Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Napok múlva érkezik a Dunkirk című háborús thrillere, ezért kicsit visszatekintettünk a brit mester életművére, és rangsoroltuk eddigi kilenc moziját. A legjobb Batman-filmeket és a legambiciózusabb sci-fiket is neki köszönhetjük, de azt néha hajlandóak vagyunk elfelejteni, hogy Hugh Jackmanből és Robin Williamsből is ő hozta ki életük egyik legjobb alakítását.
Sohasem tudjuk meg, mekkora jelentőségű rendező lett volna Christopher Nolan az internet előtti korban, de ma gyakorlatilag kioltja egymást az elvakult rajongók és a véres szemű gyűlölködők tábora, ha a britről van szó. Pedig filmjeit egyszerre szeretik a legelismertebb kritikusok és azok a „gondolkodós filmeket” kedvelő emberek is, akik számára nem sok különbség van egy Eredet vagy egy Pillangó-hatás között. Hideg, kimért stílusa, tematikai megalomániája viszont mások szemében taszító.
Pedig a keresztbe tett lábbal teát kortyolgató, öltönyös imázs már lassan a múlté, mióta Edgar Wright, a Baby Driver rendezője világgá kürtölte, hogy titokban óriási komédiarajongó. Persze nem kell azt gondolni, hogy innentől özönleni fognak a nagy ívű Nolan-vígjátékok, de azt el kell ismerni, hogy tudja, hogyan kell frissen tartani az életművét.
Az első reakciók szerint legalábbis a Dunkirk úgy különbözik totálisan a leginkább sci-fijeiről ismert rendező korábbi filmjeitől, hogy nem az a háborús eposz, amit sokan vártak, hanem egy végletekig feszített, három különböző történetet összefonó történet, ami történetesen a második világháború egyik legizgalmasabb eseménye alatt játszódik. De annak idején azt is kevesen várták tőle, hogy a sokat szapult Batman és Robin bukása után tíz évvel forradalmian megváltoztatja a Batman-mítoszt, és úgy egyébként a szuperhősfilmeket.
Felelevenítettük a filozófiai és erkölcsi témákban szívesen elmerülő író-rendező életművét, és – egészen különböző egyéni listáink összesítésével – rangsorba helyeztük eddigi kilenc moziját.
9. Álmatlanság (Insomnia, 2002)
Hogy miért volt fontos egy 1997-es norvég pszichothrillert öt évvel később amerikásítani, nem tudjuk, de az biztos, hogy Christopher Nolan kihozta belőle a maximumot. A Twin Peaks-szerű alaszkai kisvárosban játszódó, ködös, fenyőerdős detektívsztori legnagyobb problémája ugyanis nem Nolanhez köthető: az éjjeli sötétséget nem ismerő városban évődő, a múltjával megbékélni képtelen zsaru (a nagyon alpacinós Al Pacino) külső-belső nyomozása egy jó sztori, de semmi több. Ha másért nem, Robin Williams egyik legjobb alakításáért már megérte ez a remake.
8. A csapda (Following, 1998)
Nem teljesen fair a gigantikus stúdiófilmjeivel összevetni ezt a hatezer dollárból összehozott, a barátjai lakásán, természetes fény mellett, fekete-fehér 16 mm-es filmre forgatott debütálást, de A csapda annyira magában hordozza a Nolan-DNS-t, hogy jófejségből sem lehetett kihagyni – főleg, hogy még csak nem is lett utolsó. Ez az egyórásnál alig hosszabb, hitchcocki neo-noir egy fiatal férfi története, aki puszta kíváncsiságból követ embereket a szabadidejében, de aztán az egyik kiszemeltjének köszönhetően megmártózik a bűnözés világában. Az életekről döntő trükkök és hazugságok, az időben való ugrálás, a megszállottság, a hirtelen fordulatok – ha érdekel, honnan jött ez az egész Nolan-mánia, egy órát nyugodtan rá lehet szánni.
7. Batman: Kezdődik! (Batman Begins, 2005)
Ma már nehéz elképzelni, de Nolan első Batman-mozijáig egy filmes sem tárgyalta bővebben a hős eredettörténetét, ráadásul a brit szerint a korábbi filmek inkább stílusgyakorlatok voltak, mint a karakterhez méltó drámák. Tim Burton sötét álomvilága és Joel Schumacher színes bohóckodása után tényleg frissítően hatott a valós, modern világba költöztetett mitologikus megközelítés. Elsőre viszont még túlságosan Bruce Wayne-re (ezúttal Christian Bale) és Batman felemelkedésére koncentrált, pedig – ahogy ezt később Nolan is belátta – mindig legalább olyan fontos volt a főellenség, Liam Neeson pedig hiába hozza a legjobb formáját, Ra’as al Ghul viszonylag súlytalan karakter ebben az univerzumban.
