"Egy nap nagyon, nagyon jó szeretnék lenni. Azt hiszem most egész jó vagyok. Azt hiszem, jól indultam. De én szeretnék Paul Simon lenni. Szeretnék Leonard Cohen lenni. Joni Kib*szott Mitchell lenni. És ehhez idő kell" – többek közt ezeket a mondatokat idézi Lorde-tól az a riport, amit a brit Guardian hozott ki június közepén, akkor, amikor a Melodrama megjelent. Meglehetős ambíciók, és akkor Ella Yelich-O’Connor még el is feledkezett egy nyilvánvaló névről, Kate Bushról, arról az előképről, akit előszeretettel emlegetnek minden egyes alkalommal, amikor egy szépreményű, artisztikus popzenében utazó női alkotó-előadó megjelenik a színen.

Lorde a Ball Music Fesztiválon New Yorkban 2017 júniusában.

AFP / Angela Weiss

Florence and The Machine, Bat For Lashes, Marina and The Diamonds, csak néhány név, akik megkapták a Kate Bush-iskola címkét az elmúlt szűk tíz évben. És akkor még egy név: David Bowie. 2016 februárjában Lorde volt az az előadó, aki Annie Lennox és Gary Oldman búcsúbeszédei után elénekelte az alig több egy hónappal korábban elhunyt popikon Life On Mars? című dalát a Brit Awards díjkiosztón, miután Bowie (aki korábban azt nyilatkozta Lorde-ról, hogy mintha a holnapot hallaná) posztumusz megkapta a Brits életműdíját.

Ha ezeket a neveket mind-mind egymás mellé rakjuk, a névsort felszorozzuk a Lorde-dal kapcsolatos várakozásokkal, meg a művész önmagával szemben támasztott elvárásaival, akkor könnyen megállapíthatjuk, hogy egész biztosan nem egyszerű a már 13 éves korában lemezkiadói szerződéssel megkínált művész élete.

Négy évvel ezelőtt például úgy indult el a nagy nyilvánosság előtt a pályafutása, hogy bemutatkozó kislemeze, a Royals egyből a slágerlisták csúcsára szaladt, Pure Heroine című bemutatkozó nagylemeze pedig 3 millió példányban kelt el világszerte. Ő maga pedig hamarosan a Rolling Stone magazin nagy presztízsű borítóján találta magát, miközben nem sokkal később többek közt a Nirvana túlélő tagjaival adta elő az All Apologies című Kurt Cobain-dalklasszikust. Ha jól gondoljuk, ezt nevezik reményteljes pályakezdésnek.

Pedig bizonyos értelemben Lorde már akkor sem volt kezdő. Az énekes-dalszerző, aki az őt ért hatások között annak idején egyszerre emlegette Neil Youngot és Kanye Westet, Otis Reddinget, Prince-et és Nicki Minajt, első lemezszerződését 13 éves korában kötötte a Universal kiadóval (nem is annyira mellékesen pedig 2013 novemberében a Sony Music Publishing zeneműkiadó külön 2,5 millió dolláros dalszerzői szerződést is kötött vele, ami azt is jelenti, nagy pénzt tettek arra, hogy nem csak előadóként, hanem akár mások számára dalokat író szerzőként is szép jövő előtt áll).

Az is ritkán történik egy 20 év alatti könnyűzenész-palántával, hogy egyik legnevesebb rajongója bizonyos David Bowie legyen. Márpedig ez történt: a popikon egy személyes találkozás során egyenesen a 17 éves csodagyerekkel közölte, hogy mennyire kedveli a zenéjét. "Csodás pillanat volt. Kezet fogtunk, és egymás szemébe néztünk. És akkor azt gondoltam magamban: Te jó isten, ez David Bowie keze! Mit csinálok?" – nyilatkozta Lorde, akinek Bowie azt mondta, ha őt hallgatja, a holnapot hallja.

