Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Látszólag egyszerű okra vezethető vissza, hogy a dánok évtizedek óta a világ legboldogabb nemzetei között vannak. Ez pedig a teljesítménykényszer helyett az empátiára, a sok szabad játékra, a hitelességre alapuló nevelés. Sajnos a magyar közoktatás semmit nem tanul a Lego és Andersen népétől.
"Tartsd be minden szavát, és boldog gyereked lesz!" – ezzel a szöveggel ajánlja Vekerdy Tamás a Gyermeknevelés dán módra című, most megjelent könyvet, amely arra igyekszik választ adni, hogy miért végeznek a dánok rendszeresen az élen a nemzetközi boldogságfelmérésekben.
Mert bár a legutóbbi nemzetközi felmérésben Norvégia letaszította a trónról az addig állandó listavezető Dániát, még így is mondhatjuk, hogy a világ egyik legboldogabb országáról van szó. Az ENSZ kezdeményezésére létrejött Fenntartható Fejlődési Megoldások Hálózata (SDSN) által 2012 óta évente publikált tanulmány szerzői 155 országot rangsoroltak az egy főre jutó GDP, a várható egészséges élettartam, valamint az alapján, hogy mekkora társadalmi támogatásra számíthatnak, ha bajba kerülnek, mekkora szabadságot élveznek életük fontos döntéseiben, mennyire érzik korruptnak a társadalmat, amiben élnek és mennyire gondolják nagylelkűnek magukat.
Az egyértelműen kiderült, hogy a ranglista kialakulásában az emberi tényezők nyomnak a legtöbbet a latban. Ezen emberi tényezők kialakulásában pedig a gyerekkori élmények, a szülői házban és az iskolában kapott ingerek a meghatározók.
Szegény Amerika
A Gyermeknevelés dán módra kiindulópontja az volt, hogy az amerikai szerző, Jessica Joelle Alexander, miután Dániába ment férjhez, hamarosan mindkét országra rálátással bírt. Elkezdte foglalkoztatni, hogy az USA – amelynek már a Függetlenségi nyilatkozatában is szerepel a "boldogságra törekvés joga", és egész pszichológiai iparág foglalkozik a kérdéssel – miért csak épphogy fér bele az első húszba a boldogságlistákon, miért különbözik ennyire e téren a két ország.
(És gyorsan jeleznénk, hogy Magyarország nemhogy az első húszba nem fér bele soha a boldogságlistákon, de általában az első százba se: óriási előrelépés volt a 2016-os, amikor épphogy az első 80-ba került.)
Jessica arra jutott a helyi viszonyokat ismerő szerzőtársa, a dán pszichoterapeuta Iben Dissing Sandahl segítségével, hogy a különbség a nevelésre vezethető vissza. Míg Amerikában már a legkisebbeket is a versengésre, a teljesítmények hajszolására késztetik, Dániában nagyon sokáig hagyják szabadon játszani a gyerekeket, hagyják, hogy önállóan oldják meg a problémáikat, miközben nincs semmilyen szülői, pedagógusi nyomás arra, hogy értelmetlen dolgokat teljesítsenek.
Nem kell mondani, hogy a magyar nevelés, az oktatási rendszer melyik utat követi (és követi az új oktatásvezetés követelményei alapján egyre inkább). Minderről egyébként Vekerdy hosszasan szól a kötet utószavában.
Nem Utópia
Még mielőtt túlságosan gyanússá, utópisztikussá válna a "nagy dán boldogság" elmélete, a szerzők leszögezik, hogy a könyv nem politikai állásfoglalás, hanem egy évszázados hagyományokból eredeztethető gyereknevelési elmélet. Boldog gyerekekből boldog felnőttek lesznek, akik szintén boldog gyerekeket nevelnek és így tovább.
Azt is hozzáteszik, hogy nem kizárólag a nevelés miatt boldogok a dánok, sok más tényező is közrejátszik ebben. Nyilván a GDP is, de nem véletlen, hogy Dániához köthető a világ legnépszerűbb játéka, a legó (amelynek a márkaneve, a Lego, a leg godt – jól játszani kifejezésből ered) és a világ legnagyobb kültéri játékszergyártója, a Kompan is, és akkor még nem beszéltünk a nagy mesemondóról, Andersenről. A szerzők azt is hangsúlyozzák továbbá, hogy az ország nem utópia: ott is élnek természetesen boldogtalan emberek.
