Czeglédi Fanni
Szerzőnk Czeglédi Fanni

Az Inferno művészettörténeti blablája mögött egy igencsak középszerű thriller rejtőzik. Hiába rohannak keresztül a főszereplők a világ legszebb helyszínein, egyetlen emlékezetes akciójelenetre sem futotta.

Ron Howard, valljuk be, sosem egyedi kézjegyeiről, vagy újszerű megközelítésmódjáról volt híres, de általában megbízható színvonalon szállította a főleg valós eseményeken alapuló műfajfilmeket (Apollo 13, Frost/Nixon, Hajsza a győzelemért). A Da-Vinci kódban még érezhetően nem tudott mit kezdeni a cizellált művészettörténeti adathalmazzal, és jobb híján felmondatta Ian Mckellen figurájával a történet megértéséhez szükséges információkat. Az Angyalok és démonok már egyszerűbb, így filmen is jobban működő történettel operált, és ezt a receptet követi az Inferno is, amiben egyébként Howard ötödször dolgozik Tom Hanksszel.
Intercom

Langdon professzor ezúttal egy kórházi ágyon ébred, a feje vérzik és hasogat, micsoda meglepetés, hogy amnéziája is van, és nem tudja, mi történt vele. Éppen ezt próbálja felidézni, amikor megjelenik a szép, de faarcú Felicity Jones által megformált Dr. Sienna Brooks, aki történetesen már gyerekkorában is igazi zseni volt, és persze rajongott a professzorért (habár Jonest nemrég Oscar-díjra jelölték, most erősen negatív csalódás: láthatóan nem boldogul a szereppel, és ebben a forgatókönyvírók sem könnyítik meg a dolgát).

Nincs sok idejük tehát kitalálni az előzményeket, ugyanis szinte azonnal lövöldözni kezdenek rájuk, majd megindul a lassú és fájdalmas versenyfutás az idővel: kiderül, hogy egy milliárdos biomérnök olyan vírust fejlesztett ki, ami rendesen megtizedelné az amúgy túlnépesedett emberiséget.

A mű a legkézenfekvőbb thriller-klisékkel dolgozik, in medias res csöppenünk a cselekménybe: a korábban történteket a főszereplőkkel együtt emlékmozaikokból rakjuk össze, hogy a történet bonyolultabbnak tűnjön, mint amilyen valójában. Egyébként bár a fejsérülés következtében a profnak nem jut eszébe a kávé szó, a következő tíz percben már egy egészen kerek előadást hallhatunk tőle Dantéról, jelen esetben ugyanis ő a kulcsa annak a rejtvénynek, amihez Firenzétől Velencén át Isztambulig kell utaznia. Közben természetesen más is szeretné a vírust, a profi kommandóként feltűnő Egészségügyi Világszervezet is a nyomukba ered.
Intercom

A sármos, de igencsak korosodó Tom Hanks és ifjú barátnője olyan tempóban fut az őket üldözők elől, ahogy egy átlagember a sarki kisboltba ugrik le kora reggel tejért, álmosan és fáradtan. Vannak furcsa logikai buktatói a filmnek, például, hogy amíg a nagy felbontású Botticelli-kép egy felturbózott mását egy biocsőbe rejtve találták meg, a pusztító, apokalipszist előidéző vegyi fegyvert egy bolti szatyornak tűnő zacskóban rejtette el főgonoszunk (Ben Foster). A szélsőséges nézeteket valló Zobrist egyébként egy toronyból kiugorva loccsan szét a kövön már az első tíz percben, a lehetséges rosszfiú szerepét így egymás közt passzolgatják a mellékszereplők.

Valamirevaló expozíció és a karakterek bemutatása híján a nézőnek olyan érzése van, mintha egy tévésorozat egyik epizódját látná, ahol már nem kell bíbelődni a kontextus bemutatásával. A főbb szereplők semmiből előhozott művészettörténeti okfejtései nem komolyabbá, hanem gyermeteggé és életszerűtlenné teszik a történetet. A vírust hajszoló versenytársak érdektelenek, meg is kéne menteni a világot, meg nem is, a megdöbbentő felismerés pedig, hogy a milliárdos gonosz „bioaeroszolt akart csinálni”, úgy hangzik el egyikük szájából, mintha csak azt mondaná: ma egy kicsit hidegebb lesz, vegyünk a kabát alá pulóvert is.


Bár izgalmasnak és fordulatosnak ígérkezett a film, az alkotók a legtriviálisabb, legkönnyebb megoldásokat választották (mindenhol van egy titkos átjáró, ahol főhőseink megszökhetnek), és sajnos hiába rohannak az egész cselekmény alatt a világ legszebb helyszínein, egyetlen emlékezetes akciójelenetre sem futotta.

Az Inferno annak tűnik, ami: egy középszerű és érdektelen thrillernek.