A bemutatkozó Lorde-lemez után, ami kétségtelenül nagyot durrant, többen azt javasolták az énekes-dalszerzőnek, hogy lovagolja meg a sikert, és azon melegében álljon neki egy következő albumnak, és minél gyorsabban hozzon ki egy második lemezt. Nos, nem ez történt. Lorde hazaköltözött Új-Zélandra, Aucklandben vett egy vízparti házat. És, ahogy mondani szokás, ez még mind semmi. Mit ne tegyen egy ifjú sztár a nyerő széria közepette, a nagy poptankönyv szerint? Na? Ne változtasson a csapatán! Lorde természetesen ebben sem bizonyult szabálykövetőnek: lecserélte menedzsmentjét és dalszerzőjét. Összességében pedig – eltekintve attól, hogy közreműködött a Disclosure egy dalában, és hogy írt Az éhezők viadala-filmzenedalt – 2015-ben eltűnt a frontvonalból.

Ja, igen, és az újratervezés jegyében – ugyanebben az évben – véget ért párkapcsolata is fotós barátjával. "Azt hiszem túl sokat ittam", mondta a már említett Guardian-riportban, "Viszont rájöttem erre-arra. A szakítások elég komplex ügyek. Rájöttem, hogy a gyász évét nem azonnal a fény éve követi. Egyik pillanatban elöntött a szabadság lelkesítő érzése, aztán ugyanazon a napon jött a szomorúság és hamarosan azt érezted, hogy ilyen rosszul még sosem voltál." Valahol itt kezdődött el az új Lorde-lemez története.

A következő évben Lorde megismerkedett a New York-i dalszerző-producerrel, a Fun. zenekar és az 1989 című Taylor Swift-lemez felől ismerős Jack Antonoffal, akivel új dalokon kezdtek dolgozni. 2016-ban az egyszerre szimbolikus és valóságos Auckland–New York-tengelyen állt össze az énekes-dalszerző új nagylemeze, amit simán, mindenféle felülstilizálás és túlzás nélkül nevezhetünk a felnőtté válás naplójának, laza konceptlemeznek, ami nem egy elgondolt történet, egy kitalált sztori körül áll össze, hanem maga a valóság rántja össze.

"Vannak szörfös barátaim, barátaim a városból, barátaim, akik művészeti suliba járnak, olyanok, akik egy évre a tengeren túlra mentek, hogy kitalálják, mi legyen, olyanok, akik egy boltban dolgoznak, meg olyanok is, akik már szülők", meséli, miközben az is kiderül, hogy New Yorkban meg olyan baráti körben pörög, melynek tagjai többek közt Taylor Swift vagy Florence Welch (a Florence and The Machine énekesnője).

Az új Lorde-album, a Melodrama, azon túl, hogy önmaga felfedezését, ezt a zűrös, változásokkal és kalandokkal teli, a kamaszkorból a fiatal felnőtt létbe való átbucskázást, az itthon és az otthon, az egyik meg a másik kontinens, a város és a metropolisz, a civil barátok és a celeb haverok közti pendlizést is dokumentálja, zeneileg is szépen illeszkedik a dobjuk a kukába az elvárásokat sztoriba.

Az evidens példa és egyben a lerakott garas a lemezt felvezető, egyben az új Lorde-éra alaphangját megadó Green Light, ami tempósabb és táncosabb, mint bármi, amit Lorde eddig kiadott (és amiben, egyetlen dal erejéig, Lorde korábbi dalszerzőpartnere, Joel Little is közreműködik). Persze ez a dal sem mentes a jellegzetes Lorde-féle drámáról és feszültségtől, ahogy a lemez többi táncosabb száma sem. Így aztán, amikor mondjuk a svéd dalszerző-énekesnővel, Tove Lo-val írt Homemade Dynamite-ra, a The Louvre-re, vagy a Supercutra mozdulunk, akkor is inkább csak valamiféle fura egzisztencialista diszkóba térünk be vele együtt. De Lorde persze nem hagyta dobozban az igazi heartbreaket sem: a zongorás Liability ugyan nem öt betű, de a szívhez szól, és ugyanez a helyzet a Writer In The Darkkal, a Hard Feelings/Loveless meg pont olyan érzékeny, mint a címe.

"Valaki más kocsijában festem ki magam, ugyanazokban a kocsmákban rendelünk más italokat", így indul a lemez, és így van vége: "végül is, mi a f*sz az, hogy tökéletes helyek?". Későtinédzser útkeresés bizony ritkán hangzik ennyire egyszerűen nagyszerű művészetnek.