„Elkészült a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band. Az együttes kora hajnalban távozott az Abbey Roadról, hónuk alatt a lemez próbavágású acetátpéldányával. Egyenesen Mama Cass Elliott lakására mentek a Kings Road környékén; reggel hatkor kitárták az összes ablakot, a hangfalakat kirakták a párkányra, és teljes hangerővel rázúdították a lemezt Chelsea háztetőire. Derek Taylor szerint a környéken mindenütt kinyíltak az ablakok, az emberek kíváncsian kihajoltak. Mindenki tudta, ki játszik a lemezen. Senki sem tiltakozott. Gyönyörű tavaszi reggel volt. Az emberek mosolyogtak, integettek. A Sgt. Pepper’s  júniusi megjelenése jelentős kulturális eseménynek számított. A lemez fiatalt és öreget egyaránt elvarázsolt. (…) Amerikában a rádióadók napokon át kizökkentek a rendes kerékvágásból, csak a Sgt. Peppers számait játszották. A nagylemezt szinte vallásos áhítat övezte” – ezt írja Ian MacDonald a magyarul olvasható talán egyetlen legitim Beatles-értekezés, a nagyszerű A fejek forradalma szerzője az 50 éves Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Bandről.

A szerző egyáltalán nem túloz, amikor enyhén emelkedetten fogalmaz, és a Times sem lőtt fölé, amikor azt állította, hogy ez a lemez „meghatározó pillanat a nyugati civilizáció történetében”. A Sgt. Pepper’s – bár a popkultúrtörténet, néha azt érezhetjük, könnyű kézzel osztogatja az ilyen jelzőket – valóban kimerevített pillanat nem csak a kultúrtörténetben, a popkultúrában, de, igen, minden bizonnyal a huszadik századi történelemben is.

A Sgt. Pepper’s több értelemben is csomópont: a magaskultúra és tömegkultúra, a magaskultúra és a popzene találkozásának emblematikus pillanata. Az a momentum, amikor végképp és visszavonhatatlanul világossá vált, hogy az a könnyűzene, ami egyébként szórakoztató, nem mindig mély és komoly, három és fél perces popdalok formájában is tud emlékezetes és fontos lenni, olyan helyekre, összefüggésekbe és fogalmazásmódokba is képes elvinni magát, és ezzel együtt a befogadót is, amit egyébként az emberiség addig csak olyan művészeti ágaknak volt hajlandó tulajdonítani, mint a színház, a komolyzene vagy az irodalom. Persze nem úgy, ahogy azok, hanem másképpen.

A Beatles 50 évvel ezelőtt megjelent nagylemeze azonban nem csak egyféleképpen szimbólum. Alapértelmezett darabja – őrület, használjunk nagy szavakat –, archetípusa az albumnak, az egyes dalok egymásutániságát meghaladni kívánó lemezeknek. Nem feltétlenül és kizárólag az olyanoknak, mint mondjuk a Pink Floyd The Wall című lemeze, a Who Tommyja és Quadropheniája, vagy éppen saját maguk két évvel később megjelent Yellow Submarine című munkája, amelyek többé-kevésbé vagy a szó szoros értelmében egy elmesélt történet köré épülnek, és amik aztán szépen le is másztak a lemezről, föl a filmvászonra vagy be a színházba, vagy – mint a Yellow Submarine – eleve egy vizuális produkcióhoz készültek. Persze a dolog lényegét tekintve tulajdonképpen azoknak is. De alapvetően és főként azoknak a poplemezeknek, amik egy laza koncepció, egy éppen a dalok összessége által meghatározott hangulat köré épülnek, amelyek többek, mint a részek összességei. És persze úgy is szimbólum, ahogyan a brit pop art-művész, Peter Blake által készített, három dimenzióban felépített és úgy megfotózott legendás Sgt. Pepper’s-lemezborító is új értelmezési tartományba helyezte a könnyűkultúra egyik legizgalmasabb tárgyi és vizuális elemét.

