Bár a zenészeket központba állító életrajzi filmek nem várták meg a pop és a rock térhódítását (Kertész Mihály már a negyvenes években sikerre vitte a műfajt), kétségtelenül az említett irányzatokat övező sztárkultusz miatt készült, és készül máig rengeteg, az egyes zenészek legfontosabb pillanatait reprodukáló mozifilm.

A hetvenes-nyolcvanas években olyanok története köszönt vissza a nagyvászonról, mint Buddy Holly, a Sex Pistols-basszeros Sid Vicious vagy Charlie Parker (és persze a klasszikus kivételt, az Oscar-mágnes Amadeust se feledjük), de az igazi nagyüzem a következő évtizedben indult be.

Forest Whitaker mint Charlie Parker (balra) a Clint Eastwood által rendezett Bird c. filmben

Warner Bros.

Az MTV uralta kilencvenes évek már a legendák időszaka volt, és már a színészek is egymásra licitáltak, hogy eljátszhassanak egy-egy ikont: Val Kilmer az Oliver Stone rendezte The Doors-ban, Angela Bassett a magyarul csak Tina címen futó Tina Turner-életrajzi filmben, Jennifer Lopez pedig a 23 éves korában meggyilkolt latin csillag, Selena életéről készült alkotásban kapott főszerepet. De az igazi aranykort, amikor a legjelentősebb rendezők is elkezdtek érdeklődni a zenevilág igaz történetei iránt, az új évezred hozta el.

Listánknak azonban csak – épphogy több mint – a felét teszik ki a narratív életrajzi filmek. A zeneimádók körében legalább annyira népszerűek (sőt) azok a művészeti értékkel bíró dokumentumfilmek, amelyek nem szokványos módon mutatnak be egy-egy zenészt vagy bandát. A filmtörténet során olyan rendezők szüneteltették a játékfilmes karrierjüket egy-egy kedvencük sztorijának feltárása kedvéért, mint Martin Scorsese (The Band, Rolling Stones, George Harrison), Jonathan Demme (Talking Heads, Neil Young) vagy Jim Jarmusch (The Stooges), de az elmúlt években több fiatalon elhunyt legendáról készült dokumentumfilm – Kurt Cobainről csapongó, Amy Winehouse-ról viszont megérdemelten Oscar-díjas mű született.

Következzen tehát a 15 – szerintünk – legjobb film, amely valódi zenészeket mutat be, akár játékfilmes, akár dokumentumfilmes formában.

15. Straight Outta Compton (2015)

A hiphop és a gengszterrap úttörőjének számító N.W.A (a rövidítésre inkább keressenek rá) mindössze öt évig létezett, 1986 és 1991 között, de a kollektíva hatása egyértelműen túlnőtt önmagán. Bár előzetesen tartani lehetett attól, hogy Dr. Dre és Ice Cube produceri részvétele miatt a film nem lesz több nosztalgikus önfényezésnél, F. Gary Gray (Végre péntek, Nincs alku) rendezése szépen megtalálta az egyensúlyt a forradalmi zenei légkör és a visszatetsző balhék bemutatása közt – még ha utóbbiakat kissé rá is tolták a Paul Giamatti által játszott fehér menedzserre.

A film legnagyobb erőssége a zseniális szereplőgárda: a később színészként is helytálló Ice Cube-ot saját fia, O'Shea Jackson Jr. játszotta élete első szerepében, de a két másik főhős, az Eazy-E szerepében feltűnő Jason Mitchell és a Dr. Drét játszó Corey Hawkins karrierje is szárnyal az N.W.A-mozi óta. A sztoriban olyan legendák tűnnek még fel, mint Snoop Dogg, Chuck D vagy Suge Knight, akik pedig kimaradtak, azok a közösségi oldalakon hőbörögtek a premier után, úgyhogy egy különösen pikáns kordokumentumról beszélünk.

14. The White Stripes Under Great White Northern Lights (2009)

Mint a poptörténelem legnagyobb zenekarait, a The White Stripes-ot is valamilyen megfejthetetlen titok lengte körül: valójában sohasem derült ki, igazán mitől is működött a Meg és Jack White közötti kémia. A 2007-es, különleges helyszíneket, így buszt vagy idősek otthonát is érintő kanadai turné alatt felvett intim dokumentumfilm csak még tovább erősítette a zenekar mítoszát.