De mégis, mitől boldogok?
Míg mi magyarok (az amerikai utat követve) sokszor arra törekszünk, hogy minél korábban tanuljon meg a gyerek írni-olvasni, érjen el jó teljesítményt a sportokban, járatjuk mindenféle szakkörökre, "fejlesztő foglalkozásokra", magántanárokhoz a gyerekeinket, és kétségbe esünk, ha a gyerek "nem csinál semmit, csak játszik", addig a dánok kifejezetten olyan környezetet teremtenek, amelyben a gyerek minél többet játszhat. Tudják, hogy e tevékenység vezet oda, hogy kevésbé szorongjanak, hogy rugalmasan alkalmazkodjanak az új helyzetekhez, hogy megtanulják szabályozni érzelmeiket.
A szabad (és semmiképp az irányított, "fejlesztő"!) játék annyira fontossá vált Dániában, hogy az ottani tantervkészítők is ebből indultak ki. Nem a lexikális anyagokkal tömik a legkisebbek fejét, nem akarják, hogy a kisgyerekeket a tanulás kösse le, amikor még gyerekeknek kéne maradniuk és játszaniuk kellene. A 10 évesnél fiatalabbak kettőkor végeznek az iskolával, és utána sem a házi feladatok következnek, hanem (igen) a játék.
Gyereknevelés dán módra
Dánia évtizedek óta a legboldogabb ország a Földön - de vajon minek köszönhető ez? E könyv szerzői - egy amerikai anya, aki dán férfihez ment feleségül, és egy dán anya, aki gyakorló pszichoterapeuta - szerint a válasz abban rejlik, ahogyan a gyerekeiket nevelik: hiszen boldog gyerekekből boldog, életrevaló felnőttek lesznek.
Egy dán szülő nem is érti a teljesítményhajszát. Szerintük ha egy gyereknek állandóan teljesítenie kell, hogy elérjen valamit – jó osztályzatot, díjakat, felnőttek dicséretét – akkor nem alakul ki benne a saját belső ösztönzés. Úgy gondolják, hogy a gyerekeknek térre, bizalomra van szükségük, hogy maguktól megtanuljanak dolgokat, hogy megoldják a problémáikat, mert ebből származik az önbecsülésük, önállóságuk.
Bár a kötet erre nem tér ki, de tudjuk, hogy a nemzetközi tanulói felmérésekben 10 éves korban még nem teljesítenek túl jól a dán gyerekek. De miért is kellene? 15 évesen már rendre az élmezőnyben végeznek. Miközben a magyar oktatáspolitika mindig azt szajkózza, hogy bár a 15 évesek által írt PISA-n nem vagyunk sikeresek, de a 10 éveseknek szánt, és a lexikális ismeretekre kíváncsi TIMSS-felmérésben az élen vagyunk. Vajon melyik gyerek (és nemzetgazdaság) jár jobban?
Még Andersen is más
A szerzők egy másik alapvető nevelési elvet is elengedhetetlennek tartanak: a hitelességet. Azt, hogy szülőként nem a tökéletességre kell törekednünk, hanem az érzelmi őszinteségre. A gyerekek ugyanis folyamatosan figyelik, hogyan éljük meg a haragunkat, örömünket, csalódottságunkat, elégedettségünket, és hogyan fejezzük ezeket ki a világ felé. Ha szülőként túlféltjük a gyerekeket, és előttük nem merjük kimutatni, hogyan kezeljük a dühünket, a szorongásunkat, akkor azt a gyerek sem fogja megtanulni.
Érdekes példát hoznak fel a kötetben erre: míg Andersen meséi eredetileg sokszor tragédiával végződtek és a dán változatokban végződnek ma is, az amerikai fordításokban, filmekben mindig valamilyen happy enddel. "Nehogy a gyerek megszenvedje, és ne tudja feldolgozni a tragédiát."