6. A sötét lovag – Felemelkedés (The Dark Knight Rises, 2012)
Az, hogy Nolan Batman-filmjeire az utóbbi idők egyik legjobb trilógiájaként szoktak hivatkozni, de közben a háromból kettő még Nolan öt legjobb rendezése közé sem fér be, önmagában sokat elárul a brit zsenialitásáról. Nem volt persze egyszerű helyzetben, Jokert és a Kétarcút ellőtte a képregényfilmek etalonjának tartott, a mindenidők-listákról kihagyhatatlan A sötét lovagban, ami után megrendezte az Eredetet, szóval nem volt más választása, minthogy valami bombasztikust tegyen le az asztalra.
Bane (Tom Hardy) és a Macskanő (Anne Hathaway) viszont sokkal megosztóbb páros volt, és a cselekményt is egy kicsit túlszőtték, túl sok új arcot hoztak be – ritkán mondunk ilyet, de Marion Cotillard feltűnését jobb elfelejteni. Viszont még így is olyan ülésbe szögező kulcsjeleneteket sikerült elszórni a 165 perc alatt, mint az IMAX-ben felvett repülőzuhanás, a tőzsdeostrom, Batman és Bane ökölcsatája vagy a nagy gothami pusztítás, hogy a problémák csak a moziból kifelé kezdtek feltűnni.
5. Csillagok között (Interstellar, 2014)
Egyértelműen Nolan legszentimentálisabb filmje, így nem is csodálkozunk, hogy az egész nem is tőle, hanem Spielbergtől indult – ő kérte fel Chris öccsét, Jonathan Nolant még 2007-ben, hogy dobjon össze egy forgatókönyvet Kip Thorne elméleti fizikus féreglyukas, fekete lyukas hablatyolásából. Aztán Spielberg lelépett, Jonathan pedig beajánlotta a bátyját a stúdiónál. Egyvalamiben mindenki megegyezhet: Nolan színrelépése audiovizuálisan mindenképp telitalálat volt, a 2001: Űrodüsszeiát idéző kozmikus utazások az ő „hideg” rendezésében és Hans Zimmer grandiózus orgonái kíséretében ütöttek csak igazán.
A huszonegyedik századi történetben természeti katasztrófák veszélyeztetik a Földet, a két gyermekét néhai felesége apjának (John Lithgow) segítségével nevelő Cooper (Matthew McConaughey) előtt adódik egy lehetőség új otthont találni az emberiségnek – de ehhez hátra kell hagynia családját és át kell haladnia egy féreglyukon. Igaz, ami igaz: a párbeszédek egy kicsit didaktikusak, a Nolantől szokatlan érzelmek kissé túlcsordulnak a végére, de ha az ember bő két és fél órára félreteszi a cinizmusát, akkor olyan élményben lesz része, amilyet sok-sok éve nem kaptunk meg egy rendezőtől sem.
4. A tökéletes trükk (The Prestige, 2006)
Are you watching closely?
Úgynevezett ars poetica. A rejtélyekre épülő filmek nagymestere filmet készít a rejtélyekre épülő szórakoztatás őséről, a bűvészetről. Christopher Priest regényének adaptációja az 1890-es évek Londonában játszódik, ahol két bűvész, Robert Angier (Hugh Jackman) és Alfred Borden (Christian Bale) Amadeus-szerű rivalizálását követhetjük, miközben közös trükkmesterük (a legnagyobb Nolan-állandó, Michael Caine) belerokkan a csatározásokba.
Persze azért is olyan megosztó ez a film (egyikünk az első helyre sorolta, másikunk a lista vége felé), mert rengeteg múlik azon, sikerül-e a rendező bűvésztrükkje a nézőn – az elterelés úgyis megy ezerrel, ha azt nem vesszük észre. De magán az ámításon kívül legalább annyira szól a film a megszállottságról, és még egy kis tudományos háttér is bekerült, és nem csak azért, hogy David Bowie-val eljátszathassa Nikola Teslát.