A The White Stripes mintha egyfajta búcsúnak szánta volna a filmet – 2007 után új stúdiólemezt már nem adtak ki, élőben is csak ritkán léptek fel, míg aztán egy hivatalos közlemény erősítette meg évekkel később azt, amit már mindenki sejtett addigra: a duó története véget ért, hogy csak az maradjon fenn róluk, ami értékes. A dokumentumfilm innen nézve több rocktörténeti pillanattal is szolgál, hiszen elképesztő érzelmi történettel bír Meg és Jack keringője a banda tizedik születésnapján a színpadon, mint ahogy a film zárójelenetét sem feledi senki, akit valaha kicsit is megérintett ennek a két teljesen ellentétes figurának a sztorija.

13. Ray (2004)

A 2005-ös Oscar-gálan a legjobb férfi főszereplő díjáért négy olyan színész is versengett, aki valós személyt játszott, de hiába volt briliáns Leonardo DiCaprio Howard Hughes-ként, Johnny Depp a Pán Pétert megalkotó J.M. Barrie-ként és Don Cheadle a ruandai hős Paul Rusesabaginaként, Jamie Foxx tűpontos alakítása a soul-legenda Ray Charles-ként verhetetlen volt.

A családi tragédiáktól, saját vakságától, faji diszkriminációtól, később pedig drogproblémáktól is szenvedő zenészt a markáns előadásmódja miatt könnyű lett volna karikatúraként ábrázolni, de a nagyot merítő, mégis elegánsan vezetett történetben egy pillanatra sem érezzük, hogy a kivételes zenei tehetséggel is megáldott Foxx köszön vissza a vászonról a premier előtt néhány hónappal elhunyt Charles helyett.

12. Part of the Weekend Never Dies (2008)

120 koncert és egy turné kulisszái egyetlen kamerával rögzítve: a belga testvérpár, a Dewaele-fivérek a popzene keretei szerint nehezen értelmezhető projektjeiről, a Soulwaxről és a 2manydjs kaotikus estjeiről szóló dokumentumfilmről nyugodtan kijelenthető: megelőzte a korát.

Ma már bármelyik menő zenei projekt menedzsere fél karját adná a film apró részleteiért, amelyeket 2017-ben tuti Instagram-posztokban kapnánk meg. De a Part of The Weekend Never Dies egyben üt igazán: mintha csak a stroboszkóp rimtusát követné a film, úgy váltakozik itt abszurd interjúrészlet a koncerthelyszínek mosdóiban vagy a turnébuszban felvett jelenetekkel, hogy aztán néha ízelítőt kapjunk a 2000-es évek leghedonisztikusabb elektronikus zenei bulijaiból.

11. Love & Mercy (2014)

A hatvanas évek közepének brit invázióját kevés amerikai zenekar élte túl, de a Beach Boys köztük volt – a szörfzenekarként induló, majd a hippivonalat gyorsan magáévá tevő banda azonban már nem sokkal a kreatív csúcs után, a hetvenes évektől elkezdett nosztalgia-zenekarként tekinteni önmagára, és ez örökre ráragadt az „amerikai Beatles” titulusról így végleg lemaradó társulatra. 

A Love & Mercy a frontember, Brian Wilson életének két szakaszát mutatja be: a pánikrohama után csendesen a stúdióba vonuló, a Pet Sounds dalait író hatvanas évekbeli Wilsont a zseniális Paul Dano, míg a húsz évvel később romokban heverő, orvosa (Paul Giamatti) által gyógyszerekkel tömött, a kiutat egy Cadillac-értékesítő nőben (Elizabeth Banks) meglátó énekest John Cusack játssza.

10. Piaf (La vie en rose, 2007)

A Ray-jel kezdődően négy évig mindig volt egy színész, aki egy létező zenészt alakítva nyert Oscart – ezt a sort az a Marion Cotillard zárta, aki győzelmével mindössze az ötödik olyan színész lett a gála történelmében, aki nem angol nyelvű szerepért kapott díjat (és az első, aki francia nyelvűért).

És ha valakié, a világhírű sanzonénekesnő Édith Piaf élete tényleg filmért kiáltott. A szülei által magára hagyott, majd egy normandiai bordélyházban és egy cirkuszban felnevelt lány korán találkozott az élet legsötétebb oldalával, ami végigkíséri mind a 47 évét. Nem könnyű nézni ezt a több mint kétórás életrajzot, de még nehezebb elfordulni előle.

9. It Might Get Loud (2008)

Kár, hogy nincs pontos statisztika arról, hogy a három generáció meghatározó rockhősét bemutató film megtekintése után hányan ragadtak gitárt, vagy fordultak a zenélés felé.