A dánok – épp a hitelesség miatt – nem is dicsérik például túl a gyerekeiket. Ha ő gyorsan rajzol valamit, nem azt mondja a szülő, hogy "Hú, de szép, milyen ügyes vagy!", hanem inkább elkezdi kérdezgetni a képről, hogy mit miért rajzolt. A dán megközelítés a feladatra koncentrál, mert szerintük ez segíti a gyereket a munkára összpontosítani.
Teljes tévedés azt gondolni, hogy önbizalmat, motivációt ad az állandó dicsérgetés. A kötetben több kutatást is idéznek, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítja: valójában elvesztik az önbizalmukat az agyondicsért gyerekek, ha egy nehezebb feladattal találkoznak.
Realista optimizmus
Az amerikai szerző azt vette észre, hogy a dánokra általában egyfajta realista optimizmus a jellemző, és ezt a gyerekek is átveszik természetesen. Ez azt jelenti, hogy a felesleges negatív információkat igyekeznek kiszűrni a problémákból, történésekből. Sokszor "átkeretezik" az adott helyzetet, és megpróbálják az addig vélt igazságukat egy új mentális keretbe helyezni. Rávezetik a gyereket, hogy arra összpontosítsanak, amit meg tudnak csinálni, ahelyett, amire nem képesek.
Ez az átkeretezés is tanulható. Mert ha állandóan azt hallják a gyerekek, hogy "nagyon rossz matekos", "nem sportos alkat", akkor egy idő után ezt a kategóriát egyértelműen elfogadják, és nem is próbálnak kitörni ezekből. A dánok mindig ügyelnek arra, hogy elválasszák egymástól a gyerekek tetteit és személyiségét, ezzel azt tanítva nekik, hogy akkor is megbocsátunk nekik, ha rosszul viselkednek, valami elrontanak, hogy nem őt nem szeretjük, hanem a tettét.
Nyugodt, békés társadalmi együttlét mint állami program
Dániában már egészen kis korban – a családban, óvodában – elkezdődik az empátiára nevelés is, az, hogy felismerjük és megértsük mások érzéseit. Bevezettek – Mária, dán hercegnő szorgalmazására – az iskolákban egy folytonos, megfélemlítés és zaklatás elleni programot. Ott ugyanis egyfajta állami program a nyugodt, békés, harmonikus együttlét, maga a királyi ház is fontos feladatának tartja, hogy foglalkozzon a kérdéssel.
Az ultimátumokra épülő helyett a kölcsönös tiszteleten és együttműködésen alapuló nevelés fontosságát hangsúlyozzák. A dán iskolákban például minden tanév azzal kezdődik, hogy a tanárok a diákokkal együtt hozzák létre a szabályokat, közösen döntenek ezekről. Az eredmény az, hogy sokkal jobban betartják ezeket, hiszen ez az ő szabályrendszerük, nem valami rájuk kényszerített regula. Sokkal több időt fordítanak egyébként is a problémák megelőzésére, ahelyett, hogy a rendbontók büntetésén gondolkodjanak állandóan.
Nem hagyják ki a szerzők azt sem, mit takar a fura dán kifejezés: hygge. Ez nagyjából egy meghitt együttlétet jelent, amire a dán családok, iskolák állandóan törekednek. Erről nemrég külön könyv is megjelent magyarul, erről itt írtunk.
A kötetben fejezetenként konkrét pontokba is szedték, mit kell tennünk szülőként és pedagógusként, hogy empatikusabbak, nyitottabbak legyünk, hogyan éljünk az átkeretezéssel, hogyan ne essünk kétségbe, ha a gyermekünk nem csinál mást, "csak játszik" stb. Ezek a – szokásos pszichológiai kötetekből ismerős, kicsit hatásvadász – útmutatók persze mindig gyanúsak, és nem is könnyen betarthatók, de ezúttal mindenképp elgondolkodtatók.
"Meg vagyunk győződve arról, hogy ha csak pár dolgot veszünk át ebből a könyvből, és építünk be életünkbe, már akkor is boldogabb gyerekeket fogunk nevelni" – írják a szerzők.
Ezzel egyet lehet érteni. És ha a magyar iskolarendszer nem is kedvez mindennek, otthon azért próbálkozhatunk.
(Jessica Joelle Alexander - Iben Dissing Sandahl: Gyereknevelés dán módra. Kiadja a HVG Kiadó Zrt.)