3. Memento (2000)
Szakmai elismertségének fényében hihetetlen, de még csak két filmjével jelölték Oscarra, ráadásul nem rendezőként, hanem forgatókönyvíróként – először az öccse novellájából adaptált, első valamire való büdzséből (4 millió dollár!) készült filmjéért. A Memento legalább olyan fontos mérföldkő a hagyományostól eltérő narratívájú filmek történetében, mint mondjuk a Ponyvaregény volt hat évvel korábban.
A rövid távú memóriazavarral küzdő Leonard (Guy Pearce) fotókból és tetoválásai alapján próbál rájönni, ki ölte meg a feleségét, mindezt két idősíkon látjuk: fekete-fehérben, kronológiai sorrendben a „nyomozást”, színesben és időben visszafelé pedig azokat a történéseket, amikre Leonard visszaemlékszik – a végén ez a két sík találkozik. Gyakorlatilag tökéletes tanmese a történetmesélésről, az emlékek és az igazság kapcsolatáról. (Ráadásul egy évvel a Mátrix után Carrie-Anne Moss és Joe Pantoliano párosát is újra együtt láthattuk.)
2. A sötét lovag (The Dark Knight, 2008)
Minden idők legjobb szuperhősfilmje, pont. Persze azt már sosem tudjuk meg, hogy csak a cinizmus beszél-e az emberből, amikor olyanokat mondanak, hogy a Jokert poszthumusz Oscar-díjig játszó Heath Ledger halála nélkül nem övezné ekkora rajongás a filmet – az IMDb-hadsereg számára, talán. Kevesebb Bruce Wayne, több Batman, sokkal jobb ellenségek (Joker mellett Kétarcú), Katie Holmes helyett Maggie Gyllenhaal, több látványos nagyjelenet és a filmtörténet talán legtöbbet parodizált kihallgatása.
De az ilyen tökéletes döntések mellett úgy sikerült egy, a jó és a gonosz harcáról, a korrupcióról és bizonyos értelemben a terrorizmusról is szóló történetbe ágyazni a köpenyes igazságosztó erkölcsi dilemmák övezte mélyrepülését, hogy közben az akciójeleneteket is felcsavarták jónéhány fokkal. Többször hasonlítják A Keresztapa 2-höz A sötét lovag jelentőségét, de – főként a többiekkel bábmesterként játszadozó Joker miatt – Shakespeare is gyakran előkerül. És az is árulkodó, amikor Morgan Freeman, Gary Oldman vagy Michael Caine hibátlan játékára már nincs is idő kitérni.
1. Eredet (Inception, 2010)
Amikor kijövünk a moziból, és nem vagyunk egyedül, szeretjük megbeszélni a látottakat – már amikor tudjuk. A kibogozhatatlannak tűnő bonyolultság a filmek 99 százalékánál alkotói képmutatás, "tegyünk ide még egy csavart, mert attól hátast dob a néző" módra. Az Eredet annak az egy százaléknak a krémjébe tartozik. Christopher Nolan a Memento és A tökéletes trükk után harmadjára is az agyunkba férkőzött: az emlékek és a bűvésztrükkök után az álmok voltak terítéken. Meg az álmok az álmokban. We need to go deeper.
De amíg a cikk elején is említett "gondolkodós filmek" nagyobb része mesterkélt fordulatokkal igyekszik lenyűgözni az egyre zavartabb és idegesebb nézőket, addig az Eredet őszinte ámulattal és kíváncsisággal tölt el, Nolan pedig a maga precíz módján adagolja a válaszokat – sokszor olyan kérdésekre, amelyeket még időnk sem volt feltenni. Jó, a párbeszédek megint csak elég funkcionálisak, de ha valahol, hát itt bőven elkél a magyarázat.
Nolan egyetlen filmje, amit a legjobb film Oscarjára jelöltek, és 825 millió dolláros bevételével hiába "csak" az 59. a minden idők legtöbbet hozó filmjeinek listáján, egyedül a Titanic előzi meg, ha kizárólag az eredeti (tehát ami nem adaptáció, remake vagy egy későbbi franchise része) élőszereplős alkotásokat vesszük számításba – és ugye Cameron mozija is igaz történeten alapul.
Ember legyen a talpán, aki a film utolsó harmadára még tudja követni, hanyadik szinten, kinek az álmában járunk, és pontosan miért is, de én még nem futottam bele úgy az Eredetbe, hogy ne lett volna kedvem újra és újra végigizgulni, hiszen mindig tartogat valami újat.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