Jimmy Page, The Edge és Jack White története egyszerű, néhol talán túl direkt óda a gitárhoz és a rock'n'rollhoz, de kit érdekel az a pár erőltetett pillanat, ha cserébe láthatjuk mesélni első, az imádott hangszerhez fűződő élményeikről ezt a három legendát, ahogy az őszinte öröm és csodálat kiül az arcukra?

8. Sigur Rós: Heima (2007)

A nemrég a Szigetet is megjárt izlandi álomzenekar, a Sigur Rós nagyon egyszerű feladvány az egyszeri hallgató számára: ha nem tetszik, messziről érdemes kerülni, ha viszont valaki ráérez az éteri poszt-rock gyönyörére, akkor a banda minden mozzanatát követni kell.

A vonóval gitározó, fejhangon halandzsázó Jónsi és társai 2006 nyarán összesen nyolc ingyenes koncertet adtak, köztük szabadtéri helyszíneken is, ehhez forgattak egy, a hazaszeretetet különös érzékenységgel boncolgató, egyes momentumaiban pedig a túlvilági zenekar tagjait humanizáló dokumentumfilmet – ebből a két részből állt össze a Heima, ami persze nagyon sokat köszönhet Izland varázslatos természeti képeinek is.

7. Control (2007)

Miután évtizedekig volt a zenevilág egyik leghíresebb fotósa, kliprendezője és úgy egyáltalán, vizuális zsenije (leginkább a Depeche Mode és a U2 oldalán vált ismertté), a holland Anton Corbijn 52 évesen rendezte meg első játékfilmjét, annak az Ian Curtisnek az életéről, akinek óriási hatású, ám mindössze négy évig működő bandáját, a Joy Divisont is fotózta.

A Curtis felesége által jegyzett életrajzi könyv – Corbijntől nem idegen módon fekete-fehéren fényképezett – adaptációja a fiatal pár házasságának kezdetétől, Curtis 19 éves korától veszi fel a fonalat. A haverjaival egy Sex Pistols-koncert hatására zenekart alapító srác rövid életét végigkísérte a melankólia, a film pedig tökéletesen adja át ezt a glamúrmentes rocksztárságot. Corbijn nagyon helyesen nem akar még egy lökést adni a frontembert körülölelő mitológiának, hanem inkább elmeséli, miért lehetünk szerencsések, hogy a 23 éves korában öngyilkosságot elkövető költő legalább rövid ideig kiadhatta magából a fájdalmát, mielőtt az teljesen felemésztette.

6. Dig! (2004)

Ondi Timoner máig példátlan vállalkozása csak látszólag két együtt induló, majd egészen más irányba tartó zenekar története. Azzal ugyanis nagyon leegyszerűsítenénk a koncepciót, ha csak a megalkuvó és ezzel mainstream sikereket elérő Dandy Warhols és a tehetséges, de az önpusztító életmód és kompromisszumokat teljesen elutasító Brian Jonestown Massacre párhuzamos sztoriját látnánk a Dig!-ben.

A néhol egészen megdöbbentő képsorokat tartalmazó film ennél jóval zavarba ejtőbb, mivel a végéhez érve már abban sem lehetünk biztosak melyik zenekar irigyli jobban a másikat, a Massacre a reklámzenével befutó Warholst vagy fordítva? Egy biztos: a hét éven átívelő történetre végre tényleg nem üres kifejezés azt mondani, hogy kendőzetlenül mutatja be a rockzenész-lét minden gyötrelmét és csúcspontját.

5. Non-stop party arcok (24 Hour Party People, 2002)

Vannak a történelemnek olyan szeletei, amikor a tér és az idő valami egészen elképesztő bravúros összpontosulásának köszönhetően a világ legjobb dolga volt egy bizonyos helyen élni – zenei szempontból ilyen volt például a hetvenes-nyolcvanas évek Manchestere. Ezt a sztorit is ugyanaz a Sex Pistols-koncert indítja be, ami a Controlt: az angol kultúrtévés Tony Wilson (Steve Coogan mesterien komikus alakításában) is ott volt abban a manchesteri csarnokban, és a show hatására heti punkkoncert-sorozatot indít egy helyi klubban.

Wilson saját kiadót alapít, saját vérével írja alá első szerzeményével, a Joy Divisionnel kötött szerződését, később pedig második sikerzenekarát, a bekategorizálhatatlan Happy Mondayst is leigazolja – hogy aztán később a Curtis halála után New Orderként folytató előbbi és utóbbi banda is cserben hagyja. Az üdítően dokumentarista stílusban forgató Michael Winterbottom filmje még a szürreáltól sem ijed meg, igazi energiabomba, egyesek szerint pedig konkrétan a legjobb alkotás, amely a zeneiparról valaha készült.

