjuk a jó zenéket, csak egy nagyobb kupacból, másképpen, máshogyan, és miközben a popzene mögül ma is kikukkantanak az igazi fazonok) –, de ez minden bizonnyal legfeljebb csak a szerzőhöz hasonló negyvenes csávókat izgatja fel, a szerző pedig már a helyzetet természetesen halálosan élvező gyerekét viszi ki a Szigetre, ahol az ifjúság láthatóan felhőtlenül szórakozik.
Na, de.
A tárgyra.
Szóval, Pink tegnap esti-éjszakai szigetnyitó fellépését össze sem hasonlíthatnánk a tavalyi Riri-buktával. Persze nem, vagy önmagában nem azért, mert – Rihannával ellentétben – Pink teljes zenekarral, vokálosokkal és tánckarral érkezett. Egy lemezjátszó és egy mikrofon is tud katarzist okozni adott esetben, meg egy szál gitár is. Meg egy lemezjátszó mikrofon nélkül is. Vagy egy szimfonikus zenekar.
Pink egész egyszerűen profi szórakoztatóipari munkás, hozzá még karakter is, persze nem kell túlzásokba esni, nem egy PJ Harvey (ő érte majd pénteken rajongunk), vagy egy Lorde, a karaktert ne keverjük össze a katarzissal. Láthatóan jó formában, egyben van, a koncert előtt még a backstage-ben fogyasztotta el estebédjét gyermekei társaságában, új lemeze hamarosan megjelenik (Beautiful Trauma, ez lesz a címe), minden smakkol. És hogy visszaugorjak egyet, persze az sem ártott, hogy van egy fasza zenekara.
És van egy csomó slágere, amiket nem fél használni, szóval el is játszotta őket a hálás közönségnek, amely annak ellenére igen lelkes volt, hogy Pink öt éve nem jelentetett meg nagylemezt, ráadásul a 2012-es album is négy év szünet után érkezett. Négy év, meg öt év pedig elég nagy idő a kortárs popban, trendek és előadók bukkannak fel és pörögnek le a gyorsuló időben. Pink valójában a kétezres évek gyermeke.
De ezen az estén láthatóan nem ez volt a téma. Pink odatette magát, és ezt a közönség értékelte is. Dobált extrákat is: a Funhouse-ba beleszőtte a No Doubt-féle Just a Girlt, meg eljátszotta a Joan Baeztől és a Led Zeppelintől is ismert Babe, I'm Gonna Leave You-t. Volt úgynevezett színpadi show, pirotechnika, tűzijáték, a már külön megjegyzésre sem érdemes (mert annyira alapértelmezett) vizuál, sőt, a koncert legeslegvégén – ahogy azt tegnapi szigetes jelentkezésünkkor előre jeleztük – Pink még el is szállt.
Persze nem magától, hanem egy jól kialakított drótkötélpálya segítségével.
