Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nagyon rég nem volt annyira jó évkezdése a magyar filmnek, mint idén, hiszen a Saul fia Golden Globe- és Oscar-díjával indult 2016. A hatalmas siker árnyékában azonban a hazai filmgyártás tovább küszködött belső problémáival, és az év két legszimpatikusabb alkotása épp a Filmalap-rendszeren kívül született. Van azonban remény, hiszen a kisfilmek, tévéfilmek mezőnyében már sorban mutatták meg tehetségüket a fiatal filmesek, és úgy tűnik, néhány alkotó megtalálta végre a hangot a magyar közönséghez.
„Annyira boldog vagyok, hogy én jelenthetem be ezt, hiszen úgy tudom, ez az ország még sohasem nyert Golden Globe-díjat. Ez annyira nagyszerű, a díjat a Saul fia, Magyarország kapja” – ezekkel a felejthetetlen mondatokkal indult 2016 a magyar film számára.
Az év, amelyről persze sejtettük, hogy a magyar film díjesőjéről szólhat, de azért ez már olyan szint volt, ahol senki sem mert előre odaadni bármit is Nemes Jeles Lászlóék csapatának.
Azonban a cannes-i siker hatása, majd a hír, hogy a Sony Pictures Classics felel a Saul fia észak-amerikai forgalmazásáért, mind egy irányba mutattak: a Saul fia februárban – miután több stábtag, például Erdély Mátyás operatőr vagy Zányi Tamás hangmérnök is több szakmai díjat bezsebelt – csúcsra ért, és harmincnégy év elteltével magyar mozi kapott Oscart a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában.
Egy ország Oscar-lázban – de lesz-e folytatás?
Hiába hátborzongató még ennyi idő után is visszanézni ezeket a pillanatokat, az ölelkezéseket, Nemes Jeles köszönőbeszédeit, azt sem szabad elhallgatni, hogy az ország morális állapotáról rengeteg elmond, hogy még egy ekkora sikernek sem tudtunk együtt örülni. Mert az rendben van, hogy nem mindenkinek tetszett a Saul fia, de Kertész Imre Nobel-díja óta a magyar kultúra legnagyobb elismeréséről volt szó, amelynek külföldön mérhető hatása többszöröse egy ügyesen vágott imázsfilménél vagy bármelyik politikusunk külföldi látogatásánál.
Azt meg külön szórakoztató volt nézni, hogy a politikájában inkább a közönségfilmeket preferáló Filmalap első komolyabb nemzetközi sikerét egy olyan filmmel aratta, amely a legszigorúbb művészfilmes szabályok alapján született. A cannes-i bemutató előtt még akár úgy is tűnhetett, egy újabb, senkit sem érdeklő rétegmozi született. Ehhez képest a Saul fia főszereplői, producerei, stábtagjai napokig lenyomták Magyarország celebhőseit a bulvárlapokban, bármilyen a filmhez fűződő hír alatt pedig napokig heves kommentháború zajlott. Az Oscar-díj utózöngéit pedig egész évben lehetett érezni: egyrészt művészfilmhez képest rengetegen, több mint százezren nézték meg magyar mozikban, és a nemzetközi visszhang is kitartott egészen év végéig (például a The Guardian az év 2. legjobb filmjének választotta).
Az évet szépen keretbe foglalta, hogy az ország újra kicsit átélheti majd az Oscar-jelöltek bejelentésének izgalmát. Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje ott van a 9 kiválasztott között, innen már „csak” egy lépés lenne a jelölés. A mostohán kezelt, a közönség előtt szinte teljesen rejtett, a tévében is csak késő este vetített, mozikban láthatatlan magyar kisfilmgyártás abszolút megérdemelne egy ekkora elismerést. Hogy mennyi kincs készül a kisebb műfajban, azt jól mutatja, hogy az általunk is nagyon kedvelt Szép alak című filmet, Kis Hajni alkotását pedig a diák-Oscarra jelölték.
„Az nem empátia, hogy rosszul vagyunk mások nyomorától"
A diák-Oscar-díjra jelölt Kis Hajni úgy megy előre, hogy igazán csak egy dolgot szeretne: őszinte, önazonos filmeket vászonra vinni. Kecses humorral ragadja meg a kisemberek keserű mindennapjait, a fejében pedig még a mosdóba menet is karaktereket fejleszt. A díjak nem érdeklik, és példaképe sincs - ő Kis Hajni akar lenni, ami nagyon jól áll neki.
Az eufória után jött a kijózanodás
A nagy diadalmenet hátterében azonban a magyar filmgyártás szürkébb évet zárt, még ha ezt az évtizedek óta várt siker bűvöletében később is vettük csak észre. Hiába provokált a plakátjával Kern András, a Gondolj rám!-ot jobb minél hamarabb elfelejteni; a Karlovy Varyban bemutatkozó Zero is hiába okozott „botrányt” az Orbán arcképe körüli cenzúravádakkal, Nemes Gyula nyilatkozataira és különc humorára azért kevesen vevők itthon. Fliegauf Bence egy különös anya-fiú kapcsolatot bemutató története, a Liliom ösvény hiába kapott pozitív kritikákat a Berlinalén, Magyarországon szinte nyomtalanul került le a mozik műsoráról.
Hiába dicsérte a kritika (többek között mi is) Madarász Isti sci-fijét, a Hurok itthon bátornak számító zsánere ellenére nem hozott áttörést, ez pedig megint rávilágít a magyar filmipar egyik régi betegségére, a marketingre. Mert ha a célközönséghez nem jut el egy-egy magyar film híre, kár várni, hogy a nézők újra bízzanak és jegyet váltsanak olyan hazai alkotásokra, amelyek ugyan nem nyernek sorban díjakat, de megérdemelnék a figyelmet.