Lennonék – bár már az 1965-ös Rubber Soul is, aztán 1966-os Revolver már végképp új szemlélettel készült – a Sgt. Pepper’s-zel végképp újraértelmezték a lemezkészítés hogyanját és mikéntjét is. Annak a zenekészítési attitűdnek, ami azóta persze már egyáltalán nem meglepő vagy különleges, azaz, hogy a stúdió nem csak egy hely, ahol a zenekar egyszerűen felveszi a közös zenélés során megírt dalait, hanem, hogy a stúdió = hangszer, a stúdió a kísérletezés terepe, kreatív laboratórium, ez a lemez lenyűgöző manifesztuma. Persze nem csak az nem mindennapi, hogy hogyan halljuk a zenét, hanem hogy mi mindent hallunk ezen a lemezen: a Sgt. Pepper’s sosem hallott, elképesztő, egyszerre kaleidoszkopikus és egységes stíluskavalkád; rock and roll és big band, blues és jazz, kamarazene és kortárs zene, nyugati és indiai zene, pszichedélia és szimfonikus nagyív. Nem meglepő persze, hogy a Sgt. Pepper akkor és úgy (vagy azok után) születhetett meg, hogy a Beatles 1966-ban paradigmát váltott, és felhagyott a turnézással.

Végül, de nem utolsósorban, ez a lemez a zenekar pályafutásának az a magaslati pontja, ahonnan – főként, ami a négy zenész már ekkor is repedező együttműködésének minőségét illeti – már csak lefelé vezetett az út. Bár a további lemezeken is ott a zseniális Beatles-faktor, ám a White Album inkább már szólóanyagok egybekutyult összességének tekinthető, a Yellow Submarine dalos-instrumentális hibrid, az Abbey Road az utolsó nagy nekiveselkedés, a Let It Be pedig a Beatles hattyúdala.

A Sgt. Pepper’s – amit még a hónapokkal korábban kizárólag dupla A oldalas kislemezen kiadott Strawberry Fields Forever és Penny Lane hiánya sem rövidített meg – azonban tízből tíz, az a pillanat, amihez képest előtte, meg utána van, az a jelen idő, amikor minden izgalmasnak, újnak és előremutatónak tűnik, ráadásul az a múlt idő, ami folyamatos jelen.

