„Ha a sorozatokon múlik, egy szabad percünk sem lesz 2017-ben” – jósoltuk az év elején, és ez már úgy beigazolódott, hogy a legnagyobb dobások, az új Twin Peaks, a Stranger Things második évada, a pornóiparba fejest ugró HBO-s The Deuce, a Star Trek: Discovery vagy épp a vége felé közeledő Trónok harca hetedik szezonja, még el sem indultak.

Az év első felének tévés felhozatala már így is olyan újoncokkal varázsolta el a nézőket, mint a gyilkossági rejtélyeket friss megközelítéssel felrázó, színészistennőket felvonultató Hatalmas kis hazugságok vagy a Fargo készítőjének csodálatosan őrült szuperhős-szériája, a Légió. Közben pedig véget ért a legfontosabb Y generációs sorozat, a Csajok, tovább erősödött a szimpla Breaking Bad-utódnál sokkal többet nyújtó Better Call Saul és még A szökés is visszatért egy totálisan komolyan vehetetlen, de a rajongókat remekül kiszolgáló új évaddal. (Három sorozat pedig annyira betalált, hogy külön cikkekben írunk majd róluk).

De volt két olyan széria az évben, amely szinte a lehetetlennel próbálta felvenni a versenyt, méghozzá sikerrel: komédiasorozat létükre a sokadik évadukra is frissek, és ami még fontosabb, viccesek tudtak maradni. Ez még sokszor a legnagyobbaknak sem sikerül, elég csak a hazánkban talán legnépszerűbb szitkomra, a Jóbarátokra gondolni, ami a színészek fokozódó szupersztárságával lett egyre hullámzóbb minőségű, de mondjuk az amerikai Office-nak is jót tett a kilenc év utáni finálé – hogy a South Parkról vagy a Family Guyról ne is beszéljünk.

„Olyan, mint a Seinfeld bekokózva” – Felhőtlen Philadelphia / It’s Always Sunny in Philadelphia, 12. évad

FXX

Könnyen lehet, hogy jelenleg nincs kaotikusabb komédia a tévében a Felhőtlen Philadelphiánál – a sorozat akkor működik a legjobban, amikor az öt főszereplő magából kikelve ordítozik egymásnak, látszólag rögtönzött, de közben nagyon is gondosan megírt finomságokat vágva a másikhoz.

A haverok közti szórakozásnak, a kazetták árán kívül konkrétan nulla büdzséből forgatott pilottal indult széria nagy utat járt be 12 évad alatt, többek közt – igaz, már rögtön a második évadra – a négy viszonylag ismeretlen fiatal főhős mellé megszerezték maguknak Danny DeVitót. Az excentrikus színész a maradék gátlását is levetkőzte az évek során, gyakorlatilag egy kőgazdag, alkoholista, drogfüggő, rasszista és nőgyűlölő dühgombóccá züllesztve karakterét, a banda képtelen akcióit financiálisan támogató Franket – az egészben persze az a legzseniálisabb, hogy minden ellenszenvünkkel együtt így is önfeledten tudunk nevetni az apró pszichopatán.

De még mielőtt DeVito beleszeretett a sztoriba, az egész egy rövidfilm ötletével kezdődött. Rob McElhenney és Glenn Howerton egy olyan egyszerű szkeccsből fejtette ki ezt a több mint száz részesre duzzadó sagát, amelyben egy srác átmegy a haverjához cukrot kérni a kávéjába, de a másik azzal fogadja, hogy feltehetően rákos – a kávéra ráizgult férfi viszont mindenáron menekülne a világ legkínosabbnak ígérkező beszélgetése elől. Fogtak egy digitális kamerát, beszervezték Charlie Dayt és a saját lakásukban leforgatták az ekkor még Hollywoodba helyezett jelenetet:

Amikor elkezdtek házalni a videóval, kudarc kudarcot követte, az országos csatornáknak túl réteghumorú volt, az HBO-nak pedig egyszerűen nem jött be eléggé. Itt jött a képbe a saját sorozatokat 2005-ben még alig-alig gyártó, azóta viszont rengeteg klasszikust (Louie, Atlanta, Fargo, The Americans, Sons of Anarchy stb.) kitermelő FX, amely ma már évről évre bizonyítja, hogy vevő a különc, nem feltétlenül a biztos nézettségre gyúrt ötletekre.