4. Daniel Johnston találkozása az ördöggel (The Devil and Daniel Johnston, 2005)

A bipoláris zavarral és skizofréniával is diagnosztizált Daniel Johnstoné a poptörténelem különleges fejezete, ahogy dalain, saját borítóval készített kazettáin, rajzain keresztül egy olyan zenei világot tárt fel, amely aztán később Kurt Cobaint vagy Becket is rabul ejtette.

A róla szóló dokumentumfilm bepillantást enged Johnston gyerekkorába és első szárnypróbálgatásaiba, hogy aztán a későbbi mélypontokat, a kórházi kezeléseket, baleseteket se hallgassa el a sokak által a legkülönlegesebb dalszerzőnek titulált, megfejthetetlen figuráról.

3. A nyughatatlan (Walk the Line, 2005)

Mit csinál egy arkansas-i földműves kisebbik fia a negyvenes években, ha apja őt okolja bátyja halála miatt, 12 éves korában? Elmerül a zenehallgatásban, az egyházi és népdalok éneklésében, majd 18 évesen csatlakozik a légierőhöz, hogy egészen az NSZK-ig meneküljön otthonról. Ha mindezek nem történnek meg Johnny Cash-sel, talán sosem veszi meg az első nyugatnémet gitárját, és hazatérése után néhány évvel nem válik belőle az a country- és rock and roll-sztár, akiért máig milliók őrülnek meg.

James Mangold filmje a fenti történések után legfőképp a June Carterrel való kapcsolatára koncentrál, és egészen a több szempontból fordulópontot jelentő 1968-as évig, a Folsom Prison nevű börtönben rögzített albumának idejéig dolgozza fel Cash életét. A keresztény- és a törvényenkívüli-imázst egyszerre kultiváló zenészt Joaquin Phoenix tette halhatatlanná a nagyvásznon, míg feleségét, Cartert a szerepért Oscar-díjban részesülő Reese Witherspoon játszotta.

2. I'm Not There – Bob Dylan életei (2007)

Todd Haynes még idejében felismerte, hogy képtelenség lenne Bob Dylanről életrajzi filmet forgatni a műfaj hagyományos szabályai szerint, így aztán fogta magát, és mint egy Dylan-szövegben, olyan történetet kreált, amit nem a logika, hanem a szabad asszociációk mozgatnak. Lehetett volna ebből egy nagy katyvasz is, főleg, hogy a lehető legkülönbözőbb színészek (Cate Blanchett-től egészen Heath Ledgerig) jelenítik meg Dylan pályájának egy-egy szakaszát, de a film szerencsére nem akar semmit sem megmagyarázni a szerteágazó életműből.

Mindehhez egy remek ízléssel válogatott Dylan-feldolgozásokból álló soundtrack is jár, amellyel kiegészülve ez a film máig etalon a bátor és erős koncepciójú hommage-filmek között.

1. Rodriguez nyomában (Searching for Sugar Man, 2012)

Az előadó, akit szülővárosában alig ismertek, miközben a világ másik felén, Dél-Afrikában dalai az apartheid elleni mozgalom tagjainak kedvenc zenéjét jelentették. Az ember, akit halottnak hittek, sőt egyesek szerint a színpadon végzett magával.

Rodriguez legendája és felkutatása kiáltott a dokumentumfilmes feldolgozásért, amit aztán a történettel egyetemi tanulmányai alatt találkozó svéd rendező, Malik Bendjelloul valósított meg, amellyel meg sem állt a legjobb doksiknak járó Oscar-díjig. A Sugar Man azonban nem csak egy halottnak hitt előadó legendájának és újrafelfedezésének története, hanem a dalok néha megfejthetetlen erejéről és a mögöttük rejtőző, a popbiznisz minden felszínességét messze elkerülő alkotóról mesél valójában.

Micimackótól Robin Williamsig - a 15 legjobb Disney-betétdal

Csodaországban nemszületésnapot ünnepelnek, fújják a jazzt a macskarisztokraták, Balu maci hedonista himnuszt énekel, Timon és Pumbaa pedig vidám mottóval neveli a leendő oroszlánkirályt. A Disney-rajzfilmek 80 éves története hemzseg a slágerré vált daloktól, amelyeket a klasszikus musicalszerzők mellett néha Elton John- és Phil Collins-kaliberű popsztárokkal írattak.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!