Állok a rottyanásig megtelt Estadi Olimpic Lluís Companys, az éppen idén 25 éves évfordulóját ünneplő barcelonai olimpia központi stadionjának a nézőterén, és azon gondolkozom, mikor láttam először a U2-t. Mármint nem élőben, mert úgy most először – a budapesti koncertről lemaradtam, utána meg már nem nagyon érdekelt a jelen idejű U2, de erről egy kicsit később. Hát a Live Aiden, mint talán számos más akkori kamasz is, ahol, ha nem is vitték el a show-t, de a U2 adta az egyik legemlékezetesebb műsort, többek közt az énekes színpadról leugrós magánszámának köszönhetően.

Mindeközben az előzenekar tolja; mit előzenekar, az Oasis-alapító, -dalszerző, -zenekarvezető Noel Gallagher és az ő High Flying Birds nevű együttese. 

Teljesen jók. A két tök rendben lévő Noel-lemez dalai szólnak, meg persze Oasis-klasszikusok, többek közt a Don't Look Back In Anger (ami idén sajnos különleges és szomorú körülmények között kapott új értelmezést), meg a Wonderwall, amit ugyan nem ő, mármint Noel énekelt az Oasisben, de whatever, ő a szerző. Mindkét dallal megénekeltetik a közönséget, Noel, a kis lájkvadász amúgy is Barca-mezben tolja, mindezt mellesleg egy olyan stadionban, amiben korábban az Espanyol játszott. Pikáns. Ha még azt is hozzáteszem, hogy hazafelé a teljes Barcelona megy el mellettünk a repülőtéren, azt is mondhatnám, hogy szép keretet kapott ez a barcelonai két nap, de most vissza a témára.

Noelék el. Átszerelés. Megint van idő visszaemlékezni. Az 1987-ben megjelent Joshua Tree-t a Magyar Rádióból vettem fel a megjelenéskor; Ahol az utcáknak nincs nevük, Még mindig nem találom, amit keresek, Veled vagy nélküled, akkoriban mindig elsorolták a lemez sugárzása előtt a számcímek magyar fordításait. Egy hatvanperces kazettára fért fel a kicsit több mint ötvenperces lemez, úgy, hogy valamikor a vége felé gyorsan meg kellett fordítani a kazit, hogy a lehető legkevesebb maradjon le. Golyóstollal felírt dalcímek, kivágott lemezborító. DIY.

A U2, amely tehetséges posztpunk-zenekarból a már erősen felfelé tartó War után a The Unforgettable Fire című nagylemezzel lett nagyon fontos zenekar – ez volt az első lemezük, amelyet a producerzseni, Brian Eno és a szürke eminenciás, Daniel Lanois gondozott –, meg persze a már említett Live Aid-koncerttel, a Joshua Tree-vel vált a világ akkor talán legfontosabb zenekarává. Felkerült a Time magazin címlapjára, Grammy-ket nyert, és hatalmas sikerrel turnéztatta a lemez – Amerikában is, ami ugye a kérdőjelek nélküli áttörés előfeltétele. Nem meglepő amúgy, hogy a Joshua Tree-vel a U2 nagyon befutott Amerikában, hiszen a lemez maga is nagyrészt amerikai zenei, irodalmi, kulturális hatások és élmények, egy elég sajátos szeretem-gyűlölöm-viszony párlata.

Ja, igen, és, hogy miért ez az első U2-koncertem, miközben annyira fontos nekem ez a zenekar. Hát azért, mert a népstadionos koncertről lemaradtam (de ezt már mondtam), később meg már nem éreztem annyira fontosnak és élet(embe)vágónak Bonóék dolgait, hogy elutazzak miattuk valahová. Azt gondolom egyébként, hogy a U2 hanyatlása az Achtung Baby után kezdődött. Persze nem egyből és nem meredeken. A Zooropa az Achtung Baby úton fogant ikerlemeze kifejezetten sok jó pillanattal, de nem hasonlítható az Unforgettable Fire–The Joshua Tree–Achtung Baby-albumtriászhoz, a Pop egy félig sem végigvitt érdekes elgondolás, ugyancsak klassz felvillanásokkal – talán nem kellett volna a meglévő turnékötelezettségek miatt befejezettnek nyilvánítani a felvételeit. Az All That You Can't Leave Behind szerethető U kanyar a U2 tradicionalista énjéhez, talán a legkompaktabb lemezük az Achtung Baby után.

Aztán meg a néma csend, vagyis pont, hogy nem, hanem csupa félig, vagy félig sem sikeres próbálkozás az ügyben, hogy a zenekar megőrizze érvényességét, jelenidejűségét – miközben Bono egyre nagyobb erőkkel világmegváltott, The Edge meg néha mordult egyet, hogy az énekes jobban tenné, ha a dalszerzéssel foglalkozna, csupán egy-egy jó dal, jó pillanat, jó motívum jött ki csak a csövön, koherens, emlékezetes nagylemezek nem. Ez így van, sajnabajna, még akkor is, ha a die-hard U2-rajongók most elküldenek a pics­*ba.

hvg.hu

A U2, annak ellenére, hogy a kétezres években összesen négy stúdiólemezt is kihozott, elvesztette a fiatal közönséget (ezzel részben összefüggésben egy ideje nincsenek toplistás dalai), rajongótábora középkorú lett, és az történt, ami az ilyen, a rajongói percepcióban alapvetően a nosztalgiára épülő együttesekkel történni szokott, hogy az új album pár dala csak díszítésként szolgál az aktuális turné besztof-programjához. Ez nem ciki, egyszerűen csak ez lett, miközben a zenekar, főleg The Edge – érthető módon, tök valid alkotói state of mind ez – maga nem akarta elengedni a saját érvényességébe vetett hitet.

