Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Michael Keaton a lelkét is kiszínészkedi az innovatív McDonald’s tesók ötletére kapzsi módon, önkényesen franchise-t építő Ray Kroc szerepében, de a teljesen élvezhető, bár kissé szirupos Az alapító még így sem taszítja le a Super Size Me-t a Meki-filmek trónjáról.
Úgy tűnik, Michael Keaton elhatározta, hogy minden évben bebizonyítja, miért ő a generációja egyik legnagyobb színésze. A 2014-es Birdmannél stílusosabb visszatérést elképzelni sem lehet, és bár őt elkerülte az Oscar, a legjobb filmért járó díjat vitte Iñárritu rendezése, ahogy a következő évben is az Oscar-fődíjas film főszereplője volt Keaton: ekkor a Spotlightban vezényelte az egyébként is kiemelkedő színészgárdát.
Ez a sorozat idén már biztosan megszakad, nem csak azért, mert Az alapító meg sem közelíti a fenti alkotások színvonalát, hanem mert egyetlen jelöléssel sem díjazta a filmet az Akadémia, pedig ez volt a dollármilliós Oscar-kampányok ősatyjának, Harvey Weinstennek az egyik legnagyobb reménysége ebben a szezonban. Ettől még persze, ha lenne egy kis ráció a nagy díjosztogatásokban, Keaton most is ott lenne a jelöltek közt – ez egyértelműen az ő filmje: ugyanolyan természetességgel játssza a kezdetben ambiciózus kereskedőt, mint a hirtelen jött hatalomtól megbódult, könyörtelen étterembirodalom-vezért.
Csakhogy sajnos hiába töltötték fel a csapatot Keaton mellé Laura Dern-, Patrick Wilson- vagy Nick Offerman-kaliberű színészekkel, ha karakterek helyett csak karikatúrákat szántak nekik.
Az már az elején egyértelmű, hogy a film, ahogy a gyorsétteremlánc történelmének nagy része is, nem a névadó testvérpárról szól majd elsősorban: az ötven fölött is, időt és energiát nem kímélve mindenféle újdonsággal kereskedő Ray Kroc (Michael Keaton) pénzügyi biztonságban él egy olyan feleség (Laura Dern) mellett, aki mindenben támogatja, bár az együtt töltött időt kissé hiányolja – minőségében és mennyiségében egyaránt.
Kroc épp a turmixgépbizniszben utazik, miután a papírpoharak vagy a lehajtható asztalok nem arattak nagy sikert a betámadott éttermeknél, egy alkalommal pedig szokatlanul sok (6!) terméket rendelnek tőle, meg is nézi magának, hol megy ennyire jól az üzlet. Így kerül a kaliforniai San Bernardinóba 1954-ben, ahol annyira lenyűgözi a 15 centért hamburgert kínáló McDonald’s villámgyors szolgáltatása, hogy egyből be akar szállni a buliba.
Már itt, az első félórában kiütköznek a film gyengeségei. Az éttermet vezető McDonald’s testvérpárt nagyjából Stan és Pan szintjére butították el: Dick (Nick Offerman) az ész, Mac (John Carroll Lynch) a szív, a két egyébként kiváló karakterszínésznek pedig semmi dolga azon kívül, hogy fogaskerékszerűen vigyék előre a cselekményt. De maguk a szituációk sem sokkal jobbak: Kroc megdöbbenését a kiszolgálás gyorsaságán kábé Sas-kabaréba illő jelenetben fejezték ki. „Biztos, hogy az enyém ez a hamburger? De hát ebben a pillanatban rendeltem.” Hagyjuk már.
Aztán szerencsére beindul a leginkább a Vérző olajhoz hasonlítható, vagyis a kapitalizmust kiforgató kapzsiság felemelkedését bemutató szál, és úgy visz magával a történet, hogy hamar megbocsátunk minden további bénázást. Ray Kroc igazi antihőssé válik, kihasználva a tesók forradalmi ötleteit, és – ügyvéde (B.J. Novak) javaslatára egy más üzletágban gondolkodva – azok akarata ellenére birodalommá építi a lokális családi vállalkozásnak induló McDonald’s-t. Remélem, ez senkinek sem spoiler.
De annak ellenére, hogy Kroc alámerülését a gátlástalan üzleti életben nagyon is élvezhetően vázolták fel, néha olyan, mintha egy üres térben rohangálna fel-alá – a felesége csak azért van ott, hogy ráerősítsen a férfi rossz tulajdonságaira, a másik főbb női karakter (Linda Cardellini mindig jó) és az ő partnere (Patrick Wilson, lényegi szerep nélkül) megint csak töltelékek, mert a készítők úgy gondolták: a nézőnek kell a mellékvágány. Köszönjük, nem kell.
Egyszóval kár, hogy az egészen zseniális forgatókönyveket (pl. A pankrátor vagy a kedvenc játékosa által összevert amerikaifoci-drukkerről szóló Big Fan) író Robert D. Siegel anyagára John Lee Hancock figyelt fel először. Mindent elmond a szirupos mozik királyáról, hogy Az alapító az eddigi legjobb rendezése – két legutóbbi filmjét ugyanúgy elvitte a túlhollywoodizáltság, pedig a Banks úr megmentésében és A szív bajnokaiban is ott volt egy erős, mégsem hatásvadász mozi lehetősége.
Az alapító sem mentes a felesleges köröktől, a mérföldekről látható fordulatoktól vagy épp az időnként érthetetlen túlstilizáltságtól (ennyi indokolatlan vágást már rég láttam komolynak szánt filmben), de köszönhetően Keaton lenyűgöző játékának, Carter Burwell élénk filmzenéjének vagy épp a főként blockbusterekre szakosodott John Schwartzman operatőri munkájának (aki a márkajelzésnek választott aranyszínű íveket tényleg úgy jelenítette meg, mintha egy vallás szimbólumai lennének), ezúttal kevésbé volt zavaró a giccs.
Így hiába temettem tenyereimbe az arcom a film néhány kötelezőszagú jeleneténél, a végén nem tudtam nem arra gondolni, mint A számolás jogánál: hogy mennyivel jobb lenne a helyzet, ha az ilyen, a filmtörténet nagyjaitól ugyan fényévekre lévő, de legalább egyértelműen közönségfilmnek szánt alkotások találnák meg a nézők tömegeit, és nem a Nagyfater elszabadul.
Kisebb vita volt arról filmes fórumokon, hogy most ez egy gigantikus reklámnak számít-e vagy sem, de a koncepció zsenialitását Matt Zoller Seitz fogalmazta meg a legjobban: „ez egy sötétebb fajta reklám, és az egyik legizgalmasabb, legmeglepőbb dolog Az alapítóban, hogy a végén mintha elszégyellné magát, amiért ez megtörténhetett”.
Jól tudjuk, milyen áron lett a McDonald’s az, ami, de ez nem akadályoz meg abban, hogy az egészet egy Big Mac menü mellett beszéljük meg.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