Míg sok széria időközben talál rá a humorára (a Jóbarátok például eleinte túl általános, az amerikai Office pedig túlságosan az eredetire támaszkodó volt), az időközben Philadelphiára átültetett Sunny már az első évadjával felrúgta a szabályokat: hét rész alatt fókuszba került rasszizmus, abortusz, rák, fegyverpolitika és gyerekmolesztálás is, és amilyen lesújtóak maguk a témák, olyan viccesre sikerült a körítés. Az epizódok humora szinte mindig onnan indít, hogy az elvileg egy ír pubot működtető csapatot a vendéglátásnál mindig jobban foglalkoztatja, hogy valaki (legtöbbször egymás) kárára egy nagyobb kalandra cseréljék a munkát.

Persze hiába kerülnek sokszor irreálisan komikus balhékba, a tizenkét évadon keresztül végig újnak ható humor a karakterekben rejlik igazán. A mélyen katolikus, látens homoszexuális, karate-őrült Mac, az analfabéta, festék- és ragasztófüggő, patkánygyilkos Charlie, a gyakorlatilag pszichopata, nárcisztikus, alfahím Dennis és egyetlen nőként halálra szekált ikertestvére, Dee, valamint a fent már tárgyalt Frank olyan csapatot alkot, amelynek akár ki sem kell mozdulnia, hogy a cselekmény szolgáltassa a vicces helyzeteket – megoldják szimplán azzal, hogy önzőségükkel egymás agyára mennek.

Tizenkét év alatt már oda-vissza bejárták és kiforgatták az összes szitkom-klisét, úgyhogy a legutóbbi évadokat leginkább az aktualitás tudta frissen tartani. A 2017 januárja és márciusa között futó 12. évad egy olyan résszel kezdődik, amelyben a csapathoz beköltözött Öreg Fekete Ember megnézeti a srácokkal az Óz, a csodák csodája afroamerikai változatát, A Wizt, és egy villámcsapás következtében mind az öten feketévé változnak a külső szemlélők számára, ráadásul a rejtély megoldása során beleragadnak egy musicalbe. Ez a Black Lives Matter idején és a La La Land-őrület tetőfokán önmagában is nagy találat lett volna, de a könnyed Broadway-melódiák különösen komikusak az agresszív, cinikus karakterek előadásában.

Ráugrottak még a sorozatgyilkosságokkal foglalkozó dokusorozatokra, a Boko Haramra és a virtuális valóságra is, de az ilyen témaepizódok mellett még a lazább, főként a banda kémiájára koncentráló részek is üdítőek tudnak lenni, legyen szó arról a húsz percről, amikor életükben először megpróbálnának tényleg a vendégek kiszolgálásával foglalkozni, vagy mondjuk arról, amikor csak simán strandra mennek. Persze még itt sem tudják visszafogni magukat: Dennis egy magára emlékeztető kislány segítségével lopja szét a fürdőzőket, Mac és Dee beszorul egy gyerekcsúszdába, Frank pedig AIDS-esnek tetteti magát, hogy ne kelljen sorban állni, és Charlie-val felszöknek egy még átadás előtt álló óriáscsúszdára – fájdalmas végkifejlettel.

„Bloody Mary, vodkával teljes, áldott vagy te a koktélok között” – Archer, 8. évad

FXX

A felnőtteknek szóló animációs sorozatok a kilencvenes évek MTV-szenzációja, a Beavis és Butt-head óta reális célt jelentenek a tévében elhelyezkedni kívánó írók számára, és A Simpson család, a South Park és a Family Guy nevével fémjelzett triumvirátus mellett rengeteg kevésbé ismert finomsággal leptek már meg az elmúlt két-három évtizedben. Méltatlanul kevés szó esik például a Texas királyairól vagy a Rick and Mortyról, de itthon még a BoJack Horseman sem törte át igazán a mainstream kapuját.

A Sunnyhoz hasonló utat bejárt Archer (az FX-en kezdték, ma már a csatorna kistesóján, az FXX-en futnak) valahol a két kategória között foglal helyet, vagyis valószínűleg sosem fogja elérni a 20+ évados státuszt, kifinomult, viszonylag élethű animációja miatt még csak póló-, tolltartó- és ágyneműhuzat-nagyhatalom sem lesz belőle, de legalább a késő esti Comedy Central-sávba befért Magyarországon.