Mindeközben egyre nagyobb divat lett (vagy mondjuk úgy: vállalható, nem-kínos kényszerűség), leginkább a nyolcvanas évek gitárpop-kultzenekarai körében, legendás albumokat egy az egyben turnéra vinni – csinált ilyet többek közt a Simple Minds, az Echo and The Bunnymen, a Psychedelic Furs, vagy a Church. Végül a U2 is engedett a negyvennyolcból, meg a helyzet is úgy alakult, és a jubileum is jött: így lett ez a Joshua Tree évfordulós koncertkörút.

Azt már a stadion bejáratánál, messziről lehetett látni – miután átvergődtünk a nem túl szigorú, de számos (öt) biztonsági ellenőrzésen –, hogy a U2, legalábbis, ami a vizuált illeti, valami NAGYON NAGYOT fog itt gurítani. Jó, ne szépelegjünk, 2017-ben nagyon nincsenek meglepetések – a Youtube-on már szemügyre lehetett venni azt az egészen elképesztően magas és hosszú videófalat, ahová a zenekar a koncert törzsanyagát jelentő Joshua Tree-dalokhoz készített kvázi-klipeket vetítette. A koncert azonban nem az 1987-es lemez dalaival indult.

Az ír zenekar – apropó ír zenekar: most olvastam a Guardianben, hogy azért nincsenek oda annyira értük a hazájukban, mert a cégüket, vagy valamelyik cégüket, nem ismerem pontosan a U2 céghálóját, anno Hollandiába telepítették át a kedvezőbb adózási szabályok miatt, aztán ez mégsem áll annyira jól egy olyan zenekarnak, ami többek írségével és társadalmi felelősségvállalásával rajzolja fel önnön profilját –, na, szóval Bonóék a Sunday Bloody Sunday-nél vették fel a fonalat, aztán többek közt Pride és A Sort Of Homecoming (benne egy idézet a Bowie-féle Heroes-ból), mindez nem a nagy színpadon, ahová a Joshua Tree-blokkra átsétálnak majd, hanem egy kisebb, intimebb, a közönségbe belógó világot jelentő deszkán.

No, de aztán vörösbe borul a színpad, a négy férfi átsétál a nagy neonkaktusz árnyékába – közben természetesen elképesztő tombolás, negyvenes-ötvenes édesanyák és családapák vesztik el a fejüket, amúgy nincs elképesztőbb a koncertre rendszeresen nem járó, erre az estére kiszabaduló/ideutazó középkorúaknál – Where The Streets Have No Name, és kezdetét veszi a Joshua Tree-blokk. Dalról dalra jönnek a számok, úgy, ahogy a lemezen, a zenekar meg egyébként kitűnő formában, tegyük hozzá, de ez már az első pillanatokban kiderült. És, hát az is van, hogy nem sokat, vagyis inkább semmit nem kopott a lemez, ahogyan az igazán fontos dalok és lemezek nem igen kopnak, mert idő és stílusok felett állnak. Meg az is van, hogy így kap fura duplacsavart a U2 összes olyan törekvése (lásd fentebb), ami saját maga újra-kontextusba rakásáról, újra érvényessé tételéről szól, hiszen hiába a világ összes aktuálisan jó producere, hiába az ilyen-olyan kísérletezés az aktuális chic és cool stílusokkal, hiába az erőltetett és uncsi return to form kommunikáció, az a helyzet, hogy emlékezetes dalok nélkül csak a régi emlékezetes dalok maradnak. Amik közül, mellesleg, a kevésbé exponált számok ezen az estén még inkább feltárják saját nagyszerűségüket; In God's Country, Trip Through Your Wires, One Tree Hill, Exit, Mothers of the Disappeared.

Ezzel pedig vissza is kapcsolunk a Montjuic-re (magyarul zsidóhegy, mindnyájan a tudjukkik kottájából szórakozunk), ahol lepörög a harminc évvel ezelőtti film, de a U2, éppen azért, hogy elvezessen a mába – hiszen az est kommunikációs outputja mégis csak az, hogy ez egy jelen időben létező együttes –, játszik párat a Joshua Tree utáni esztendők, de főleg a kétezres évek dalai közül is, One, Ultraviolet (Light My Way) – mely közben a történelem legfontosabb nőinek arcképei, és a Women Of The World Unite felirat láthatóak a grandiózus vizuális felületen –, Miss Sarajevo, Vertigo, Elevation, Beautiful Day. Végül pedig jön egy vadonatúj szám, a Little Things That Give You Away a még mindig készülő új U2-lemezanyagról, aminek szinte egész biztosan az lesz a címe, hogy Songs Of Experience, és aminek a kiadását 2016 óta halogatják – állítólag The Edge a valóban sok mindent újrarajzoló amerikai elnökválasztás idején azt kérte, várjanak egy kicsit, nézzék meg, a dalok "még mindig azt kommunikálják-e", amit az alkotók szeretnék, hogy mondjanak.

Akár ez van, akár csak időt kértek maguktól, és talán a Joshua Tree-turné is ennek az időkérésnek a része, vagy talán ezektől a daloktól szeretnének most visszakérni, vagy -kapni valamit, a U2, ez tök nyilvánvaló, nem akar nosztalgiabuli lenni, még akkor sem, ha most pár órára, pár hétre-hónapra még maga sem nagyon bánja, ha annak látszik.