Mint egy pszichedelikus Disneyland

A minden szempontból különleges kiadás A Sgt. Pepper’s körüli mítoszhoz a konteóhívőknek és Beatles-fanoknak rengeteg infót rejtegető borító tett hozzá a legtöbbet, amelynek keletkezéséről ellentmondásos sztorik keringenek még ma is. Az alapötletet Paul McCartney magának tulajdonítja, elmondása szerint ő kereste meg a popart művész Peter Blake-et és akkori feleségét, Jann Haworthöt. Az évforduló apropóján nyilatkozó Haworth szerint McCartney-nak igazából nem volt konkrét ötlete, csak megmutatott nekik egy korai borítótervet, ami a Yellow Submarine-hez hasonló rajz lett volna. Végül Haworth édesapjától, egy hollywoodi díszlettervezőtől leste el a kivágott kétdimenziós figurákkal keltett térhatást, ezután kérték meg Lennonnékat, hogy írják össze hőseiket, akiket a borítón szeretnének látni. Azonban olyan kevés név gyűlt össze, hogy a házaspár „hozott” még szereplőket a borítóra (a teljes lista itt böngészhető). Lennon állítólag Hitlert is felírta a listára (viccből valószínűleg), amit Blake nagyon ízléstelenek talált, míg mások egyéb okokból maradtak le a képről. Gandhit az indiaiak érzékenysége miatt vétózta meg a lemezt kiadó EMI, Jézus Lennon kérése ellenére a katolikusoktól való félelem miatt maradt ki a Lonely Hearts Clubból, de például egy híres sátánista-okkultista figura, Aleister Crowley rajtamaradt a végső montázson. Mivel a zenekar menedzsmentje nagyon félt a perektől, a borító minden szereplőjétől egyénileg kértek engedélyt. Shirley Temple (aki gyerekként és felnőttként is látható a képen) például csak azután mondott igent, miután meghallgatta az albumot. Az első kiadásokban ráadásul a vinyleket tartalmazó belső, általában sima fehér papírtok  is különleges festést  (két holland művész, Simon Posthuma és Marijke Koger alkotása) kapott, amit a egész vizuális körítést vezénylő (és a legnagyobb pénzt zsebre vágó) Robert Fraser kifejezetten utált, mert szerinte úgy nézett ki, mint egy pszichedelikus Disneyland. Egyébként maga Haworth nem nagy rajongója a lemeznek, ő inkább a Who-t szerette akkoriban, neki a Beatles túl dallamos zene volt, és még ma is odébb teker a rádión, ha meghallja a lemez valamelyik számát. Árulkodó az is, hogy a fotózás után (amelyről itt nézhet remek képeket) darabonként széthordták a díszletet, senki sem gondolta volna, hogy a 25 fontos Sgt Pepper felirattal ellátott dob például 1 millió dollárért fog később elkelni. Haworth azonban magasról tesz a vagyonra, ami még mindig a kertjében áll. Két életnagyságú bábu ugyanis még megvan a díszletből, de azok már többször eláztak, kutyák harapdálták össze, szóval nincsenek túl jó állapotban. De ahogy a művész fogalmaz, „valószínűleg ez még Lennonnak is így tetszene”. AFP / Daniel Kalker A Sgt. Pepper’s nem csak a borító fotó miatt különleges kiadás a poptörténelemben. Ez volt az első olyan hanglemez, amelyen a számok közötti szünetsávok eltűntek, és ez volt az első alkalom, hogy a dalszövegek egy vinyl-kiadvány hátoldalán szerepeltek. És akkor még nem beszéltünk a csak kutyák számára hallható, magas frekvenciáról a lemez végén, a Day In The Life után. Az ötlet McCartney szerint George Martintól származik, aki egyre magasabb frekvenciákkal tesztelte a nála jóval fiatalabb zenészek hallását. A vicc annyira megtetszett a zenekarnak, hogy végül az albumon is helyet szorítottak a magas frekvenciának.   A legszebb elismerés McCartney szerint az a tény, hogy három nappal a Sgt Pepper’s megjelenése után Jimi Hendrix a lemez nyitódalának feldolgozásával indította saját koncertjét, karrierje egyik legnagyobb elismerése volt. Főleg, hogy az eredeti banda, sohasem adta elő élőben, közönség előtt a számot. Még ma is vita tárgyát képezi azonban, hogy Hendrix tudatában volt-e annak, hogy a közönség soraiban McCartney és Harrison is megbújt. Hendrix később egy decemberi koncerten is eljátszotta a számot, ezt már videó is megörökítette: Lennon nem volt túl büszke a lemezre Miközben a lemez hangulata alapján úgy tűnhet, az egész felvétel egy óriási móka lehetett, valójában ez volt a zenekar egyik legnehezebb szülése, és ezen a tagok között feszülő ellentétek sem segítettek. 129 nap alatt 700 órát töltöttek a stúdióban a felvételekkel (a rengeteg korai dalváltozat és vázlat az évforduló alkalmából hatalmas díszkiadásban jelenik meg). Csak összehasonlításképp ehhez képest az 1963-as Please Please Me-t kilenc óra alatt rántották fel. Harrison sokat hiányzott a felvételekről indiai útjai miatt, Lennon saját bevallása szerint úgy érezte magát, mintha megrendelésre írt volna dalokat, amik többségét ócska munkának tartotta ( A Day in The Life-en kívül a Good Morning Good Morningról és  Mr. Kite-ról sem volt túl jó véleménye). Ringo Starr pedig saját bevallása szerint inkább a stúdió dolgozóival sakkozott, „amíg a zsenik bent alkottak és hangszereltek”.