hvg.hu: Az osztály vesztese című kötetben egy elképzelt történetet írt meg, amelynek valóságos az alapja. Ön is ötödikeseket tanított egy éven át napközis tanárként, tehát nagyon is volt rálátása arra, hogyan töltik a gyerekek a délutáni óráikat, és általában mi foglalkoztatja őket, miért olyanok, amilyenek. Miért született ebből egy regény?

Wéber Anikó: Kezdetben blog formájában írtam meg a tapasztalataimat. Ki akartam magamból adni a megrázó napi élményeket, amelyek nagyon meg is viseltek. Volt, hogy hazamentem, és sírtam, mert nehéz volt feldolgozni a gyerekek történeteit. Azt, ha a szüleik nem törődtek velük, ha éhesen jöttek be, szeretetre vágyva, vagy bántották egymást az iskolában.

hvg.hu: Sok volt a hátrányos helyzetű gyerek az iskolában?

W. A.: Nagyon vegyes volt a kép, jól leképezte a magyar társadalmat – a nagyon gazdag kisgyerektől a nagyon szegényig. A többség azonban jól szituált családból érkezett, így az az 5-6 hátrányos helyzetű gyermek sokkal inkább érezhette, hogy kilóg a sorból.

Wéber Anikó

Mónus Márton

hvg.hu: A regényben az Áron nevű cigány fiút hátrányos helyzete ellenére is elismerik, mert fizikai adottságainál fogva kiváló. Az is igaz, hogy a jobb státuszáért nagyon meg kell küzdenie.

W. A.: Minden gyerek ki szeretne tűnni valamivel. Senki nem akar lemaradni, senki nem akar vesztes lenni. Az iskola egy külön univerzum. Bemész, és az a világ. S mindegy, hogy azon a világon kívül te ki vagy. Az a lényeg, hogy ott milyen pozíciót tudsz kivívni magadnak. S lehet, hogy otthon anyuciék pici fia vagy, lehet, hogy az edzésen jól szerepelsz, hogyha nem tudod ezt abba az univerzumba is bevinni, akkor ez mintha nem is létezne. És a gyereknek, addig, amíg ki nem jön az iskolából, az a fontos, hogy ott mi történik, és ott ő kicsoda.

hvg.hu:. Sok iskolás éli meg, hogy nem tud jó lenni, nem tud erőt felmutatni, nem kap elismerést másoktól, és ezért értéktelennek érzi magát.

W. A.: Sőt, s erre a könyvben számos példa van, nemcsak a rossz helyzetben lévő gyerek érezhet így, hanem az is kerülhet ilyen pozícióba (a regényben Feri), aki például jól szituált környezetből jön, jól tanul, de csendes, és ezért a peremre szorul. Azt éli meg, hogy ő valamiért nem stimmel. Tehát nem a sikereit emeli ki, hanem elhiszi az osztályközösségnek, hogy ő gyáva.

hvg.hu: Miközben ha feleltetés vagy dolgozatírás közben valakire számítanak, az ő, hiszen nagy a tudása, de nem ismeri fel ezt a hatalmát.

W. A.: Ezért fontos, hogy a könyvet nemcsak a gyerekeknek szántam, hanem a szülőknek és a tanároknak is. Ők erősíthetik a gyereket folyamatos pozitív visszajelzéssel. És nemcsak a jó matektudást lehet díjazni, hanem például azt is, ha valakinek olyan a személyisége, hogy képes a gyengébb megvédésére.

hvg.hu: A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, könnyen bántanak bárkit – valós vagy valótlan érvekkel. A könyvben van olyan példa, hogy az osztály valakit kiközösít, de egy másik helyzetben kedvelt személyiség lett. Ez valós példa?

W. A.: Épp a könyvbemutatón beszéltünk arról, hogy amikor egy gyerekre rászáll egy osztály minden valós ok nélkül, akkor jobb kiemelni abból a közösségből, mert lehet, hogy egy másik közösségbe jól be tud illeszkedni. Fanni története jó példa erre: kicsit különc művésztípus, tehetséges, szép, mégis örökösen csúfolják, hogy büdös. Ő is felteszi magának a kérdést, hogy miért nem fogadják el, amikor már parfümmel fújja magát. Maga is meglepődik viszont, amikor a hegedűórán elfogadó, meleg légkör veszi körül. Sajnos nem biztos, hogy akár a pedagógus, akár a szülők tudják a biztos választ az ilyenfajta kiközösítésre, mert tényleg lehet egy olyan helyzet, amikor már a gyerekek sem tudják megmondani, hogy miért is bántják, miért rá zúdítják a stressz okozta frusztrációikat.  De jó őt bántani, mert elsírja magát, elmenekül. Ha megtanulja megvédeni magát, akkor könnyen lehet, hogy abba fogják hagyni a piszkálását.

AFP / Marcus Fuehrer

hvg.hu: Ez a könyv dokumentumregény is lehetne, amennyiben valós sorsok jelennek meg benne. Utánajárt az egyes történeteknek?