A briliáns Adam Reed (Sealab 2021, Frisky Dingo) szériája már akkor is zseniális volt, amikor az első négy évadja során egy kémügynökség (az utólag szerencsétlenül elnevezett, de a történelem fényében a cselekményben is korrigált ISIS) mindennapjaira koncentrált, de akkor vált igazán kultikussá, amikor az ötödik szezonra Reed eldobta az addigi sztorit, és egyre szürreálisabb küldetésekbe hajszolta hőseit.

Sterling Archer saját bevallása szerint a világ legjobb ügynöke, ami nyilván egyáltalán nem függ össze azzal, hogy édesanyja, Malory pont egy kémhálózat vezetője. Kettejük kapcsolatát nagyban meghatározza a másik szexuális életétől való viszolygás, pedig ez gyakori téma a furábbnál furább alakokból összeállított stáb közegében. A gátlástalanul hedonista, pletykás, büszkén plus size Pam a HR osztály éléről osztja az észt, a mazochista, milliárdokat öröklő, de ezzel egyáltalán nem foglalkozó Cheryl (vagy Carol?) valamiért még mindig Malory titkárnője, a Sterling által gyakran porig alázott Cyril könyvelőként ragad néha fegyvert, a lehető legklisésebben meleg Ray még mindig a legmaszkulinabb férfi a környéken, a fekete bombázó Lana pedig a csapat legkompetensebb tagja, akibe gyakorlatilag mindenki azonnal beleesik. Ja, és ott van még a kutatási osztály feje, Krieger, aki egy anime-hologramot vett feleségül, és könnyen lehet, hogy egyébként Adolf Hitler klónja.

A nyilvánvalóan diszfunkcionális csapat persze még így sem tudna hétről hétre olyan vicces lenni, ha Reed nem lenne ennyire zseniális író – a számtalan, nyolc évad után is ugyanúgy működő egysoros („Phrasing!”, „I had something for this”, „Sploosh!”, „Rampage!”, „Holy shitsnacks!”, „Just the tip” stb.) viszont tényleg csak angolul élvezhető igazán. De nem csak a dialógusok mestere a készítő, a későbbi évadok ugyanis tematikusan vitték tovább a karakterek alapsztoriját: az ötödik, Archer Vice nevű évad a Miami Vice mintájára merült el a drogháborúban (vajon melyik oldalra álltak hőseink?), a hatodikban a CIA-nek dolgoztak, a hetedikben pedig New Yorkból Los Angelesbe költöztek, és magándetektívekként folytatták tovább.

Jelenleg épp a befejező epizódja előtt áll a széria nyolcadik évada, amelynek egy óriási cliffhanger után kellett felvenni a fonalat. A részletekben most ne merüljünk el, legyen elég annyi, hogy a jelek szerint egy kómája alatt álmodó szereplő fejében zajlanak az évad történései, és ez hiába hangzik abszolút tét nélkülinek, olyan kreatív szabadságot adott ez a keret az alkotóknak, hogy minden eddiginél őrültebb változásokon mehettek keresztül a karakterek.

A Dreamland alcímű szezon 1947-ben, Los Angelesben játszódik, ami egyrészt teret ad a korábban már próbálgatott noir stílusnak, másrészt pedig egy még mindig nem teljesen tisztázott világháborús mellékszálnak. Pam itt már csak vezetéknevén fut, ráadásul Poovey nyomozóként még a neme sem egyértelmű, Lanával és Ray-jel egy bárzenekarban találkozunk először, Krieger baristaként, Sterling Archer pedig természetesen egy igazságosztó magánnyomozóként nyomul tovább.

Bár az évad egy gyilkosság nyomozásának ígéretével indul, útközben egy perverz milliárdos, egy ork intelligenciájával megáldott óriástestőr és egy jól ismert, balesete után robotformában újra összerakott, már csak skizofréniája miatt is nyugodtan kettős ügynöknek nevezhető karakter is keresztülhúzza a minden eddiginél szebb animációt kiérdemlő csapat számításait.

A nagy szezonfinálé még csak most következik, de Reed már bejelentette, hogy összesen tíz évadig menne el Archerék sztorijában. Ezt a tempót elnézve azon sem csodálkoznánk, ha legközelebb az űrbe lőné ki kedvenceinket – és az a vicc, hogy valószínűleg még ez a formátum is a tévés felhozatal legviccesebb animációjában csúcsosodna ki.