Akik megmutatták, másként is lehet
Az viszont egyértelműen bebizonyosodott idén, hogy a magyar közönség kifejezetten jól reagál arra, ha egy film kampánya közvetlen és ötletes. Hajdu Szabolcs családi drámáját, az Ernelláék Farkaséknált a szájhagyomány, az egyöntetűen pozitív kritikai fogadtatás is sikerre vitte volna, de a premier előtti lakásvetítésekkel valamire nagyon rátapintottak. A Karlovy Varyban a legjobb filmnek járó díjat elnyerő film alkotói amúgy is érzékenyek voltak filmjeik forgalmazására, mostani ötletük miatt hetekig téma volt, hogy kinél lehetne megnézni intim környezetben az Ernelláékat.
A másik szimpatikus és a jelek szerint működő stratégiát a #Sohavégetnemérős című szkeccsfilm stábja fundálta ki. A Wellhello-filmet pontosan azokhoz juttatták először, akiket Fluorék szövegei leginkább érintenek: a #Sohavégetnemérőst a Mozgó Mozi, az állandó mozi nélküli városokban turnézó szolgáltatás jutatta el a vidéki fiatalokhoz.
Az Ernelláék és a #Sohavégetnemérős persze nem csak az ügyes kampány miatt kiemelendő az idei termésből. Mindkét film más-más úton, de a Filmalap-rendszeren kívül készült, nagyjátékfilmekhez képest nagyon gyors tempóban, és minimális költségvetéssel. A két mozi sikere azt jelzi, akármennyire is ez a nehezebb út, érdemes alternatív finanszírozási megoldásokban is gondolkodni, hiszen a jelek szerint a frissességet, a kis költségvetés miatt előtérbe kerülő kreativitást nagyra értékeli a magyar közönség.
A Wellhello-film végre nem nézi hülyének a Tinder-generációt
A #sohavégetnemérős nem akar többet, mint hogy kineveti vagy empátiával mutatja meg a mai tizen-, és huszonévesek párkapcsolati botladozásait, csalódásait, miközben a teljes fiatal, filmben eddig alig látott színészi generációt felvonultatja, akik élnek is a kapott lehetőséggel. Ettől a filmtől végre egy eddig mellőzött réteg is úgy érezheti, neki és róla készült magyar mozi.
Csak a kerekesszékes bérgyilkosok érintették meg igazán a közönséget
Ne feledjük azonban, a hagyományos Filmalap-körökön végigfutó filmek között is befutott egy fontos film idén, hiszen a Tiszta szívvelen, Till Attila kerekesszékesekkel forgatott gengszterdrámáján jó értelemben érződött, hogy sokáig készült. A filmnek köszönhetően két tehetség, Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám nevét is megjegyezhettük, és a stábtagok nem győztek külföldi fesztiválokra utazni, ahonnan rendre díjakkal térhettek haza. Ennél is fontosabb, hogy a Tiszta szívvel megindító sztorija a magyar mozikban is jól szerepelt, ez is jelzi, még több ehhez hasonló, műfajok közötti, a közönség- és művészfilm határait elmosó produkcióra lenne szükség itthon.
Előfordult azonban, amikor a magyar kritika – szerintünk – félrevezette a közönséget. Az érthetetlenül agyondicsért A martfűi rém ugyanis hatalmas kihagyott lehetőség volt: a filmre kívánkozó bűnügyi sztorit sikerült a magyar film legrosszabb párbeszédeit, és színpadiasságát idéző feldolgozásban tálalni, ráadásul még az az érzésünk is lehetett, hogy a forgatókönyv finomítgatását is abbahagyták az alkotók egy túl korai szakaszban.
A másik nagyon várt, de csalódást okozó mozi, Gigor Attila régóta várt második nagyjátékfilmje, a Kút volt, amely azonban egészen más ügy miatt szerepelt rengeteget a hírekben. A Kálomista Gábor által újravágatott film rengeteg szakmán belüli sérelmet felszínre hozott. A jellemzően bizalomra épülő kis szakma tagjai egymásnak ugrottak, és felkerült egy régi lemez, hogy Magyarországon csak bizonyos körök kaphatnak állami támogatást filmre és tévés produkciókra jelenleg, míg másokat elnyomnak. A probléma azonban sajnos csak felületi kezelést kapott: továbbra sincs a filmeseknek egységes szakmai érdekvédelmi szervezete, amely megakadályozhatná, hogy filmeseket ne szakmai indokok alapján mellőzzenek.
A vita, ne legyenek kétségeink, újra elő fog még kerülni, hiszen ahol állami pénzért megy a harc, ott nem létezhet egyetértés, de 2016 megmutatta, hogy a parttalan vádaskodás helyett a Filmalap-rendszert nem szívlelő alkotók más úton még sikert érhetnek el. A legjobb példa erre a Délibábbal alaposan megszenvedő, majd gerillamódszerekkel visszatérő Hajdu Szabolcs esete.
Nem mintha a Filmalap vagy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) égisze alatt ne indulnának izgalmas próbálkozások. A fiatalokat segítő Inkubátor program vagy az egyre erősebbnek tűnő tévé- és animációsfilm-kínálat (például Szürke senkik, LOVE, Ungvár) remek terep lehet az új generációnak.