W. A.: Amikor eldöntöttem, hogy regényt írok, s ebben benne volt a Pagony biztatása, az Aranyvackor-díj is, akkor kizárólag  arra támaszkodtam, amit láttam, amit a gyerekek nekem elmondtak. Nem beszélgettem se szülőkkel, se pedagógusokkal. A gyerekek története valós alapú, és attól lesz az átérezhető és kerek, hogy megpróbálok belehelyezkedni az adott gyerek helyzetébe, akivel naponta több órát töltöttem együtt, mint a férjemmel. Megpróbálom visszaidézni azt is, hogy ő hogyan beszélt, mit szeretett, hogy reagált, milyen álmai voltak – az apróságokra nagyon figyeltem.  Viszont a regényhez szükségem volt egy fő szálra, ami teljes egészében fikció.

hvg.hu: A fikciós szál, ami végig izgalomban tartja az osztályt és a tanárokat, tartogat meglepetést egészen az utolsó pillanatig. Ezért nem is áruljuk el, viszont a lényeg egy nagyon reálisan létező problémából fakad: megalázni a másikat. Ki ilyenkor a győztes, ki a vesztes, hogyan lehet viselni bármelyik pozíciót, mi lehet a jó megoldás? Találkozott a valóságban is a regényben megírt szituációhoz hasonlóval?

W. A.: Konkrétan ilyen szituáció nem történt. Inkább abba gondoltam bele, hogy amikor egy gyerek meg akar alázni egy másikat, de neki sem biztos a pozíciója, akkor azt valószínűleg egyedül csinálja. Azt próbáltam elképzelni, mi történt volna, ha egy olyan közösségben, amelyet megírtam, valóban előfordult volna egy ilyen Facebookon terjesztett bántalmazás.

hvg.hu: A regény legvégén kiderül, ki a tettes, de az nem, hogy ki az áldozat. Mi olvasók tudjuk, de úgy éreztem, hogy nem akart a vesztes gyerek számára egy még nagyobb megaláztatást saját társai körében. A végig nagyon feszült történet – mindenki bűnösnek és áldozatnak érezhette magát, mint egy Agatha Christie–krimiben – nyugvópontra jut. Direkt törekedett egy ilyen thrillerszerű megoldásra?

W. A.: Mivel elsősorban gyerekeknek készült a regény, nem akartam példázatszerűen írni, hogy: lásd, ilyen, hogyha bántasz valakit. Kellett egy történet, kellett az izgalom, amitől letehetetlenné válhat a könyv. Ez a kerettörténet egy szinten erről szól, egy másik szinten meg arról, hogy bárkiből lehet vesztes. Ugye, egyetlen gyerek feje fölé kerül oda: az osztály vesztese. De közben megismerjük tíz gyerek történetét, s mindegyik gyerek– bár nagyon különböző helyzetűek – egy ponton úgy éli meg, hogy ő az osztály vesztese.

hvg.hu: Az egész történetet tíz gyerek szemszögéből ismerjük meg. Kimarad a tanári és a szülői nézőpont.

W. A.: Számomra is dilemma volt, hogy beletegyem-e ezeket. Meg is írtam egy tanárnak a nézőpontját, s azután mégis kivettem, mert úgy éreztem, hogy ebbe a kerek történetbe nem illik bele. Hogy mit él meg egy tanár, milyen lehetőségei vannak, mit tud tenni, az nem derül ki ebből a könyvből, mert annyira összetett, hogy egy másik regény alapja lehetne. Egy pedagógus azt tudhatja meg a kötetből, miket élnek meg a gyerekek, és ő honnan indulhat el. A szülő sem konkrét segítséget kap a könyvből, inkább sugallatot – hiszen látja, hogy ebben a történetben milyen helyzetben vannak a családok, milyen korlátok között mozognak a szülők, és megismerheti, mit él meg a gyereke a zárt ajtók mögött az osztályteremben, mit éreznek a bántalmazók és a bántott társak.

Mónus Márton

Viszont szeretnék még a gyerekbántalmazás témával foglalkozni úgy, hogy mit lehet abból kihozni, ha mind a három szereplő – az iskola, a szülők és a gyerekek – együtt mozognak. És ha nem is tudok biztos válaszokat megfogalmazni, legalább elindulnék afelé, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Az is fontos, hogy ne csak a bántott gyerek szemszögéből lássuk a problémát, hanem a bántalmazóéból is. A médiában is kevesebb figyelmet kap a bántalmazó, hogy ő mit él meg, és hogy ő sem boldog, ő sem örömében teszi, amit tesz, s ha megszüntetnénk a kiváltó okát az ő agresszivitásának, lehet, hogy nem bántana többet. Persze, ez nagyon nehéz, pedagógusként is ezernyi ajtóba ütköztem, amikor megpróbáltam segíteni rajtuk.

hvg.hu: Ön nagyon szeretett tanítani, mégis otthagyta a pályát. Miért?

W. A.: Én tényleg nagyon szerettem a gyerekeket, és bár eljöttem onnan, nem azért jöttem el, mert velük nem akartam volna tovább lenni, vagy bármi bajom lett volna az iskolai közeggel. A gyerekekkel még sokáig álmodtam, annyira hiányoztak. De nagyon szerettem volna írni. A blogokban még csak ki akartam adni magamból az élményeimet, de az írás közben már megfogalmazódott bennem az is, hogy jó volna, ha az iskolai problémákat azok is olvashatnák, akikkel mindez megtörténik.