Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Több mint negyedszázados az egyik legszimpatikusabb hazai fesztivál, a Mediawave. Idén sem volt semmi különös, nagy durranás. És ez így volt jó. A fesztivál vállaltan szakított az állandó fejlődést szajkózó elméletekkel.
Már többször kifejtettük a korábbi években, miért is szeretjük a Fényírók fesztiválját, amit ma már inkább Tartóshullámnak címkéznek a szervezők. Ezek arról szóltak nagyjából, hogy egy-egy ilyen komáromi (korábban győri, szombathelyi) szűk hét a sokszínű zenei és filmes felhozatal mellett számunkra leginkább az állandó meglepetéseket, kis csodákat, és a nagy találkozásokat, a ma olyan divatjamúltnak, sőt szinte veszélyesnek tekintett nyitottságot jelenti. Nyitottságot más emberekre, más kultúrákra, más gondolatokra. Nem is ragoznánk ezt most újra, csak megjegyeznénk, hogy egyre fájóbban hiányoznak ezek az értékek ebből az országból.
Mindenesetre a 27. fesztivál pont olyan volt, mint az előzőek. Két éve külön füzetben emlékeztek vissza a szervezők az előző évek történéseire, nagy pillanataira, nehézségeire. A Mediawave mindig stabilan hozza az elképesztően sokszínű filmes, zenei, képzőművészeti programokat, pedig a fesztivál megszervezése állandó problémákba, pénztelensége, időnként a befogadó települések ellenállásába ütközött.
Az utóbbi időkben ezért le is mondtak arról, hogy állandóan fejlődnie kell a fesztiválnak. Hartyándi Jenő főszervező hangoztatja is, hogy ez az állandó fejlődéskényszer az élet több területén tévút, a Mediawave szervezésében szakítanak is ezzel. Fokozatosan próbálnak áttérni a programalapú helyett a közösség alapú szervezésre. Nem közönséget, hanem közösséget próbálnak verbuválni. A rendezvényt pedig nem fesztiválként, hanem sokkal többként: együttlétként képzelik el.
Erre jó alap az évről-évre összegyűlő, elkötelezett, már-már családias törzsfesztiválozó gárda. És egyre több jele van ennek a közösségi szemléletnek. Így lehetett kóstolni az együttlét idején csülkös paprikást, és kürtőskalácsot is, amiért pénzt nem fogadtak el a készítőik, de önkéntes munkával, egy-két fröccsel be lehetett szállni, hogy ne legyen egyoldalú a közösség értelmezése. A közös főzések és evések, a spontán zenélések, táncok, workshopok, a kiállítások, fényfestések mind valódi közösségről szólnak.
A Monostori erődben simán előfordulhatott például, hogy Ferenczi György és a Rackajam egy félórás program kedvéért jelent meg a bástya alatt, hogy a falon táncoló The Flock Project produkcióját kísérje. Jó, utána természetesen elvegyültek a fesztiválozók között némi borozásra, kajálásra, beszélgetésre.
Abszolút normális, hogy egymást talán nem is ismerő zenészek állnak le egymással jammelni a folyosókon, vagy az udvaron. Vagy az is tök normális, hogy odaadják a tulajdonosaik olyan laikusoknak is a hang nevű hangszert kipróbálásra, mint mi vagyunk. Miközben ügyetlenül ütögetjük, beszélgetünk is, kiderül, mintegy ezer euró egy ilyen, és eddig csak külföldről lehetett beszerezni, de most magyar vállalkozók is megpróbálják készíteni és forgalmazni.
A legnagyobb bulik persze idén is az udvari színpad előtt voltak – már amikor az időjárás kegyes volt a rendezvényhez -, szombaton például a Romungro fűtött be a közönségnek, utánuk pedig Jordán Adél és a Puszi lépet fel. A kifejezetten táncosra sikerült bulin a leghangosabb ovációt – a mostanában zajló tüntetések egyik slágere – a „Mit loptál ma Kolbász Viktor?” című opusz váltotta ki. (Nem biztos, hogy ezzel újabb állami támogatásokat szerez a Mediawave.)
Közben az Ékes teremben a tanzániai Vitali Maembe szólt vidám dalaiban a minden ízében rothadó világról, az igazságtalanságokról. Őt Pándi Balázs, a nemzetközi színtéren is egyre magasabban jegyzett dobos szólókoncertje követte – erre is jókedvű táncos lányok adtak spontán táncprodukciót.
Közben a vetítőtermekben a szokásos kisfilmes és animáció filmes szekciók (talán ezek a legérdekesebbek, mert hol máshol láthatnánk ezeket?) mellett, aki még nem látta, itt bepótolhatta Enyedi Ildikó Arany Medve-díjas Testről és lélekrőljét, vagy Hajdú Szabolcs zseniális – és egyébként a Hartyándi-féle közösségi megközelítésben készült és részben forgalmazott – kamarafilmjét, az Ernelláék Farkaséknált. Ez utóbbit kissé zavarta ugyan, hogy a terem előtt épp összeverődött egy népzenei csoport, és némileg behallatszott a produkciójuk. De itt még ez is megbocsátható.
És mindez csak egy nap, és abból is csak néhány mazsola volt (természetesen, mint minden jó fesztiválon, leírható lenne ugyanez a szombat az elmulasztott programok történeteként is).
Ja, az idei rendezvény a reformáció 500. évének jegyében telt, számos beszélgetés, előadás és tárlat volt e témakörben. Ami rögtön megnyugtatta a monostori erődbe érkezőket, az pedig az volt, hogy – a Vizsolyi Biblianyomtató Műhely jóvoltából – rögtön a bejáratnál, előre megválthattuk bűneinket búcsúcédulákkal, vagy ha ez nem lenne elég, akár meggyónhattuk vétkeinket Luther gyóntatószékében is. Mi, mondjuk a torkosság alól nyertünk így feloldozást: erre szükségünk is volt, az udvarban hozzáférhető kiváló borok és kézműves sörök hatékony csábítása okán.
„20 éve még csillogó szemmel, kultúrára szomjasan bolyongtatok Győrben, ma mintha kicsit fáradtabbak lennétek” – búcsúzik a Mediawave Alapítvány vezetője, Durst György tőlünk. Azzal viccel, hogy legszívesebben Andalúziában szervezné meg a fesztivált legközelebb. De komolyra és a főszervező legendás, fonott szakállára tereli a szót: „amíg a Jenő tudja fonogatni, lesz Mediawave”.
Az említett Hartyándi Jenő pedig azt írja a jubileumi füzetben, hogy a közösségi szervezés a következő 20-25 évben fog kiteljesedni. Úgy legyen!
| Itt van május elseje |
Hétfőn is érdemes még elnézni a komáromi Monostori erődbe. Kettőkor a Kikötői színpadon Thanks Jimi Fesztivál lesz, közös zenéléssel, ahol a Hey Joe össznépi elhitározása után nyilván a magasba emelkednek a gitárok. Fél négytől az Ékes színpadon a Dresch & Grencsó Duó játszik. Délután pedig díjátadás és a nyertes filmek vetítése zárja a Mediawave-et. |
